A Nagy Háború állásharcai számos új eszköz és taktika kifejlesztését idézték elő, a harci gázok, a tankok vagy a rohamharcászat mind a megmerevedett vonalak ellen keresett megoldásként jelent meg. Bár a tűz alkalmazása egyike a legősibb harcászati módszereknek, az I. világháborúban a használatát újabb, modernebb formába öntötték. A posztban a lángszóró használatát és az osztrák–magyar hadseregben rendszeresített típusait mutatjuk be.

A Nagy Háborúban bevetett lángszórók (Flammenwerfer) atyja a német Richard Fiedler volt. A német mérnök a háború előtt Berlinben dolgozott és a permetező folyadékok szórófejére koncentrált. 1901-ben kapta meg a szabadalmat első lángszórójára, és Fiedler a német császári hadsereghez fordult, amely támogatta eszközének további fejlesztését. 1905-ben mutatta be berendezését a Porosz Mérnöki Bizottságnak egy berlini gárda utász zászlóaljnál, ahol további javaslatokat kapott a készülék működésének a finomításához.

Fiedlertől függetlenül Bernhard Reddemann is kifejlesztett egy lángszórót, elgondolásának alapja a japánok által 1905-ben Port Arthur ostrománál bevetett kerozinszivattyúk voltak. 1908-ban a két német feltaláló elképzeléseiket közösen továbbfejlesztve dolgoztak a fegyveren a Nagy Háborúig. Reddemann elérte az utászőrnagyi rangot, a breslaui és lipcsei tűzoltók parancsnoka, valamint tűzoltósági szakkönyvek szerzője lett. Fiedler 1901–1918 között a német lángszórók 11 változatát készítette el, a legutolsó a repülőgépről használható készülék volt.

 Reddemann őrnagy két tisztjével. A jobb oldali tiszt bal kezén látható a zubbonyra varrt halálfej, melyet a tartalék gárda utász ezred 1916. július 28-tól viselhetett a 150. lángszóró támadás emlékére
(Forrás: www.kaiserscross.com)

Munkája nyomán a német hadseregben már 1911-ben rendszeresítették a lángszórók két típusát, a hordozható Kleifet (Kleinflammenwefer) és a fixen telepített Groft (Grossflammenwefer), első bevetésük a nyugati fronton történt, az ott tapasztaltak alapján Ausztria–Magyarország közös hadseregének műszaki alakulatainál is rendszeresítették 1915-ben.

Az utász- és árkászzászlóaljak a háborúnak az 1912-ben kialakított rendszerében vágtak neki, ekkor 8 utász-, 14 árkász- és egy hídépítő zászlóalj kerete létezett. Magyarországról az utászok (Pionier) esetében 3, árkászok (Sappeur) esetében 6 nyerte kiegészítését. A kezdeti időkben a lángvető alakulatokat önálló szakaszonként alkalmazták. Létszámuk meghaladta a 60 főt és 14 különböző űrméretű eszközzel rendelkeztek. A kiképzést az ausztriai Krems an der Donauban kapták. 1917 decemberében átszervezték az addigi struktúrát, egyesített árkász csapatokat létesítettek, ezeknek a száma a háború közben felállított századok következtében 60 zászlóalj volt. (Ebből 24 nyert Magyarországról kiegészítést.) Az újonnan szervezett árkászcsapatok közé tartoztak még a 61. (lángvetős), 62. (gázvetős) zászlóaljak, a hídépítők, folyamaknászok és az elektrozászlóaljak is. A 61. zászlóalj árkászként való megnevezése – ugyanúgy, mint a 62. gáz zászlóalj esetében is – a titkosítást szolgálta.

Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregénél a rendszeresített eszközök közül a legnagyobb űrméretű az 1915 M 200 literes berendezés volt. A közepes az 1915 M 50 volt, a hordozhatók közé pedig a 1915 M 22 és az 1916 M 15 literest soroljuk.

 A 200 literes lángszórónak egyik alkalmazási technikája volt, hogy az üzemanyagot tűz nélkül átpermetezték az ellenséges állásokra, majd egyszeri „odaszúrással” teljesen lángba borították azt (Forrás: Jacobi Ágost: Magyar műszaki parancsnokságok, csapatok és alakulatok a világháborúban, Budapest, 1938)

A nagyobb típusokat annak súlya és ebből fakadóan a mozgatása okozta nehézségek miatt jellemzően védekező szerepkörökben alkalmazták. Nagyon fontos volt, hogy megfelelően óvják az ellenséges tüzérségi tűztől, szilánkoktól, hiszen nagy robbanásveszélyt jelentett. Éppen ezért igyekeztek a kezelő- és a tüzelőszemélyzetet is elszeparálni.

 A 1915M 200 literes lángvető – ahogyan akkor nevezték – szerkezeti felépítése
(Forrás: forum.htka.hu)

A kisebb űrméretű készülékeket viszont már támadásban is tudták alkalmazni, később ezek lettek rendszeresítve a rohamcsapatok számára is. A lángvető használatához két személyre volt szükség, a kényelmesebb szerepkör a lángcsóvát irányító tüzelőé volt. A kezelőszemélynek a tartály működtetése, csapok nyitása-zárása volt a feladata, az elméleti tudás mellett a fizikai felkészültsége is átlag feletti kellett legyen. Nagy súly nyomta vállát, a 22 literes eszköz is kb. 40 kilogramm volt.

Bár a fenti ábra alapján megállapítható, hogy az eszköz összetett, azonban a működési elve nem bonyolult. A lángszóróban lejátszódó folyamatnak a „háztartási” példája a mindenki által jól ismert szikvíz készítés. A szóda esetében az üvegben lévő víz fölé magas nyomással szénsav van préselve, amikor a zárószerkezet egy kéznyomásra megnyílik, a szénsavnak a víz felületére gyakorolt nyomása a középen elhelyezett üvegszáron és a megnyitott zárószerkezeten át a vizet sugáralakban kilövelli.

A lángvetőnél a „szódásüveg” egy acélkazán, víz helyett pedig gyúlékony üzemanyag van benne. Az üvegszár helyett acélcső nyúlik a fenékre, a szénsav helyett pedig a hajtóerőt egy a kazán mellé helyezett különálló acélpalackba sajtolt magasnyomású gáz képezi. A gázt innen egy összekötő csövön keresztül a kazánba vezetik, és az általa kifejtett nyomás a kazánban lévő gyúlékony folyadékot a szódavizes üveg elve szerint kifecskendezi.

A lángszóró üzemanyaga nyersbenzol, benzin, alkohol, bizonyos típusú gázolaj és egyéb anyagok keveréke. Rendkívül könnyen gyullad, 60° C-nál forrásnak indul és igen magas hőfokon ég. A hajtóerő anyaga nitrogén, levegőt vagy oxigént nem lehet alkalmazni, mert a láng visszacsapása miatt könnyen robbanásveszély alakul ki.

 A lángvető munkamegosztása: a kezelő (középen) a palackot hordja és kezeli, a tüzelő (jobbról a második) pedig a lángcsóvát irányítja
(Forrás: fortepan.hu, adományozó Komlós Péter, képszám: 52210)

Állandó működtetés, folyamatos üzemanyag kilövellés esetén is maximum 30 másodpercig használhatták. Mindennek tükrében gondoljuk át azt, hogy ahol 200 liter üzemanyagot fél perc alatt „harcba küldenek”, ott milyen hőhatás keletkezik! A legmagasabb hőmérséklet a 1,5 méteres széles lángcsóva közepén elérheti az 1000 C°-t is! A hatótávolság maximum 60 méter volt, ez egyenes arányban csökkent az űrmérettel, de a legkisebb eszközök is „elértek” legalább 10 méterre!

 „Lángvetők az orosz harctéren” Jordán János öccsének küldött lapja: „Kedves öcsém […] Itt küldöm a mesterségemnek a látképét, bizony elég ijesztő dolog, amíg meg nem ismerkedik vele az ember, pedig nem rossz hivatal […] Igen jó vele kint, igen ritkán használjuk […]” A lap jobb sarkában a sérült pecsét ellenére kiolvasható a Krems [an der Donau] felirat
(Forrás: Hungaricana)

A lángvető pusztító munkáját a blogról jól ismert József főherceg és Imre Gábor is feljegyzi naplójában. József főherceg a Doberdó-fennsíkon tomboló „titáni” harcok közben tér ki a lángszóró pusztító hatására az 1916. május 2-án írt naplóbejegyzésében. „Mindenütt folyik a küzdelem, a légben, a víz alatt, a víz színén, a földön s alatta oly eszközökkel, melyek a középkorban is túlságosan kegyetlenek lettek volna. Égő benzollal fecskendjük egymást a lángszórókkal, úgyhogy a harcosok elevenen megszenesednek s lángolva—jajgatva őrültekként rohannak körül, míg eszméletük elhagyja őket és lelkük a főve sistergő testből elszáll."

 A fegyver legnagyobb hátránya az volt, hogy alkalmazás közben sűrű fekete füst képződött, mely magára vonta az ellenség tüzérségének figyelmét. A füst még 2–300 méter magasságban is sötéten gomolygott
(Forrás: www.flickr.com)

 Támadáskor használták oly módon is, hogy elsődleges feladata nem az ellenség megsemmisítése volt, hanem hogy sűrű füstjével az előre nyomuló csapatoknak „védettséget” adjon (Forrás: fortepan.hu, adományozó Babarczy Eszter, képszám:73393)

Imre Gábor kadét 1915 nyarán a marburgi kórházban lábadozott, mikor egy rémséges látványban volt része. „Egy ízben szemtanúja voltam, amint behoztak egy lepedőbe csavart sebesültet. Felültették a műtőasztalra, közben úgy vinnyogott, mint egy döglődő macska. Kitakarták a szerencsétlent, és az elém táruló látványra rosszullét fogott el. Sovány, gyermeknagyságúra összeaszott emberke volt, akinek testén tenyérnyi nagyságú ép bőr nem volt. Az egyetlen vérző, gennyesedő, varasodó testből egyedül a könyörgő, rémült és kegyelemért esdeklő szem élt, és a gyenge vinnyogó sírás. […] Az emberroncs valamikor nem is régen százados volt. Lángszóró tüzébe került.”

 A 61. árkász zászlóalj 3. századának sapkajelvénye. A 4 század mellett a zászlóaljhoz 2 mozgó oxigéntelep is tartozott
(Forrás: www.flickr.com)

A magyar legendárium Szakáts Gábor kutató nevéhez köti a lángszóró feltalálását, ez valószínűleg nem igaz, mert a német hadseregben már 1911-ben használták két típusát. Több forrás az eszköz feltalálása miatt magyar „háborús bűnösként” is azonosítja Szakátsot.

 Szakáts Gábor (1893–1927)
(Forrás: Hungaricana)

Másik érdekes kérdés Gulyás Gyula és János 1986-ban bemutatott klasszikus filmje, az Én is jártam Isonzónál sorozatban elhangzottak alapján vetődött fel bennem. A dokumentumfilm 2. részében megszólaltatnak egy egykori lángvetőst, aki a következőket mondja: „Közben jött Svájcból állítólag a parancs, hogy nemzetközileg letiltották a lángszórónak az alkalmazását. Tehát ez megszűnt. Ezt nemzetközileg valahogy embertelennek találták, és ezt nem engedélyezték.” Ehhez kapcsolódóan sokáig kutattam, de a betiltásról nem találtam információt. A magyar veterán valószínűleg egy jelenkori hírt szőtt bele történetébe.

Az amerikai tengerészgyalogság bevetett lángszórókat a koreai és vietnami háborúkban is, de azok 1978-tól már nincsenek hadrendben, mert a washingtoni hadügyminisztérium egyoldalúan leállította használatukat. A modern hadviselésben ma is vitatott a hatékonyságuk. A gyújtófegyverek között szerepel a genfi konvenció 1980-ban aláírt bizonyos hagyományos fegyvereket elítélő III. jegyzőkönyvében, így tilalom vonatkozik használatára.

Mindent egybevetve a lángszóró a Nagy Háborúban félelmetes fegyvernek bizonyult, melynek az ellenfélben keltett morális hatása talán meghaladta a gyakorlatban felmutatott eredményeit. Támadásban és védekezésben is hatékonyan tudott segíteni, de átütő eredményt nem várhattak tőle.