„Sabác! Sabác!”

2020.05.25. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 40. rész

1914. december 11-én reggel 8 órakor ezredorvosunk vezetésével megérkezik a „cirkusz” a régóta vágyott Szabácsra, ahol örömkönnyek gyűlnek a szemükbe. A Száva túloldalán már látják Magyarországot. Megtudják azonban, hogy az itteni hídon csak a XV. hadtest csapatai kelhetnek át, a XVI. hadtest egységeinek, ahová ők is tartoznak, Mitrovicánál kell átkelnie, ami oda még 25 km. Ezt a távolságot Kemény doktor kimerült csapata már nem tudná megtenni. A hídra jutást egy huszárokat majmoló, kifent gigerli cseh trén hadnagy irányítja a romos városban. Hősünk karavánja is elé kerül…

 

1914. december 11-ike reggel 8 óra van, amikor mindenfelől felhangzik a bűvös, régen várt felkiáltás: Sabác! Sabác! Végre megérkeztünk. Itt fekszik közel előttünk a híres városka: Sabác. Ki hitte volna. Bár a bakák már Siljak-Suvobor táján ezt a nevet emlegették. Igazuk lett. Mi tisztek akkor még őrültnek tartottuk azt, aki ekkora szaladásról mert volna álmodozni. És megtörtént. Megpillantjuk a Száva folyót s azon túl Magyarországot. Leírhatatlan az örömünk. Szemeink megtelnek könnyekkel. Örömkönnyek gördülnek végig az arcunkon. Tehát még egyszer láthatjuk a mi szépséges magyar hazánkat. Felderülnek az arcok a boldogságtól. Elfelejtünk egyszerre minden szenvedést és nyomort, mintha minden csak rossz álom lett volna. Csak még ezen a vízen legyünk túl, csak egyszer már hazánk földjére léphessünk!

Szabácsi utcarészlet 1915 őszén Szabácsi utcarészlet 1915 őszén
(Forrás: www.bildarchivaustria.at)

Mindjárt a város elején a várakozó trainoszlopok rengeteg tömegére akadunk. Össze-vissza állnak egymás mellett ember, állat, szekér, konyha stb. A málháslovak egyrésze le van pakolva, mert terhük alatt összerogytak, más részük pedig kínosan mozog, forog ide-oda a nagy kosarak és egyéb súlyos holmik alatt. A lovak között a hideg locspocsban kisebb embercsoportok üldögélnek, hevernek, sőt alusznak. Különösen isteni flegmával guggolnak (nem ülnek) órákon át a mi derék csujeseink, a lóvezető bosnyákok. Nem igen beszélnek, csak bámulnak bele a sárba, ajkukhoz pedig szinte odaragasztva lóg az elmaradhatatlan cigaretta. Itt-ott erősen és hangosan vitatkozó csoportok alakulnak a trainoszlopokon kívül. Szidják, átkozzák az emberek a cseheket, s a Potiorek név is sűrűn hallatszik. Arrafelé megyek. Csupa train-, konyha- és stábaltiszt vitatkozik. A magyarok kezükben az „Az Esttel” érvelnek.

A bal oldali legelső házikó tövében, a magas árokparton hangtalan tömeg helyezkedik el, ezek nem vitatkoznak, egymással nem is törődve terülnek el a sáros földön. Színes képet alkotó szomorú emberi gyülekezet ez. Hogy ezek kicsodák, nem nehéz kitalálni: sebesültek. Minden újonnan beérkező sebesült egyenesen ehhez a színes csoporthoz csatlakozik, mert ő már csak odatartozik. Minden rangú és rendű csapattest hősei, véres vitézei pihennek itt az árokparton, s várják, hogy valaki majd róluk is rendelkezik. Pedig erre ugyancsak hiába várnak, velük már senki sem törődik, ők mindenkinek csak terhére vannak már. Hát még mit fog hozni rájuk nézve a jövő.

Megállunk a trainoszlopok mögött. Terepszemlét tartunk. Azután pedig óvatos nyomással, fondorlatokkal, ravaszsággal, különböző füllentésekkel mi is beleékelődünk a végtelen traintáborba, amelynek minden tagja idegesen várja, hogy a sor reá kerüljön az átkelésben. A már régebben itt elhelyezkedettek ellenséges pillantásokkal mérnek végig bennünket, mintha csak az eddig elért előnyeiket féltenék tőlünk, s ebben hiába, van is valami. Megkérdezzük a körülöttünk állókat, hogy mióta állnak már itt, azt mondják, hogy tegnap este óta, de hozzáteszik, hogy most már gyorsabban megy az átkelés, mint eddig ment.

De hol vannak a mi 37-es tisztjeink? Most jut csak eszünkbe, hogy ama ismeretes levélke szerint ők itt fognak bennünket Sabác előtt várni. Azonban nyomuk sincs sehol. Altiszteket küldök szét minden irányban, még a hídhoz is, hogy őket felkutassák, de ez sem jár eredménnyel. De akadnak itt lézengő 37-es sebesültek, betegek, akik állítják, hogy a keresett tisztek még tegnap éjjel, illetve ma kora hajnalban átkeltek már a hídon Klenákba. Ez nem lehet, ez lehetetlen! Lakatos tartalékos zászlós éktelenül méltatlankodik, egyenesen dühöng ott a sok fül hallatára, alig tudom lecsillapítani, hogy egyelőre nyelje le, fojtsa magába igazságos felháborodását.

A szabácsi Péter-Pál templom 1915 októberében A szabácsi Péter-Pál templom 1915 októberében
(Forrás: www.bildarchivaustria.at)

Közben megered az eső. Lovainkat lepakoltuk, mi magunk pokrócokba burkolva várakozunk. Fázunk, éhesek vagyunk. Már dél is elmúlik, de az átkelésünkről még szó sincs, talán ma reánk sem kerül a sor. Ezen idő alatt alkalom nyílik a városka megtekintésére is, amelynek a meghódítása olyan sok vérbe került. Mindenfelé rettenetes harcok nyoma látszik. Minden egyes ház, minden egyes ablak, minden fa, maga a templom is össze-vissza van lőve. A falakon, mintha csak mákkal hintették volna be, olyan sűrűn látszanak a mi golyóink becsapódási helyei. Az üzletek redőnyei, vastáblái rostává vannak lőve, a házak cserepei hasonlóan, mert a szerb civil lakosság a mi bevonuló katonáinkra úgy lövöldözött a padlásokról, hogy a háztető egyes cserepeit részben, vagy egészen visszahúzták s az így támadt kis résen át szedte áldozatait a láthatatlan ellenség a mi hősiesen küzdő katonáink soraiból. De megadták ők ennek az árát. Azt soha, míg egy szerb lesz a világon, el nem felejtik. Még súlyosabb nyomai látszanak a becsapódó srapneleknek, gránátoknak. Nem hiába állítják, hogy Sabácnak ama 3 napi birtoklása 10 ezer ember életébe került. Rettenetes harcok dúlhattak itt nem is olyan régen, s most még több áldozat után újra szégyenteljesen kell innen kivonulnunk.

1914. augusztus 17-én a várost elfoglaló osztrák–magyar csapatok a Péter-Pál templom kertjében ismeretlen számú szerb civilt mészároltak le. Az eset később szabácsi vérengzés néven vált ismertté. Az áldozatok számát a különféle beszámolók 60 és 150 közé teszik. Részletesebben lásd a témában Pollmann Ferenc írását.

A szabácsi Péter-Pál templom 1915 októberében A szabácsi Péter-Pál templom kertje az első világháborús emlékművel 2014-ben
(A közreadó fotója)

A derék Balla nevű medikusomtól is meg kellett válnom. Súlyos tífuszgyanúsan megbetegedett. Alig volt képes már ideáig is elvánszorogni. Orvosi bizonyítvánnyal küldöm át a szemben levő klenáki kórházba. Egy igazán páratlanul derék, szorgalmas és hős segítőtársamat veszítem el benne.

Öt medikust kaptam a háború kitörésekor, ezekből mindjárt az első a bileki harcok idején lógott meg (Markovits), mindent megpróbált a lúdtalpával, amíg sikerült. A második Mirkó nevű oláh fiú volt, aki azonban súlyos szervi szívbajban szenvedett. A végén már csak Balla és Kopeczky maradtak, s most azután Balla is elment, akire azonban mindig büszkék lehetnek a magyar medikusok.

Mialatt várakozunk, egy csudálatos találkozásban van részünk. Bakáink egy csontvázzá aszott, lerongyolódott, lábain állni alig tudó 37-es bakát vezetnek hozzánk. A bámulattól alig találok szavakat. Azonnal ráismerek. Szinte hihetetlennek tűnik, de mégis való, az a súlyos oldallövéses katonánk áll itt előttünk, akit a december 3-iki osremi vereségnél akarata s minden könyörgése ellenére ott hagytunk abban a hírhedt házban, amelyből csak az utolsó pillanatban menekültünk el. Azután ugyancsak hihetetlen módon ő vele találkoztunk a 881-es magaslaton, ő volt az, akit a már leírt módon éppen akkor akartam hordágyba tétetni, amikor a szerb gránátok, srapnelek közénk csaptak, ő volt az, akit újra ott hagytunk, s nem is hittem soha, hogy élve fog onnan az ágyútűzből ez a magával félig tehetetlen ember kikerülni. És most újra itt van. Csudálkozó kérdéseinkre elmondja, hogy a 881-es hegyről négykézláb mászott le, azután train lovakba, a kosarak köteleibe kapaszkodva, majd a szekereket megragadva gyalog tette meg az utat Valjevóig, s onnan ideáig a legnagyobb bajok közepette jutott el. Rettenetesen néz ki, csak legalább enni tudnánk neki adni. Nagy oldalsebébe bele van ragadva véres, gennyesen bűzös, hetek óta nem váltott fehérneműje, bordája egyenesen kiáll a sebéből. Legalább orvosilag ellátom, s azután őt is átvezetik a hídon a túlsó oldalon levő kórházba Klenákra. Csudálatos, hogy mennyit képes egy ember elviselni.

Mialatt itt sorunkra várakozunk, aközben egy végtelenül csúnya, szégyenteljes, de egyúttal roppant jellemző, s a mi viszonyainknak mindenben megfelelő esetnek voltunk a tanúi. Ugyanis a hídhoz vezető úton a rend fenntartásával, azután a sorrend betartásával, a csapatok irányításával, hogy t.i. itt Sabácnál, avagy Mitrovicánál kell-e átkelniök, egy gigerli alak, egy train hadnagy van megbízva. Ez itt most a nagy hatalom. Csak rá kell nézni, hogy az ember keze ökölbe szoruljon. Lakkcsizmában, vörös nadrágban, fehér kesztyűkkel, aranygombos kézelőkkel és emellett blúzban, hogy huszárnak nézzék, állja el az utat lóháton ülve ez a szekerész hős, közben folyton szívja az aranyvégű cigarettákat, a félig elszívottakat fejedelmi pózzal igyekszik a tolongó tömeg közé dobálni. Megvetően néz le a lóról az idegesen várakozó, rongyos, sáros, piszkos, borotválatlan s türelmetlen társaságra. Számtalan tiszt és főleg altiszt fordul hozzá valami kéréssel, felvilágosításokat óhajtanak tőle, mindezeket ez a simára borotvált ifjú a lehető legkurtábban intézi el, alig válaszol, s közben rá sem néz a kérdezőre. Mellette, mint karhatalom nyolc öreg népfelkelő magyar áll, akik régimódi puskával, négyélű szuronnyal vannak felszerelve. Nagyon sokan órákon át figyeljük ennek a Hinterlandhősnek a pöffeszkedő viselkedését. Most éppen egy tábori lelkész megy oda hozzá, mellette vezetik a málhás lovacskáját, amelyre a tábori kápolna felszerelése van felcsomagolva. A pap társaságában van még két zászlós és egy honvédfőhadnagy. Azt kéri a pap a train hadnagytól, hogy miután az ő Brigadéjából mindössze ennyien vannak, engedné meg nekik, hogy ők hatan átmehessenek a hídon a legközelebb induló colonnéval. Kereken elutasítja. Ekkor azt kérik, hogy legalább azt engedje meg, hogy a kápolnát vivő ló a lóvezetővel egyedül mehessen át. Ezt sem engedi meg. És ezt az elutasítást látni kellett volna. A hang, a modor, ahogy egyszerű kézlegyintéssel a „Nein!”-t elharsogta.

Szót szó követ. Beleavatkozik a vitába a honvéd főhadnagy is, akin meglátszik már messziről is a szerb háború minden szenvedése és gyötrelme. A főhadnaggyal még gorombább a train, a félhuszár. A főhadnagy igazolja magát, hogy ő ezredadjutáns s igazolja a papot is. A lóistálló modorú fellépésre végre is kijön a főhadnagy a sodrából. Nagy baj közöttük, hogy a train németül, a főhadnagy pedig félig magyarul, félig németül beszél. „Ich bin Ihnen ein Vorgesetzte” – mondja a honvéd. „Nein, Sie sind kein Vorgesetzte für mich” – vág vissza a train. A honvéd keresi, de nem találja meg a nagy izgalomban a helyes kifejezést, a „Höhere”-t, egyre a „Vorgesetzte”-t emlegeti, s a veszekedés a train fokozatos durvaságai révén annyira elfajul, hogy a honvéd főhadnagy a vele levő 4 honvéd altisztnek a reglama szabályai szerint vezényelni kezd. Az altisztek élesre töltik a fegyvert, villámgyorsan feltűzik a bajonettet, s fegyvereiket a train felé, félig készen tartott helyzetben fogva, irányítják. A train halvány lesz, pár pillanatig elcsendesül, de csakhamar magához tér, s ő is parancsot ad ékes német nyelven a mellette levő nyolc öreg magyarnak. Így mered egymásra 12 magyar szorította fegyvercső és ugyanannyi bajonett, magyar népfelkelők magyar honvédekkel szemben s a lovon ülő, kipúderezett cseh Hinterlandhős, s a sáros, piszkos s valóban tetves aktív honvédtiszt farkasszemet néznek. Csak a vezényszó hiányzik, hogy vér folyjon. Köröskörül halotti csend van. Ekkor a félhuszár train kiabálva rendelkezik, hogy szaladjanak a train rittmeisterért. Szinte fogcsikorgatva állunk itt. Ha ez a kávéházi figura tettlegességre vetemedik, darabokra tépjük.

Közben megérkezik a rittmeister, a főbb train. Jegyzőkönyvet vesznek fel, sok tanú jelentkezik a hadnagy ellen, köztük a mi dr. Lakatos zászlósunk is. Csúfosan szégyenteljes és a fegyelemre is roppant káros jelenet volt ez, amely annyi sok tanú, főleg legénység szeme láttára egy, a Szerbia minden borzalmát megjárt derék honvédtiszt s a gondtalan Hinterlandhősöket képviselő, minden áron huszárokat majmoló, kikent, kifent cseh figura között zajlott le. Ez a train képviseli a múlt kávéházi hőseit, de úgy látszik a jövő tisztjeit is, mert hiszen ezek a többiek rovására mind valamennyien életben fognak maradni.

Nem is gondoltunk azonban arra, hogy a mi sorsunk is mennyire a fenti train hadnagytól függ. Különösen mi 37-esek voltunk kitéve az ő kénye-kedvének. Hajszálon függött, hogy miatta szerb fogságba nem kerültünk. Egyébként, ha tőle függött volna, oda is jutunk. Szükséges, ez esetben azonban egyenesen mentő füllentéssel sikerült a bajt megúszni.

Már kora reggel óta izgatottan várjuk, hogy az átkelésben a sorrend reánk kerüljön, amikor egyszerre villámként csap le reánk a hír, a hivatalos értesítés, hogy mi 37-esek itt Sabácnál nem is kelhetünk át a hídon. A helyzet ugyanis e tekintetben a következő: Potiorek fővezér elrendelte, hogy a Sabác irányában visszaözönlő csapatok két helyen keljenek át a Száva folyón és pedig a 16. hadtestbe tartozók Mitrovicánál, a 15. hadtestbeliek és a Combinált Divisió pedig itt Sabácnál. Ezen szigorú rendelet szerint a Sabác elé érkező 16. hadtestbeli csapatok oda be sem eresztendők, hanem a város előtt visszatartandók, ahonnan azonnal és egyenesen a Száva partja mentén délfelé a mitrovicai hídhoz dirigálandók. Hát ez reánk nézve óriási csapás. Ez rettenetes dolog. Mert mi 37-esek a 16. hadtestbe tartozunk. Amikor ma reggel a város elé érkeztünk, talán mert bele voltunk más train tömegek közzé ékelve, senki sem figyelmeztetett bennünket erre. Most már délután két óra van. Reggel 8 óra óta várunk itt. Hogyan menjünk mi most a mi fáradt lovainkkal és embereinkkel a Száva szerbiai partján Mitrovicába, amely ide még légvonalban is 25 kilométer.

A XV. és a dr. Kemény Gyula alakulatát is magába foglaló XVI. hadtest visszavonulásának az útvonala Szabács irányába. A térképrészleten felül középen látható Mitrovica A XV. és a dr. Kemény Gyula alakulatát is magába foglaló XVI. hadtest visszavonulásának az útvonala Szabács irányába. A térképrészleten felül középen látható Mitrovica
(Részlet a M. Kir. Hadilevéltár: A Világháború 1914–1918. című kötet V. részének XII. számú mellékletéből)

Azután ha még nappal mehetnénk, de éjjel, esőben-sárban, mocsarak között folyton kitéve a szerb lakosság, főleg a hírhedt komitácsik támadásának, de meg rohanva közeledik a szerb üldöző sereg is, s így akkor kerülünk majd szerb kézbe, amikor már átnézegetünk, átkiabálunk magyar hazánkba. A lóvezetőket kivéve bakáink úgyis megszöknének mellőlünk, saját kijelentéseik szerint egyszerűen az idegen csapatbeli train colonnékba keverednek, s mégis átmennek a sabáci hídon. Ezt lehetetlen volna megakadályozni, itt a fegyelemre már nem sokat lehet építeni. Ha meg ez a háromnegyed századnyi legénység elhagy bennünket, ami a mitrovicai út esetén holt biztos, akkor a train, a segélyhely és a gépfegyverosztag gyalogsági fedezet nélkül teljesen és védtelenül magára fog maradni. Mit tegyünk tehát? Ráadásul még itt áll ez a félhuszár traingyerkőc, aki nagy fontoskodással kutatja a csapatok származását, beosztását. Ettől nem várhatunk semmi jót, ez az ember gyűlöli, mert irigyli a frontbelieket, s most hatalmát fitogtatja.

Elkeseredve tárgyaljuk előre szaladó, bennünket cserbenhagyott tisztjeink csúnya eljárását is. Hisz az lett volna elemi kötelességük, hogy közülük legalább az egyik visszafordítsa a lovát, elénk jöjjön, avagy várjon reánk Sabác előtt, és figyelmeztessen bennünket a Potiorek-féle rendeletre, akkor egyenesen Mitrovicának tartottunk volna.

Amilyen széles az utca, tömve van egymás mellett szorongó, és folytonosan szaporodó trainoszlopokkal, szétszórt katonai csoportokkal, szekerekkel stb. Minden trainoszlop élén lóháton ülve várakozik a parancsnok. Így várok én is a 37-es colonnéval mögöttem arra, hogy a sor reánk kerüljön. Elhatároztam, hogy semmi esetre sem viszem Mitrovica felé ezt a nagy vagyont érő colonnét, hogy azután szerb fogságba kerüljünk, ha ugyan addig kapával-kaszával ki nem végezne bennünket a lakosság.

Végre délután 4 óra van. Most rajtunk a sor. Roppant kritikus pillanatokat élünk át. Mi lesz velünk? Minden perc egy örökkévalóság. Mögöttem áll dr. Lakatos, Hirsch, Bartha tartalékos tisztek, és az altisztek. Fel sem mernek nézni, lekonyult fejük, elbújt tekintetük jelzi a kritikus helyzetet, amikor arrogáns hangon hangosan hozzám fordul a trainhadnagy: „Also bitte was für eine Truppe?” Paprikavörösen, amit a hidegre is rá lehetett fogni, hogy az okozza, csak ennyit válaszolok: „Vom 15. Korps.” Erre a hadnagy kezével int s cézári hangon csak ennyit mond: „Bitte vorwärts!” Óriási teher esett le rólunk. Lakatos mellém lovagol, s örömében a karomat szorongatja, a többiek is hálás, de egyúttal ravaszul hunyorgató tekintettel igyekeznek örömüknek kifejezést adni sikerült füllentésemért. Soha nem tartoztunk mi a 15. hadtestbe.

Ugye mit tesz a csillag, ezredorvos úr, dörmögi Lakatos, a vice train parancsnok. Kitörő örömmel rójuk Sabác rosszul kövezett utcáit, büszkén tekintgetünk vissza a mögöttünk kígyózó 140–150 lóra s a körülöttük bandukoló 37-es bakákra. Hanem az öröm mégis csak korai volt. Ahogy az egyik utcaszegletnél nekikanyarodunk a hídnak, meghökkenve látjuk ám, hogy az út mellett lovon ülő generális figyel reánk, mellette van a már ismert trainrittmeister s egy másik lovas.

Következő rész: „Sírnék, ha nem restellnék…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

Szólj hozzá!

Címkék: egészségügy szerbia katonaorvos 1914 dr. kemény gyula Szabács szerb front

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr9715714636

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Kövendy Katalin: Nagyon érdekes, nagyon szép, nagyon megható történet. A képek (is) szívet melengetőek! (2020.08.06. 10:24) Momčilo Gavrić, a szerb gyermekkatona
  • BartókBéla: Mindig azt szoktam mondani a diákoknak, hogy a történelem iránti érdeklődés a család és a szülők ő... (2020.08.05. 13:18) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • Hungryhorse: Kiváló blog! Sok erőt, kitartást és jó egészséget kívánok a folytatásához! (2020.08.03. 10:09) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • Fosca: Nekem a blog adta az inspirációt arra, hogy a elkezdjem nagyapám hadiútját és olasz hadifogságát k... (2020.08.01. 21:25) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • janos900: Nagy Háború blog jelentősége számomra Évtizedek óta játszom hadtörténelmi korszakokat és eseménye... (2020.07.31. 06:29) Hogy is kezdődött 10 éve?
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról