„Egyetlenegy osztagban az egész cirkusz, amelyet én veszek át…”

2020.05.18. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 39. rész

1914. december 10-én éjjel a Sabác felé vezető út mellett Sopotnál néhány órát pihen Kemény doktor egészségügyi csapata. Az országútról is igyekszik a zászlóalj maradékát összegyűjteni, ami oly jól sikerül, hogy félő, nagyobb oszlopban már nem fognak tudni tovább haladni, pedig a szerbek a nyomukban járnak. A trént vezető tartalékos tiszt átadja számára a parancsnokságot, a zászlóalj parancsnoka és hivatásos tisztjei pedig ismét cserbenhagyják őket, így hősünk, mint egyetlen tényleges tiszt nyakába szakad a csoport vezetése a Száva felé. Éjfélkor elindulnak, hátha sikerül mindenkit megelőzve Sabácig eljutniuk…

 

IV. A sabáci átkelés

Fák tövében, tűz mellett hallgatjuk a szerb fegyverek ropogását, amely szinte ijesztő közelről hallatszik. Bizonyosan Koceljeva közvetlen közelében lehetnek a szerbek. Nagy nyugtalanság fog el bennünket. Mi lesz ennek a vége. Vesztünkre még hozzá egyik emberemet kiállítom az útra azzal, hogy mindegyre kiáltsa a hömpölygő tömeg felé: „37-esek ide”. Ezzel az volt a célom, hogy a szétszóródott 37-eseket a tömegből kiszedjem, hogy így együtt, esetleges baj esetén, többen és jobban segíthessünk egymáson.

Jöttek is egyre-másra az új emberek, s ebből lett a baj. Ugyanis egyszerre csak nagy kiabálás, lárma közben hosszú train csapat kanyarodott be az erdőcskébe. Azt hittem, hogy idegen train jön be ide megpihenni. De csak elállt ám szemem-szám, amikor valaki a tűzhöz lépve öblös hangon a következőket jelentette: „Ezredorvos úrnak jelentem alássan itt vagyok a trainnel.” Dr. Lakatos a mi train parancsnokunk hangja. Tehát itt van a mi trainünk. Sőt itt van vele az ismert derék Nagy őrmester is az egész gépfegyverosztaggal, mind a 21 lóval. Nagy őrmester is elém állt és örvendezve jelentkezett, hogy ők is itt vannak, de Langer főhadnagy és Hofmeister hadnagy nincsenek vele, azok elhagyták őket, akár csak a Kolubara partján.

Lakatos egészen kétségbe van esve, majdnem sír azon, hogy lovai már az összerogyásig ki vannak fáradva, biztosan elveszti a reá bízott traint, s lehetetlen lesz a fogságot elkerülni. Azután elmondja, hogy a II. Brigade trainjét ott lent már ma elfogták, szidja a zászlóaljunk aktív tisztjeit, akik őt így cserbenhagyták stb. Ugyanekkor a mindig barátságos, jó kedélyű és nagy szorgalmú Hirsch zászlós proviant tiszt telepedik le a tűz mellé s csokoládét oszt szét köztünk. „Mit szól a fegyverropogáshoz, Hirsch uram?” – kérdezem tőle. Erre válaszul a fülemhez hajolva azt súgja: „Doktor bácsi, biztosan elfognak bennünket, ha útközben nem, akkor a Szávánál, ahol még meg is fürösztenek.”

A ma éjjeli eshetőségeket tárgyaljuk. Előttünk az út Sabácig tömve van trainnel, szekerekkel, ágyúkkal, csapatokkal, mi pedig jelenleg majdnem leghátul járunk, azután az is kérdés, hogy Sabácnál van-e készen olyan híd, amely ezt a forgalmat képes lesz lebonyolítani, pláne akkor, amikor már az V. hadsereg egyes részei is errefelé menekülnek, kérdés, hogy nem kerül-e majd ott harcra a dolog stb. Hallgatózunk. Koceljevánál, tőlünk alig pár órányira már géppuskák kattognak, minden pa-ku ide hallatszik. Szinte lúdbőrös lesz a hátunk. Mi lesz még ma éjjel?

Eljön az esti 10 óra. Nem tudok nyugodt maradni. Kiadom a parancsot az én kis csapatomnak, hogy lassan készülődjön, s azonkívül a gyalogosok közül azok, akik velem akarnak jönni, velem jöhetnek. 11 órára tűzöm ki az indulást. Azonban most következett a kellemetlenség. Dr. Lakatos train parancsnok erőnek erejével kapacitálni próbál, majd formálisan könyörögni kezd, hogy ne hagyjam el őt itt magában, neki csak tartalékos zászlós rangja van, mindenhol leszorítják őt a magasabb rangúak az útról és elébe kerülnek a colonnéikkal stb. Hát ez mind igaz. Nem is szeretnék én a dr. Lakatos bőrében lenni. Ezt azonban csak úgy magamban gondolom. Vígasztalom, bátorítom, hogy semmi baj sem lesz a trainnel, majd pedig felkelek és búcsúzom. Erre Lakatos hirtelen elhatározással felugrik a tűz mellől, azután katonás állásban szinte síró hangon a következő kijelentést teszi német nyelven: „Ezredorvos úrnak alássan jelentem, hogy a trainkommandót ezennel leteszem, semmi felelősséget nem vállalok semmiért, az ezredorvos úr aktív tiszt, vegye át a további rendelkezéseket!”

„Egy osztrák–magyar municiós-osztag nehéz előnyomulása a hepe-hupás, köves úton, melyet szerb hadifoglyok igyekeznek járhatóvá tenni” „Egy osztrák–magyar municiós-osztag nehéz előnyomulása a hepe-hupás, köves úton, melyet szerb hadifoglyok igyekeznek járhatóvá tenni”
(Forrás: keptar.oszk.hu)

Figyelmeztetem, hogy erre nincs joga, hogy kötelessége állását továbbra is ellátni. Azt válaszolja, hogy a mi aktív tisztjeink ma mellette lovagoltak el, s ha azoknak nem fontos a saját trainjük, az ott felpakolt saját holmijuk, meg az oly drága gépfegyverosztag, akkor egy egyszerű tartalékos zászlós sem vehet ilyen óriási felelősséget a nyakába. Az ő bőre is van olyan drága, mint a Sabác felé lovagoló aktívoké stb. stb.

Bizony ez mind igazság a Lakatos részéről, de viszont miért legyek mindig én a mások balekje. Szerencsémre éppen ezen tárgyalás alatt jelentkezik nálunk a közismert Boros káplár, zászlóaljküldönc. Megtudjuk tőle, hogy összes 37-es tisztjeink, még Hofmeister is, innen alig két kilométerre pihennek, őt pedig azért küldték, hogy keresse meg valahol a III. Brigadekommandót. Megmutatjuk neki, hogy merre keresse őket, s meghagyom, hogyha onnan visszafelé jön, jelentkezzen újra nálam, hogy az én sürgős jelentésemet a zászlóaljparancsnokságnak elvigye.

Kemény szavakkal megírt jelentést készítek. Jelentem, hogy itt van velem az egész train 145 lóval, a gépfegyverosztag 21 lóval, azután félszázadnyi általam összekiabált egészséges 37-es baka, a segélyhely, Lakatos letette a train kommandót s az egészet az én nyakamba varrta stb. Intézkedést kérek, mert én 11 órakor elmegyek.

Ez alatt újra itt van Boros, átadom neki a jelentést, Lakatos még külön bort, rumot is küld nekik. Várunk. Kínosan telik az idő, amikor úgy éjjel fél 12 órakor Boros az én nevemre címzett következő szolgálati jegyet hozza: „Kedves Doktor Úr! Direktion Sabácon át Mitrovica. Mi 11 órakor éjjel tovább megyünk. Kapitány úr Németh, hallotta, hogy a Brigade még ma Gewaltmarschsal Mitrovicára megy. Tehát kérlek, jöjj, Sabácon várunk holnap reád!” Eszerint tehát ők semmivel sem törődve már el is mentek. Így az egész train, a rengeteg tiszti bagázsi, a gépfegyverosztag, a zászlóaljpénztár, az iroda iratai stb. mind a sorsukra maradtak. Újra felolvasom az írást, leszögezzük egymásközt a tényeket, hogy aki közülünk szerencsésen haza kerül, az alkalom adtán felhasználhassa. Roppant méreg fog el. Hát ez is lehetséges? Hogy lehet így egymást cserbenhagyni. Most én verekedjem ki orvos létemre egy végtelen hosszú karaván számára az utat. Hiszen csak ezután következik majd a legnagyobb viaskodás. Az én segélyhelyemmel csak elmentem volna, azzal könnyű bárhol kitérni, 5 ló nem akad fent, de 160–170 málhás állat óriási teher. Előbb úgy terveztem, hogy apró részekre osztom fel a traint, s minden ilyen rész felett egy-egy tiszt venné át a parancsnokságot, így talán könnyebben és gyorsabban haladhatnánk, de egyik tiszt sem akarja a felelősséget vállalni. Így marad egyetlenegy osztagban az egész cirkusz, amelyet én veszek át. Lakatosnak igaza van. Tartalékos zászlós ranggal nem lehet ekkora társaságot vezetni, rang kell ide. De mekkora felelősséggel jár mindez, ha baj lesz.

Éjféli 12 órára tűzöm ki az indulást. Előzőleg újra az emberek lelkére kötöm, hogy egymást senki el ne hagyja, mindenben támogassa. Mi tisztek is összebeszélünk, hogy egymásért akár a tettlegességig is elmegyünk, ha az úton valahol erre sor kerülne, mert tegnap óta ez már így megy itt. Mellettem vannak a colonne élén Lakatos, Hirsch tartalékos zászlósok, Bartha tartalékos hadnagy, Balla önkéntes, ezenkívül a trainek közismert őrmestere, Kiss és a már említett géppuskás altiszt, Nagy őrmester. Mindketten nagyon is használható emberek. Azután kivonulunk az erdőből. Szerencsénkre már feljött a hold s így látunk az úton. Szegény lovaink tántorogva a súlyos terhek alatt, alig tudják lábaikat a ragadós agyagos sárból kihúzni. Az előbbi rövid pihenés még rosszabb volt számukra. Érdekes dolog, hogy az út szinte kihalt, rajta hosszú ideig senkire sem akadunk, aminek az az oka, hogy egyrészt majdnem leghátul vagyunk, másrészt meg minden ember, állat az utak mellett pihen.

Végre az első akadály. Hat darab ágyú állja el az utunkat. Öreg k.u.k. haubitzok meredeznek ki a sárból, a vontató tüzérlovak vagy száz lépésre az út mellett állanak mozdulatlanul a sárban, körülöttük pedig pokrócokba burkolózva fekete emberi tömegek hevernek ugyancsak mozdulatlanul. Pár száz lépéssel előbbre újra négy ágyú áll az úton, majd meg a különböző szekerek végtelen sora mellett kell óvatosan elhúzódnunk. A kocsik szabály szerint az út bal oldalán állnak, a lovak befogva, a bakon pedig alusznak a kocsisok, éppen úgy a szekerekre felkapaszkodott egyéb elemek is. Egyetlen lélek sincs itt ébren. Jóval odább igazán szomorú látványra világit rá a hold. Ugyanis az út mellett két oldalt, ameddig a szem ellát, a hideg sárban mindenfelé emberi alakok feküsznek. Akinek van, az pokrócába burkolózva nyúlik el, vagy gubózza bele magát, de a legtöbbje minden pokróc és köpeny nélkül terül el a sárban és csak óriási testi fáradtság teszi képessé őket az ilyen helyzetben való alvásra. Hihetetlenül el lehetnek ezek csigázva, ha a decemberi hideg éjszaka sarában aludni képesek. Kettesével-hármasával úgy, ahogy ledőltek, összebújva feküsznek a bakák a sárban. Mindegyiknek megvan a fegyvere, a kenyérzsákja, míg a többi holmik bizony hiányosak.

Majd a trainek végtelen sorai következnek. A lovak mozdulatlanul, mint valami kőszobrok állnak. Érdekes dolog, hogy a ló nem fekszik bele a sárba, ahogy azt az emberek teszik. Az egész visszavonulás mikéntjére azonban legjellemzőbbek a döglött lovak. Ezen szegény kimúlt állatoknak egész légiója hever az úton, az út mellett, az árkokban és szántóföldeken, a réteken. A legtöbbjén rajta van még az üres kirabolt kosár, a felvagdalt zsákok, a kochkisznik s egyéb mindenféle cókmók. Sok helyen az úton tapossák szét a szegény állatot. Förtelmes látvány, ahogy lovaink lábai a döglött társaik beleit s egyéb belső részeit az úton hosszabb-rövidebb ideig magukkal vonszolják.

Éjfél után úgy két óra körül megállunk, részint hogy pihenjünk, részint meg azért, hogy a nyergeket, kosarakat a lovakon megigazítsuk. Egyes lovainkat teljesen lepakoljuk, szélnek eresztjük, mert a szegény párák már nem tudnak jönni, többször és állandóan lerogynak. Majd az altiszteket hívom össze, s megmagyarázom nekik az eddig elért előnyöket, figyelmeztetve őket arra, hogy menetközben is halotti csendben maradjanak, nehogy az utak mellett pihenő tömegeket felébresszék, mert így mi sokkal könnyebben és gyorsabban haladhatunk. Fődolog a sietés, mert csak addig tudunk mindenkit elkerülni, előnyöket szerezni, amíg ez a menekülő, de jelenleg heverő tömeg meg nem elevenedik. Felhívom az altiszteket arra, hogy ugyanezeket a legénységnek is magyarázzák el. Ezután újra megindulunk. Erősen érezzük a hajnali hideget. Csend van mindenfelé. Úgy látszik, hogy mindazok, akiknek velünk együtt sikerült a koceljevai hídon átvergődni, reggelig fognak pihenni. Hogy mi ugyanezt nem tettük, ebből alighanem igen nagy előnyeink fognak származni, főleg majd a Száva hídjánál, ha ugyan addig a lovaink, az emberekről nem is szólva, ki nem dőlnek.

Nagy örömünkre sokáig senkire sem akadunk. Később azonban az egyik helyen az út bal oldaláról a sötétből 60–70 lóból álló traincolonne kanyarodik ki, s csak úgy egyszerűen keresztezni akarja az utunkat úgy, hogy a colonnénk végét be sem várva ketté akar bennünket szakítani. Erre az esetre is be vannak tanítva az emberek: „megfogni a ló farkát!” hangzik mindenfelől. Így egységesen zárt vonalat alkotunk. A kettészakítás így nem sikerült, ami miatt hangos veszekedés támad. Minden eshetőségre készen tiszttársaimmal együtt odamegyünk, s lovammal keresztbe állok a szintén lovon levő trainparancsnok előtt és a mi colonnénkat újra elindítom. A fehér lovon ülő erősen beburkolt alak folyton kiabál a saját trainjére, amely konyha és egyéb sütő-főző edényekkel van megrakva, egyre azt hangoztatja, hogy ne állják el az útját, mert neki igen sietnie kell, hogy parancsa van reggel 7 órára itt és itt lenni, mert különben nem lesz készen a főzéssel x generális és a stábja részére!

Erre már én is dühbe jövök. Hát ilyen kicsiségekért is lehet ma sietni. Hozzá még úgy, hogy emiatt egész colonnék is megálljanak. Hiszen szégyen ilyet még gondolni is, nem egyenesen követelni. Szót szó követ. Majd most már én is kiabálva azt mondom: „Der General soll heute nicht essen!” Erre nagyon elképedhetett a beburkolt tiszti alak, mert torkára forrt a szó. Kisvártatva közvetlen mellém jött fehér lovával, s megdöbbenve mondta: „Wie meinen Sie Herr Officier? Der General soll nicht essen?” Erre én: „Ja woooohl! Der General braucht gar nichts zu essen!” Ezt már nem bírta ki. Remegve kérdezi a nevemet, amelyet újra és újra elismétel. Majd vérig sértődve a generálisért azt mondja, hogy engem fel fog jelenteni, még menés közben is egyre ismételgeti: „So etwas! Ein Officier äussert sich so der General soll nicht essen!” veszekedés alatt elvonult az én trainem, amire ez a társaság is mehetett az útjára, hogy valahogy elkészítse még időre a generálisnak és környezetének a menázsit.

Mégis felháborító az ilyen frontmögötti gondolkodás. Istenem a mi embereink már mióta nem esznek. Pedig mindig legelöl járnak ott, ahol első sorban nekik kellene jól élni. Milyen fogalma lehet ennek a három rozettás officiálnak a háborúról, ha az ő szemében az a legfontosabb, hogy a generális rendes időben ebédelhessen, még most ezen szégyenteljes futás közben is. Hogy Lemberg elesett, hogy a Kárpátokon átjöttek már az oroszok, hogy Szerbiában elvesztettük a játszmát, hogy szégyenteljes futásban vagyunk stb. mindezek közelről sem érdekelték annyira, mint a generális ebédje s azon megdöbbentő kijelentés: „Der General soll nicht essen.” „Lássa ezredorvos úr mire jó a rang, ha én vagyok a parancsnok, akkor várnunk kellett volna addig, amíg ez a train elvonul” – mondja Lakatos. És bizony igaza volt.

Az incidens után tovább sietünk. Reggel 4 óra körül a menekülők újabb csapatait érjük utol, a sebesülteket. Könnyekig megrendítő látvány, hová jutottak ezek a mi derék hőseink. Kis csoportokban lassan vontatva menetelnek teljesen kimerülve, itt-ott kettő-három együtt, de a legtöbbje egyedül baktat, némelyik alig vonszolja magát. Folyton leülnek, s azután messze lemaradoznak. Találkozunk fehér, meg szürke kórházi inges sebesültekkel. Ezek a legszánalomraméltóbbak. A valjevói nagy kórházból menekültek el, ott kellett volna a felsőbb parancs szerint a szerbeket bevárniok, de onnan ők megszöktek s most itt menetelnek. Vannak közöttük gipszlábú, gipszkarú emberek, csont-bőrré lesoványodott alakok. Kabát egyiken sincs, testük mindenféle szedett-vedett rongyokba van burkolva, majd megveszi őket az isten hidege. Rettenetes dolog a háború. Ha mindezt a háború okozói, a felső régiók nagy urai, de főleg az otthoni hozzátartozók látnák!

Egyik helyen az árokból, mint valami megelevenedett hulla, súlyosan kivérzett, bekötött vállú altiszt emelkedik ki. Elénk áll az útra s valami ennivalót kér, mert már majd éhen hal. Elmondja, hogy 46-os altiszt, már napok óta vánszorog, mutatja, hogy kis ezüst vitézségi érme van. Arra kér bennünket, hogy ne hagyjuk itt elveszni, súlyos váll-lövésében elpusztulni, vagy a szerbek kezére jutni. Mit tegyünk azonban vele. Nekünk sincs semmink. Pár darab csokoládét kap tőlünk. Vigaszul annyit mondunk neki, hogy nem mi vagyunk az utolsók, hogy mögöttünk jön még a 46-os train, várjon azokra stb. Szótlanul áll előttünk a félig fagyos sárban, vértelen ajkai mohón nyelik el a csokoládét, látszik rajta, hogy nem hiszi azt, amit neki mondunk. Végtelen szomorú arccal néz reánk, azután lemarad, mi pedig sietünk tovább. Isten tudja mi lesz vele.

Egész tömegével találkozunk még a hasonló sorsúaknak. Ezek a mártírok baktatva, vánszorogva igyekeznek roncsolt életüket valahogyan megmenteni. Mindenkit megkérdeznek, százszor és százszor kérdezik meg az őket elkerülőktől, hogy mennyire van még Sabác? Messze van-e még Sabác? Ezek a lerongyolódott, lesoványodott, éhező és kivérzett hősök adják a döglött lovak tömege mellett a visszavonulás borzalmasan hű képét.

A dr. Kemény Gyula alakulatát is magába foglaló 50. hadosztály visszavonulásának az útvonala Sabác irányába. A jobbra alsó sarokban található Sopot, ahonnan 1914. december 10-én éjfélkor indultak északnak a Száva és Sabác felé A dr. Kemény Gyula alakulatát is magába foglaló 50. hadosztály visszavonulásának az útvonala Sabác irányába. A jobbra alsó sarokban található Sopot, ahonnan 1914. december 10-én éjfélkor indultak északnak a Száva és Sabác felé
(Részlet a M. Kir. Hadilevéltár: A Világháború 1914–1918. című kötet V. részének XII. számú mellékletéből)

Közben megvirrad, s kezdenek a mezők megelevenedni. Az út két oldalán levő mezőkről, házakból, a bokrok közül mindenünnen kisebb-nagyobb csoportok kanyarodnak ki az országútra. Mintha csak a földből nőttek volna ki. Csak azon vesszük észre magunkat, hogy újra katonai tömegek között szorongunk, hogy be kell állanunk az előttünk törtető colonnék mögé, hogy mellettünk jobbra-balra 3–4 trainoszlop halad párhuzamosan, akárcsak a tegnapi napon. Felhangzik újra az avisónk: „Megfogni a ló farkát!”, nehogy más idegen egységek, lovak, szekerek, emberek szétszakítsanak bennünket, hogy az így lezárt sorainkba be ne furakodhassanak. Újra kezdetét veszi a már jól ismert pokoli lárma. Mindenfelől káromkodás, gorombáskodás hallatszik, mindenki rögtön verekedni kész, ha csak egyetlen lépés előnyről is van szó. A jól ismert tülekedés folyik mindenfelé. Végtelenül örülünk, hogy mi olyan korán indultunk el, mert tényleg óriási előnyhöz jutottunk. Közben hol egyik, hol a másik lovunk dől ki. Az összeroskadt páráról, ha fontos holmik voltak rajta, a terhet elosztva más lovakra rakjuk át, különben mindenestől ott hagyjuk a szegény állatot. A leroskadt ló persze mindenkinek útjában van, ütik, verik, rúgják, hogy ezzel az útból eltávolítsák. Szánalmas látvány, ahogy a szegény pára a verést tűri, ahogy kimerült testét a verésre fel, odébb akarja vonszolni, de erre már nem képes. Nagy szemei olyan megható szelídséggel bámulnak a kínzóira. „Mire való azt a szegény állatot annyira verni!” – hangzik a tömegből. „Ha sajnálja, akkor vegye maga a hátára a kosarakat!” – adódik a válasz. „Miért nem lövik agyon? Agyon kell lőni” – adják innen is, onnan is a tanácsot, de jellemző dolog, hogy erre már senki nem akar vállalkozni. Tüzérek jönnek, akik már nem kerülgethetik az úton vergődő lovakat, farkuknál fogva emelgetik, vonszolják, rugdossák, de mindhiába. Az emberek meg vannak vadulva, sietni kell Sabácot elérni. Ez a ló egyelőre elállja az utat. Az egyik feldühödött tüzér altiszt szolgálati revolverével kivégzi a tehetetlen állatot. Jobb is így. Sokszor elnéztem kimerült derék lovacskáink vergődését, sajnálatra méltóbbak ezek az embereknél is. Látszik rajtuk a jó akarat, erőlködnek, de nem bírják, s nagy okos szemeik elárulják, hogy mennyit és mennyire szenvednek.

Csak tovább! Vorwärts! Nincs megállás, nem is lehet ebben a tumultusban, de meg nem is akarunk. Aki lemarad, az marad a szerbeknek, akiknek távoli puskaropogása tompán hangzik ide. Minél inkább közeledünk a Szávához, annál inkább összetorlódunk. Még élénk emlékezetünkben vannak a koceljevai hídnál tegnap lejátszódott kínos incidensek. A Száva vize pedig még sokkal szélesebb. Ez a tudat sarkall mindenkit. Közben az út egyre jobb és szebb lesz, szerb civilekkel találkozunk, akik sunyin földre szegzett arccal járnak-kelnek a mezőkön, óvatosan kikerülve bennünket. Mit érezhetnek most ezek az emberek. Az út melletti árkok partján mindenfelé a mi pihenő, leginkább sebesült katonáink üldögélnek. Feltűnően nyugodtak. Most már mi kiabálunk oda nekik: „Messze van-e még Sabác?” „Dehogy, itt van közel” – hangzik a válasz. És csakugyan egyszerre a sűrű ködből cserepes házak bontakoznak ki.

Következő rész: „Sabác! Sabác!”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

Szólj hozzá!

Címkék: egészségügy szerbia katonaorvos 1914 dr. kemény gyula szerb front

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5115703364

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • BálintFerenc: @Zb74: Ez elég durva, olvastam hogy ott már haltak meg páran, de az téli időszakban volt. Bilekr... (2020.05.25. 14:45) A bileki halálmars
  • Zb74: Pár éve is történt hasonló, éspedig Wales területén: www.telegraph.co.uk/news/2018/09/18/three-res... (2020.05.25. 10:03) A bileki halálmars
  • PintérTamás: @BartókBéla: Vártam már a jelentkezésed, s mint akinek Boszniában szolgált anno az őse, illik is! ... (2020.05.24. 22:30) A bileki halálmars
  • BartókBéla: Remek poszt körültekintő kutatással.Gratulálok. Szerintem itt is közölni lehetne jól olvashatóan a... (2020.05.24. 09:22) A bileki halálmars
  • BálintFerenc: Köszönöm mindenkinek aki elolvasta! @Titus Pullo Urbi: Igen, a tanulmány végén említettem is. (2020.05.23. 14:05) A bileki halálmars
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról