Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 36. rész
A Valjevó körüli harcok során, 1914. december 9-én 8 órakor megindul a szerbek támadása a védekező osztrák–magyar csapatok ellen. A hősünk zászlóalja mögött elhelyezett magyar kezelőszemélyzetű „Kína haubitzok” is beavatkoznak a küzdelembe, így az első rohamot sikeresen visszaveri a szomszédos 6. hegyi dandár. A második támadásnál már hallgat az időközben visszavont üteg és a sikeres szerb rohamot követő ellentámadás is összeomlik. Hősünk egy megfigyelőpontról szemléli az összecsapást és a Sabác felé meginduló visszavonulást, majd hátrább küldi a segélyhelyet. A zászlóalja azonban nem jön...
Közben mintegy megváltásként a mögöttünk levő kis erdőcske mögül megdörrennek ám a mi ágyúink is. Milyen vigasztalólag hatnak s önbizalmat kölcsönöznek az embernek ezek a lövések. A hidegtől eldermedt, mosdatlan borostás arcok szinte felderülnek. Végre egyszer már a mi ágyúinkat is lehet hallani. Csakhogy ennek is megvan az árnyoldala. „Mindjárt megkapjuk a választ! Majd jön mindjárt a felelet!” – mondogatják egymás közt a bakák. Szinte holt biztosra vehető, hogy a szerb tüzérség a kis erdőt és környékét tűz alá fogja venni, ők talán nem is gondolták, hogy nekünk itt még tüzérségünk is van.
A balszárnyunkon a rajvonal mögött egy rókalyukban hasal a lövöldöző 4 ágyúnk megfigyelője, sovány tartalékos tüzérkadett. Ő irányítja ágyúink tüzét. De mert jól ismert piros színű srapnel füstjeink nagyon rossz helyen robbannak, s azt gondolván, hogy végül is a szerbeknek is lehet ilyen füstű srapnelje, Przybill százados odamegy a megfigyelőhöz s kéri, hogy mutatná meg a térképen, hogy hová lövet. Megmutatja. De szinte hihetetlen, oda dirigálja az ágyúk tüzét ez a fiatal tüzér, ahol még a mi VI. Brigadénkbeli csapataink vannak, szóval a saját csapatunkat lövi a saját tüzérségünk. Przybill éktelen haragra lobbanva szidja a megfigyelőt, hát ezért robbannak a piros-fehér füstű srapnelek a mi csapataink felett. Hogy jöhet ide ilyen ember, akinek fogalma sincs a térképolvasásról stb. A tartalékos kadett feláll, egyetlen szót sem szól, majd Przybill utasítása szerint telefonálja be az új, most már helyes adatokat az ágyúkhoz. Csak most esnek gránátjaink, srapneljeink igen kedvezően, éppen hosszában az ellenségre, aminek hatása nem is marad el. Talán ez is nagyban hozzájárult, hogy a pont 8 órakor kezdődött szerb támadás már fél 9-kor teljesen összeomlott. A VI. Brigade megtartotta állásait, ez ugyan vigasztaló, de csak egyelőre, mert jól tudjuk, hogy nem ez volt ma az utolsó szerb rohamozás.
A naplóíró cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred kikülönített IV. zászlóaljának helyzete a 255-ös magaslaton, a valjevói „zsákban”, dr. Kemény Gyula naplójából
Közvetlen a vonalunk mögött van egy egyetlen szobás zsuppos házikó [„Ház” jelölés a vázlaton], a mögött tárgyaljuk az eseményeket. Mindenki várja már, hogy mikor indulunk meg Sabác felé. Przybill és Krausz káromkodva szidják a térképolvasáshoz nem értő tüzéreket, akikre nincs is szükség, mert többet ártanak stb. A mindig ellenzéki Hofmeister azt mondja erre: „Hát hol vannak az aktív tisztek? Miért nem tolják ide az orrukat?” „Így nem lehet beszélni Hofmeister!” – dörmög bele Krausz. „Csakis így lehet beszélni” – hangzik a Hofmeister válasza.
Ekkor én egyik szakaszvezetővel (Mátyási) visszaindulok a segélyhelyre, amely pár száz lépésre a tüzérek mögött van. Belemegyek a kis erdőbe. Kettesével, hármasával teknőszerű kis bemélyedésekben hasalnak itt a 30-asok. Nagyon kevesen vannak. Hát ez gyenge és ingatag tartalék. Kopstein őrnaggyal és az egyik nagyon szimpatikus, a bátorságáról híres főhadnaggyal beszélgetek. Kérdezgetik tőlem, hogy mit csinálnak ott elől a mieink, hogy vannak-e előttünk szerbek, kik vannak tőlünk balra? Kopfstein szidja a mi tüzéreinket, akik pont itt ő mögötte állították fel ágyúikat s hozzá nem is tudnak németül, így nem tud velük beszélni. A szerb tüzérség biztosan azt hiszi, hogy ebben a kis erdőben vannak a mi ágyúink s majd helyettük az ő bakáit fogja kipiszkálni innen stb.
„Ki fogunk-e itt tartani, őrnagy úr?” – kérdezem. Nagyot suhint botjával a levegőben Kopfstein, majd azt mondja, hogy „erre már gondolni sem lehet, már csak a perc, nem is az óra, a perc ismeretlen, amikor megkezdjük a visszavonulást Sabác felé”. Kopfstein úgy szaladgál fel-le a kritikus erdőcskében, mint az egér a fogóból akarna kiszabadulni.
Elérem az ágyúinkat, itt vannak közvetlen a 30-asok mögött [„A” jelölés a vázlaton]. Vadonatúj 10 centiméteres Kína haubitzok, amelyek közül kettőnek a torka a II. puskaporos magazin felé, kettő meg le Valjevó felé van irányítva. A legénysége tiszta magyar. Beszédbe elegyedek velük. Igazi pátriárchális társaság. És mert még sohasem voltak harcban, azért olyan nyugodt nemtörődömséggel tesznek-vesznek itt, mintha hadgyakorlaton volnának. Parancsnokuk egy nagy bajuszú kövér, kerek piros pozsgás arcú, nagy testű tartalékos főhadnagy. A magyar földbirtokos minden jellegzetessége rá van írva. Tényleg az is. Soha el nem felejtem ezt a találkozást. Bemutatkozás után a legbarátságosabb tegeződő formában azt mondja ez a nyakig sáros főhadnagy: „Ugye jól beadtunk a szerbeknek!”
14M 10 cm-es Skoda „Kína tábori tarack” tüzelési pozícióban hátulról nézve
(M. Christian Ortner: The Austro–Hungarian Artillery from 1867 to 1918. Technology, Organization and Tactics című kötetéből)
Rögtön a megfigyelő kadettjára gondolok, majd némi habozás után el is mondom neki az esetet. „Csak annyi baj legyen!” – hangzik a joviális válasz. Most mit szóljon, mit gondoljon az ember. Hisz ezek rettenetes emberek. Majd azt mondom neki, hogy itt ezen a helyen még ma biztosan elfogják őket, már én is a lovaimat megyek felpakolni és hátra küldeni, azután meg hogy lehetett a csapatok mögé ennyire közel állítani fel az ágyúkat, hisz a közelben a szabadban fekvő 30-asokat agyonnyomja a légnyomás, ha Valjevó felé lőni kezd a másik két ágyú stb. „Ne mondd, hát annyira közel vagyunk? Minket ugyan azt a … a szerbeknek, el nem fognak, mert ágyúimat pár perc alatt lovakra rakatom s azután hajrá!” Valóságos akasztófahumorral beszél ez az ember.
Ekkor az ágyúktól balra a dombon megjelenik Schwanda alezredes brigadéros alakja, mellette van a botjával hadonászó Kopfstein, gyors tempóban erre, az ágyúk felé tartanak. Figyelmeztetem rá a főhadnagyot, aki olyant mond erre, ami ide le nem írható, de a lovaira gondolt. Félig magyarul, félig németül jelentkezik Schwandánál. Schwanda azonnal kiadja a parancsot a tüzéreknek, hogy vonuljanak innen valahová hátrább s ott foglaljanak állást, mert onnan éppen úgy elérhetik ágyúikkal a jelenlegi célt. Úgy látszik Kopfstein erélyes interventiójára történik ez a gyors intézkedés. Erre egész flegmával, ezen szavakkal fordul hozzám a tüzérfőhadnagy: „Mit akarnak ezek?” Átfordítom magyarra a németül kapott parancsot. Erre a főhadnagy tovább már rá sem hederítve a két törzstisztre: „Ez már beszéd! Ezek az én embereim!” – megjegyzéssel kezdi ágyúit felszedetni. Ekkor elbúcsúzom tőle.
14M 10 cm-es Skoda „Kína tábori tarack” tüzelési pozícióban leengedett lövegcsővel és hátrahajtott lövegpajzzsal
(M. Christian Ortner: The Austro–Hungarian Artillery from 1867 to 1918. Technology, Organization and Tactics című kötetéből)
Az I. puskaporos toronynál [PT jelölés a vázlaton] húzódik úgy másfél század részére frissen elkészített árok, amelyet honvédek és egyéb ideterelt idegen csapatbeli katonák töltenek meg. A réten álló honvédtisztek is fűt-fát kérdezgetnek tőlem az elől levő viszonyokra vonatkozólag, s azt mondják, hogy ők is készen állanak már Rückzugra, hogy úgy sincs már semmi értelme az ellenállásnak, majd csak a Száva túlsó partján stb.
December 9-én délelőtt 10 óra után valamivel új támadást kezdenek a VI. Brigade ellen a szerbek. A harc sokkal hevesebben indul meg, mint volt reggel 8 órakor. Pár honvédtiszttel felmászunk az I. sz. puskaporos magazin padlására, ahonnan mindent kitűnően lehet látni. A szerb tüzérség csak úgy ontja a tüzet, a mi ágyúink azonban hallgatnak, mert most költözködnek. De aggasztóbb jelenség is következik reánk nézve. Előbb srapnelfelhők, majd utána gránátok vágódnak, csapkodnak be a kis erdő környékére, ágyútűz alá kerül ez a terület is. A 30-asok ide-oda ugrálnak, szaladgálnak a tűzben, pár perc múlva pedig Kopfstein kisded csapata kezd kiugrálni a bokrok, cserjék közül, azután a bakák elhagyják állásukat, s jobbra lefelé szaladnak a kamenicai út felé. A kis erdő tája csakhamar üres lesz, odavan a 37-es állás tartaléka.
Egyszerre itt fent a padláson megbűvölő látvány tárul a szemeink elé, a II. sz. puskaporos magazinnál a maximumig fokozódik a fegyverropogás, az ágyúzás, a kézibombák dörrenése, majd megszólalnak a szerb trombiták, felharsannak a szerb csataordítások, s megelevenedik a VI. Brigade előtti terület. Állva rohannak előre a szerbek, majd meg lebuknak, azután újra felugorva tovább rohamoznak. Ugyanekkor a mi bakáink is felkelnek, s a rájuk irányított rettenetes tűzben visszafelé szaladnak, hátrálnak. Pár perc alatt elesik a II. sz. puskaporos magazin, az ott ásott árkaink megtelnek szerbekkel, mialatt hátráló katonáinkra egyre hullanak az ellenséges srapnelek, gránátok s ezek tüzében a teljesen sima réten sokan fekszenek le saját vérükbe. Egyes visszavonuló csapatrészek pedig egyenesen lefutnak a domboldalon a völgybe, hogy a sabáci országutat elérjék. A szerbek azonban szerencsére megállanak a puskaporos magazinnál, ugyanezt teszik a mieink is a dombháton [M vonal jelölés a vázlaton]. Ezek után a harc megint elcsendesül. Ez volt a II. felvonás délelőtt 10 órakor.
Most nézzük a 37-es vonalat, ahol most már nagyon is válságossá vált a helyzet, mert a hátráló VI. Brigadéval együtt a velünk szomszédos Landsturm zászlóalj is visszavonult, s így az összeköttetés bal felé megszakadt. Érthetetlen azonban, hogy a mi 37-eseink miért nem mozognak, hiszen már a mögöttük levő 30-asok is elhagyták helyüket. Mi lehet, mi történhetik ott a 37-nél? Kínos várakozással figyelünk innen a padlásról. Látni, ahogy a szerb tartalékok felvonulnak, mindenfelé egyre ásnak, új rohamra készülnek, amit mi úgy estefelé várunk. Már éppen le akarunk menni megfigyelő helyünkről, amikor pontosan déli 12 órakor váratlan dolog történik. Igazán nem várt esemény.
A Goiginger Divíziónak az előbb, délelőtt 10 órakor meghátrált részei, nevezetesen a VI. Brigade még meglevő csapatai, hirtelen hatalmas „hurráh, hurráh!” kiáltások közben felugrálnak s rohannak rá a szerbekre, hogy új állásukból kiűzzék őket. A mieink tehát ellentámadásba mentek át. Erre itt senki sem számított. Az előre rohanó magyar Brigade azonban nem messze tud jutni, a II. sz. puskaporos magazin előtt megtorpan, mert a szerbek irtózatos, elképzelhetetlen fegyvertüzelést indítanak meg katonáinkra. Akcióba lép a szerb tüzérség is, amely most már nemcsak az előretörő csapatokra, hanem az egész kis erdő tájára minden elképzelhető irányból kezd lövöldözni. Így lőni kezdi az I. sz. puskaporos magazint is, amelynek padlásáról alig tudunk elég gyorsan az odatámasztott rudakon lecsúszni. Az erős ágyútűz megtöri a VI. Brigade ellenállását, most már véglegesen megindul csapataink visszavonulása. Hátrálni kezd az egész Divízió, szemeink előtt hátrálnak a sokat szenvedett VI. Brigade csapatai, amelyek végig a dombháton, azután lent a völgyben mind a sabáci országútra tartanak. Persze mindez az ellenséges ágyútűzben folyik le. Elképzelhető, hogy mennyi derék magyar fiú lehelte itt ki lelkét, vagy úszta meg bénán ezt a napot.
A visszavonulók nyomában tapogatózva lassan felvonulnak a szerbek. Ez volt a mai III. felvonás. Feladtuk tehát az utolsó védelmi vonalat is. Az utolsó ellenállásunk is megtört Valjevónál. Most már csak a Száva túlsó partján fogunk megállni.
Az itt levő honvédek már teljesen felpakolva útra készen hasalnak szerteszét, s állják egyelőre az időnként ide vágódó srapneleket. Csak a parancsot lesik már a visszavonulásra. Én is szaladok a segélyhelyhez, amely ugyanitt a puskaporos magazin mögött van. Nagy haditapasztalatokkal rendelkező Balla önkéntesem útra készen áll az emberekkel, lovakkal. Azonnal elküldöm őket azzal, hogy menjenek el 3 kilométer távolságra, s ott várjanak reám.
Magam pár emberrel még itt maradok, egyrészt mert megvárom itt a zászlóaljat, amely érthetetlen okból még most sem jön, másrészt meg azért, mert 4 halottunk van, akiket még gyorsan el akarok temettetni. Ezekre az egyik házban akadtunk, tudja Isten, hogy honnan, hogyan és mikor kerültek ezek ide. Súlyos fejlövéssel fekszik a földön egy 46-os baka, kötése lecsúszott a nyakára, talán ami valószínűbb, ő maga tépte le, a rengeteg aludt vér s a véresen összeragadt hajzat szinte egybeolvad a nyakán. Lábain keresztül fektetve nyúlik el egy másik 46-os, akinek mellkasa van megroncsolva. Lesoványodott, kiszáradt, egyébkent tipikus alföldi magyar. Talán együtt indultak el valaha a falujokból s most együtt feküsznek itt halva. Közel hozzájuk haslövéses 18-as zászlóaljbeli cseh baka alussza örök álmát. Hanyatt fekszik. Egyik karja a hasán van átfektetve, a másik a falnak támasztva. Lábairól lehúzták a bakancsokat. Kenyérzsákja, zsebei kiforgatva, mellette van a kanala, a csajkája polenta maradványok nyomaival. A negyedik halottról kisül, hogy még él. 76-os baka, a fal hosszában van elnyúlva, a jobb válla, hónalja szétroncsolva, valóságos alvadt vértócsában fekszik, sebei bűzös gennymocsárban úsznak. Régi sebesült lehet. Beszélni nincsen ereje, csak szemeit nyitja néha fel. Mindenféle módon megpróbálom életre hozni, bár ennek igazán semmi értelme sincs. Alig is reagál reá. Érdekes dolog, hogy ép karját a falnak támasztva, azt hosszú időn át ide-oda ingaszerűen mozgatta, mert valósággal ledörzsölte ív alakban a falat. Gyorsan gödröt ásatok a fák alatt. Alul tesszük egymás mellé a két 46-ost, azután a csehet. Most olyan türelmesen megférnek egymás mellett. A 76-osban még van némi élet, még nem lehet eltemetni, csak a sír szélére helyezzük őt s várunk vagy 20 percig, azután még melegen ő is társai mellé kerül. Botra rákötött deszka darabra ráírom: „Itt nyugszik két 46-os, egy 18-as és egy 76-os.” Ez a fejfa a hősi viselkedés érdemkeresztje. De ki fog ezekről valaha is tudni. Soha senki. Úgynevezett névtelen hősökké lesznek.
A temetés ideje alatt a 28-as honvédek, majd a 46-osok megmaradt kis csoportja, utánuk pedig mindenféle egyéb csapatnembeliek egymást kerülgetve nagy összevisszaságban törtetnek el mellettem a gyümölcsfák között egyenesen a sabáci útnak tartva. Mindenki tudja, már most nyíltan, hangosan kiabálják, hogy Sabácba mennek. Hozzák a bakák a híreket, hogy a 102-es cseh zászlóaljat egészen elfogták, a valóságban azonban nagy örömmel adták meg magukat, a szemtanúk szerint, a szerbeknek. Mesélik a szemtanúk, hogy a 38-asok nagy része is fogoly lett.
Itt állok az út mellett az egyik szilvafának dőlve. Pontosan délután fél két óra van, amikor a 30-asok is ide érkeznek. Eddig valahol a domboldalon húzták meg magukat, mert mint tudjuk, az erdőcskét még délelőtt 10 órakor elhagyták. Rendes kis csapatot alkotnak. Élükön halad lóháton a sok rakia ivásról híres, különben nagyon jó katona, Kopfstein őrnagy. Egy oldalba lőtt zsidó bakát is cipelnek magukkal. Veszekednek miatta. Nem akarják már vinni, az eddigi vivőktől átvenni. No, ezt is biztosan ledobják, elhagyják az úton, pedig olyan szelíd és mégis kétségbeesett szemekkel néz ez a sebesült lengyel zsidó a vivőire, a körülötte gyaloglókra.
Kérdezem Kopfsteint, hogy a mi 37-eseink miért nem jönnek? „Die kommen schon” válaszolja az őrnagy. Dehogy jönnek, még mindig ott elől vannak az árokban. Erre újra azt mondja az őrnagy: „Die werden schon kommen”, s azután eltűnik ő is az úton, az út mellett menetelő ember-, lóáradatban.
De hát mi történhetik ott elől? Miért nem jönnek? Hiszen már tőlük jobbra-balra és mögöttük is minden egyes csapat rég elhagyta a helyét. Ezen pillanatokban hirtelen újabb szerb ágyúzás kezdődik. Megrettenve látom, hogy a srapnelek a mi 37-es vonalunk felett robbannak. Izgatottan figyelünk arrafelé. Egyszerre emberek kezdenek kimászni az árkokból, eleinte egyenként, majd mind többen és többen, azután leszaladnak jobbra a völgybe. Végre örömmel látom ám, hogy kisebb csapatokban élükön Przybillel, Krausszal, Jonescuval stb. a szerbek által be nem látott hajlatban felfelé törtetnek a mieink pont azon az úton, amerre a 30-asok is feljöttek.
1914. december 9-én délután fél 3 óra van. Az utolsó csapat is elvonul Valjevó alól. A mi 37-eseink itt is a legutolsók. Ezzel szabad az út a szerbek számára egész a Száváig.
Ekkor én is a segélyhelyem után indulok. Úgy két és fél kilométerre egyik útkereszteződésnél érem el őket. Itt várjuk be a 37-es zászlóaljat, amely inkább 6-osokból, 33-asokból áll jelenleg. Úgy 4 órakor érnek ide. Ekkor már nálam egész kis csapat gyűlt össze. Mi vagyunk az úton a legutolsók, úgynevezett utóvédet is hagyunk hátra, nehogy valami meglepetés érjen bennünket. Így indulunk el december 9-én délután 4 órakor Sabác felé.
Következő rész: „A kicsiny Szerbia szorítja neki a fahídnak a Monarchia hatalmas hadseregét…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
