„Ha ezek tudnák, hogy én orvos vagyok…”

2020.04.06. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 33. rész

1914. december 6-én Valjevó előtt, Klinci településnél állítja meg az 50. hadosztály parancsnoka hősünk zászlóaljának a maradékát és kirendeli a 3. hegyi dandár maradványaival együtt az út melletti magaslat védelmére. Itt beolvasztják az újonnan érkezett menetszázadokat is az egységekbe. Kemény doktort a lovakkal, sebesültekkel, betegekkel és a géppuskás osztaggal hátra küldik. A vezetésével vonuló oszlop újra találkozik Kalser tábornokkal…

 

Reméljük, hogy még ma este Valjevóba érkezünk. De ember tervez, Isten végez. Ahogy egyhangúan menetelünk a sárban, egyszerre csak folyton közeledő lódobogás hallatszik mögöttünk. Csak talán nem a beharangozott szerb lovasság? Nem is lehet az! Egész sereg lóháton ügető tiszt ér utol bennünket, valamennyi esőköpenybe van burkolózva. Ahogy közvetlenül mellénk érnek, lassítanak, majd a vezetőjük megállít bennünket. „Miféle csapat ez itt? Ki itt a parancsnok?” – kérdezi a hórihorgas lovas. Erre Przybill százados jelentkezik. Hát ő meg Kalser generális, a mi Divisionáriusunk (akit eddig sohasem láttunk), hangzik a lóhátról leadott érces hangú válasz, majd így folytatja (jól és hűen lejegyeztem) „Parancsom pedig a következő: ott az út mellett jobbra fent a dombtetőn van az az ide látszó 3–4 fehér szerb ház a gyümölcsfák között, azonnal felmegy oda a 37-es zászlóalj (35–40 emberünk van). Ott beássa magát, s az utolsó emberig védeni fogja az országutat, ezenkívül még 5 emberből álló járőrt küldjön le a zászlóalj az útra azon szigorú paranccsal, hogy minden visszafelé jövő 37-es, 30-as, 18-as és 46-os bakát feltartóztasson és oda hozzánk a dombra irányítson. Egyébként vegyék Önök tudomásul, hogy Valjevóból két friss Divisió van útban, hogy velünk együtt a szerbeket feltartóztassa, addig is ki kell itt tartani, én magam is a Divisió kommandóval együtt itt maradok az út mellett levő korcsma épületben, ahová a járőr is felállítandó!” Ennyi volt a lóhátról leadott kurta parancs.

Franz Kalser von Maasfeld tábornok Franz Kalser von Maasfeld tábornok
(Forrás: Balla Tibor A Nagy Háború osztrák–magyar tábornokai. Tábornagyok, vezérezredesek, gyalogsági és lovassági tábornokok, táborszernagyok. Budapest, 2010)

Csend. Mindenki hallgat, a lovasított urak ezalatt elrobogtak, mi pedig itt maradtunk, ahogy Ő excellenciája mondta, az utolsó emberig. Ezen már nem lehet változtatni. Elkényszeredetten, lógó orral indultunk felfelé a szilvafák között. Ráadásul még az eső is megeredt, mindenfelé nagy köd ereszkedett le, messzire mögöttünk tompán pukkantak a fegyverek, morogtak az ágyúk. Holnapra már itt lesznek a szerbek. Klincinek hívják ezt a helyet, a korcsmát és környékét. Szitál az eső. Nagy lehangoltság vesz rajtunk erőt. Mindenki szemrehányást tesz azért, hogy miért is mentünk az úton, mert ha nem ott megyünk, úgy nem találkoztunk volna Kalser generálissal.

A bakák megkapják a parancsot a beásásra, de egynél sincs ásó. „Akkor köveket szedjen mindenki össze a feje elé Deckungnak!” – egészül ki a parancs. Ímmel-ámmal tesznek-vesznek az emberek, a továbbiakban már úgysem ellenőrzi őket senki. Nem bízik itt egyetlen ember sem a vezetők által beígért segélycsapatokban. Elkedvetlenedve nézünk le az útra, ahol zavartalanul menetelnek visszafelé a megvert csapatrészek. Irigyeljük őket. Úgy látszik, hogy csak reánk vár valami különösebb sors.

Álldogálunk a szilvafák alatt, amelyekről a szél egyre a nyakunkba rázza a vizet. Hogy a csapás még nagyobb legyen, egyszerre csak megérkezik közénk Németh százados zászlóaljparancsnok és Krausz főhadnagy adjutáns. Már szerb fogságban hittük őket. Közvetlen ezután 50–60 emberből álló újabb csoport érkezik, de nem 37-esek, hanem 30-asok, hozzá még Kopfstein őrnagy vezeti őket. A mi öttagú járőrünk úgy látszik ott lent igen komolyan veszi a dolgát. Hanem Kopfstein őrnagy formálisan részeg. Kiabálva össze-vissza rendelkezik felettünk, ide-oda futkos, mindenkibe beleköt, mindenkit sinfel. Ahogy hozzám ér (nagyon is jól ismer) egyenesen azzal támad rám, hogy mit keresek én itt annyi lóval, talán jó célpontot akarok mutatni a szerbeknek, azonnal menjek el valahová ezzel az egész wirtschafttal, valahová hátrább stb. stb.! Mi 37-esek egy szó nélkül mosolyogva nézünk össze: „Hát Kopfstein már a gépfegyvereket sem ismeri meg? Hisz ez nemcsak segélyhely. Annak nincsen 30 lova. De rendben van! Ha a jelenlegi parancsnok, Kopfstein, így parancsolja, annál jobb!” Rövid tanácsot ülünk. Határozatba megy, hogy én csak menjek a parancs szerint azonnal hátra, legalább így a drága gépfegyverek úgy, ahogy biztonságba jutnak. Ezenkívül minden nehezebb dolgot felrakunk a lovakra, a betegeket (ki nem az már?), a könnyű sebesülteket, így 24 embert és két tisztet is elviszek magammal. Minél többet, annál jobb! Így azután a 37-es zászlóaljból mindössze 10–15 ember és 6–7 tiszt maradt fent a dombon. Bizonyosan nem sokáig.

Ahogy besötétedik, azonnal elindulok. Velem van a segélyhely 4 lóval és 24 beteggel, sebesülttel, azután a gépfegyverosztag 21 lovával, s még a muníciós és vízhordó lovak. Egész colone, amelynek élén lovagolok Bartha hadnaggyal.

Ahogy az úton haladunk, egyszerre a jobbra eső sáros-vizes réten pihenő nagy embertömegre bukkanunk. Tűz nélkül rasztolnak. Hát ezek meg kik lehetnek? Ahogy észrevesznek bennünket, a tömegből két alak válik ki, s azon kérdéssel jelentkeznek nálam, hogy merre van a 37-es zászlóalj? Králik nevű tartalékos zászlós a tömeg vezetője, rossz németséggel beszél. Ekkor én magyarra fordítom a szót. Kisül, hogy ő is 37-es s egyébként belényesi bankhivatalnok, jelenleg pedig három századot hoz magával egy 33-as, egy 37-es és egy 6-os ezredbelit. A három menetszázad 500 embert tesz ki. Meghökkenünk. Még csak ez hiányzott. Akkor itt mégis csak készül valami. Lesz tehát ma éjjel, vagy holnap nagy emberélet pocsékolás. De vesztükre érkeztek ezek ide! Kérdezem őket, hogy mi újság? Nem tudnak semmit. Így a visszavonulásunk is ismeretlen dolog előttük. Hogy lehet ez? No, de annál jobb, mi is hallgatunk róla. Megmutatom Králiknak a dombot, ahol Kopfsteinékat és a 37-es kommandót megtalálhatja, azután elválunk.

Alig megyek azonban a colonnémmal körülbelül 500 méternyire, amikor hátulról az oly jól ismert kiabálás hangzik fel: „Links halten, links halten!” Gyors ügetésben lovascsapat tűnik fel mögöttünk, csupa köpenybe burkolózott alak. Mintha ismerősök volnának. Amikor mellénk érnek, lépésbe fognak, s a vezetőjük azt kérdezi, hogy miféle csapat ez? Jelentem, hogy a 37-es gépfegyverosztagot stb. viszem. „Hát micsoda parancsnok vagyok én, miért nem maradok a géppuskáimmal ott fent a lineában, hát én nem tudom, hogy hol a helyem stb. stb.?” – zúdul rám a szidás. Ha ezek tudnák, hogy én orvos vagyok. Azt próbálom a nagy zavaromban alázattal jelenteni, hogy eddig a gépfegyverek sohasem voltak bent a lineában, hanem hátrább valahol (!). Igen offenzívában, de defenzívában a lineában a helyük, azonnal vigye vissza gépfegyvereit a csapatához, értette? „Jawohl!” – válaszolom zavartan. Mit is tehetnék mást. De azért mégis megkérdezem, hogy kitől kapom ezt a parancsot. Az előbbi egyén válaszra sem méltat, helyette egy egészen sipítozó asszonyos hang adja meg a választ: „Von Seiner Exellenz Kalser!” Ahogy később megtudtam, ez meg Gjebics vezérkari százados volt. Eztán engem otthagyva, eltrappolnak az esőben. Milyen könnyű így háborút viselni. Tehát Kalserék, a Divisionskommandó Nr. 50. menekül itt. Ők küldtek bennünket ma délután fel arra a dombra. De hát hová mennek ők? Hisz azt ígérték, hogy ők is itt maradnak velünk, a korcsmában, lent az út mellett. Különös gondolat villan meg a fejemben. A csapatomat vissza nem viszem, az biztos, hanem Barthával és Ballával egyszerűen tovább küldöm őket az úton, míg én két emberemmel (Koszta és Rotár) a lehető leggyorsabban visszasietek a dombra a zászlóaljhoz.

Géppuskás osztag lóra málházott Schwarzlose géppuskával Géppuskás osztag lóra málházott Schwarzlose géppuskával
(Kajon Árpád gyűjteményéből)

Ott fent lihegve újságolom, hogy a Divisionskommandó már ellépett. Némethék nem akarják hinni, lehetetlennek tartják, hiszen csak az előbb küldtek le nekik jelentést. Hanem azért rögtön ordonáncot szalasztanak le a korcsmába, hogy ott körülnézzen. Mialatt én a magammal hozott postát (Králiktól vettem még át) szétosztom, azalatt megjárja az ordonánc is az utat s jelenti, hogy a Divisionskommandó már nincsen a korcsmában, már egy lélek sem jár az úton, az ottani járőr már szerb meglepetéstől tart stb.

Nagy kavarodás támad erre. Mindenki kifakad az ellen, hogy így akarnak bennünket becsapni stb. Én ezek után közmegegyezéssel újra eltávozom azzal, hogy menjek a reám váró csapatommal jó pár kilométerre, s reggel várjam be valahol a zászlóaljat, így legalább a géppuskák biztonságban lesznek. Mielőtt elválok tőlük, Kopfstein után tudakozódom, azt mondják, hogy egyre csak iszik, meg káromkodik s hol itt, hol ott bukkan fel.

Menetelek a colonéval. Csak egyedül vagyunk az úton, úgy látszik az utolsók. Ez a tudat egy cseppet sem kellemes. Este 10 óra felé a szakadó esőben végre is két, az út mellett álló, kőházra találunk, itt megállunk. Egyik szobában szabad tűz ég. Körülötte egész sereg ember, beteg és sebesült, meg egyéb lógós üldögél, vagy hever. Csupa magyar ember, a legtöbbje honvéd. Rögtön figyelmeztetem őket (akik lassan tudnak menni) a fogság veszélyére. Erre azonnal felkészülnek, s máris indulnak. Bár kint zuhog az eső, de ez nem gátolja meg útjában ezt a szenvedő csapatot, nagyon is félnek a fogságtól.

Helyüket a kész tűz mellett a mi embereink foglalják el, mi is mindannyian tetőtől talpig csuromvizesek vagyunk. Majd mi tisztek benyitunk a szomszéd szobába, ahol a sötétben megbotlunk egy hullában. Sajátságos helyzetben bekötözött fejű halott honvéd fekszik fent az asztal mellett a fal tövében, szemei nyitva vannak, alkarjába K.J. betűk vannak tetoválva. Zsebeit kiforgatták, bakancsait lehúzták s melléje tettek helyébe egy pár rongyos bakancsot. Az egész szoba csupa vér, még a falak is vérrel vannak befirkálva, többi között a K.J. betűk is vérrel vannak itt-ott felírva. A jó Isten tudja milyen tragédiák játszódtak itt le. A hullát megfogjuk és kitesszük az esőre, neki már úgyis mindegy, nekünk meg egyelőre nem. Csupasz szőrös mellére, sápadt arcára, nyitott szemeire zuhogva esik az eső. Mi meg tüzet rakunk a hulla helyére s melegedve ruháinkat szárítgatjuk mellette. Pár emberünk ezalatt kint áll őrt, hogy az esetleges meglepetést elkerülhessük és hogy a lovakra is vigyázzanak.

Koromsötét van kint. Bartha tartalékos hadnagy éppen valami most kapott szerelmes menyasszonyi levelet olvas a tűz mellett, én pedig egy kéthetes Az Estből próbálom megtudni az otthoni eseményeket, amikor hirtelen feltárul az ajtó és csuromvizesen megjelenik a küszöbön Pirschl főhadnagy azzal, hogy „azonnal menekülni Valjevó felé, csak gyorsan auf! auf!

Pont 11 óra van éjjel. Nem is igen kérdezősködünk, csak készülődünk. Alig vagyunk útra készen, amikor megérkezik az egész 37-es zászlóalj is körülbelül 240 emberrel. Králiknak köszönhető ez a megerősödés. Przybillel beszélgetek. Azt mondja, hogy nekem csakugyan igazam volt a Divisionskommandó eltűnését illetőleg. Már régóta senki sem jár az úton, mi vagyunk már a legutolsók, a szerbek pedig egészen közel vannak valahol, azért csak gyorsan be Valjevóba. Pontban éjfélkor indulunk el a kihalt országúton. Koromsötét van, alig látunk öt lépésre a zuhogó esőben. Messze mögöttünk, mint utóvéd, egy szakaszunk jön, nehogy meglepjenek bennünket a szerb lovasok. Útközben mindenki méltatlankodva beszél a Divisionskommandó eljárásáról. Még otthagyták volna a dombon a csapatokat áldozatul anélkül, hogy valamiféle utasítást adtak volna a továbbiakra nézve, csak egyszerűen elmentek, még jó, hogy én figyelmeztettem a zászlóaljat. Ezeket tárgyaljuk útközben.

Az út mellett jobbra-balra fekete tömegek hevernek. Kisül, hogy ezek a mi kidőlt, elpusztult lovaink, az előttünk elvonult trainek stb. hagyták itt őket, hátukon még rajtuk vannak a fanyergek, némelyeken a kosarak is. Itt-ott az úton a kimerültségtől, elvérzéstől elpusztult emberek hullái tarkítják az utat, amelyet ezenkívül az eldobált mindenféle felszerelési tárgyak is borítanak. Mindez együttvéve jelzi, hogy itt igazán megvert, szétzüllött csapat vonult vissza. Még az út melletti sírok is eltűntek, széttaposta őket a visszaözönlő emberek és állatok serege. Ez már fejetlenség, menekülés, a fegyelem és rend teljes felbomlása.

Valjevó, Valjevó! – ez egyelőre a jelszó. Szinte halottian csendes az éjszaka mögöttünk. Csak valahol messze-messze hallatszanak tompa ágyúdörgések, mint valami távoli égdörgés. Közben megvirrad. Bőrig ázva, a szó szoros értelmében csuromvizesen, érkezünk meg Valjevóba 1914. december 7-én kora hajnalban, decemberi hidegben.

Következő rész: „Die Hunde sollen ins Wasser gehen!”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

Szólj hozzá!

Címkék: egészségügy szerbia katonaorvos 1914 dr. kemény gyula szerb front cs. és kir. nagyváradi 37. gyalogezred Valjevó

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5515593272

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról