Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 32. rész
1914. december 5-én Mehánba érnek a visszavonulók, ahol a XVI. hadtest ellátó csapatai állomásoznak, s azokat is magukkal rántják. A sáros, úttalan utakon Valjevo irányába rendezetlenül özönlik visszafelé az osztrák–magyar gyalogos, tüzér és trén alakulatok tömege. Mögöttük megszólal a szerb tüzérség, s a lovasság üldözésének a híre is szárnyra kap. A visszavonulókon pánikhangulat lesz úrrá…
Megint összeszedve magunkat, a már említett tiszttársaimmal, 35–40 bakával, rückzugolunk tovább, s estefelé megérkezünk Mehánba, ahol pár napig annak idején, amikor a Krausz jóvoltából eltévedt a zászlóaljunk, Divisionsreservék voltunk.
Mehán mély völgyben fekszik, ezért itt hó helyett feneketlen sár, víz borít mindent. Mehán a mi hadtestünk összes trainjeinek a fő-fő tábora. Itt vannak az összes Fassungsstellék a hadtest csapatai részére. Aki csak pár napot is töltött már a fronton, annak lehet fogalma az ilyen óriási táborról, az itteni óriási forgalomról, az emberek, állatok azon tömegéről, amely az ilyen helyre koncentrálódik. A Hinterlandból ide hordják össze az élelmet, a muníciót stb., s onnan az első vonalakból idejön érte vissza naponta az úgynevezett Gefechtstrain, hogy innen mindennel ellássa a rajvonalakat. Most gondoljuk el, hogy ez az óriási, amúgy is ijedős természetű traintábor mit sem tud az osremi vereségről, visszavonulásról stb. El lehet gondolni, hogy mit jelent az, amikor ez a zabolátlan tömeg egyszerre észreveszi, hogy a harcoló csapatok visszafelé menekülnek.
Egy pillanat alatt zúdul fel méhkas módjára az egész tábor és ő is menekülésbe fog. A lóvezetők mind az út mellé szaladnak, s katonáinkat, de főleg a velünk hátráló trainnél beosztott kamerádjaikat kérdezgetik, hogy mi történt, hová hátrálunk stb. Amikor azután az amúgy is túlzott híreket meghallják, azonnal csomagolni, készülődni kezdenek, s olyan zenebona támad mindenfelé, mint valami tatárcsordánál. Lehetetlenség ezt hűen leírni.
Mi is megkeressük a trainünket. Az agilis, de öblös hangú Dr. Lakatos trainparancsnok egyszerre felordítja és felfordítja a 37-es tábort, hogy ezáltal a fejetlenség még nagyobb legyen. Szinte ordítva kérdezi meg Przybill századost: „Hát Rückzug van, kapitány úr, vagy nincs Rückzug?” „Tessék parancsot adni, hogy mit csináljak!” Nem parancsot, de még választ sem kap, mert jólnevelt k.u.k. Offizier nem is ismeri még a jelen esetben sem ezt a rettenetes szót: „Rückzug”. Aki erről beszélni mer, az lenne a bűnbak, minden pánik okozója. Rückzugot a mi reglamánk nem ismer, csak Vorwärtset, aushaltent, meg ausharrent bis zum letzten Mann. Mikor később négyszemközt beszélgetünk Lakatossal, aki engem kérdezget, akkor azt mondom neki: „Nagy Móric maga Lakatos, hát nem látja, hogy mindenki Rückzugol.”
A feneketlen sárban útra készen egymás mellett 5–6 sorban állanak a felpakolt trainlovak, alig bírják el a terhüket. Innen, Mehántól, már rendes (!) út vezet Valjevó felé, ezt lepi el a train, meg a tüzérség. Az úton levők között hihetetlen idegesség, fejetlenség uralkodik, már mindegyik a saját nyakán érzi a szerbeket. Csak menni, menni. A Monarchia minden nyelvén folyik itt a parancsolás, ordítozás, káromkodás, gorombáskodás. Mindez azért van, mert a train kénytelen a rossz országutat használni, egymásra várni, míg rákerül a sor, mialatt a csapatok toronyiránt haladhatnak, ez a train begyulladásának s az ezzel kapcsolatos fejetlenségnek az oka.
Itt ülök egy az út mellett levő nagy kövön, s jegyezgetem a látottakat, hallottakat. Festők, mozgófényképezők kellenének ide, hogy a pánik ezen képét megörökítsék. Bár az ilyen kép kiállítását és film lejátszását aligha engednék meg.
A 881-esre még mindig lövöldöz a szerb tüzérség, nem messze mögöttünk a mi gépfegyvereink ropognak, tehát a szerbek a nyomunkban vannak. Az előttünk elvonuló train azt kiabálja felénk: „Viszontlátásra Sabácban!” De hát honnan veszik ezt? Lehetetlen, hogy tovább hátráljunk, hogy itt a 881-en fel ne vegyük az ellenállási harcot a beígért segítségekkel. Viszont az is igaz, hogy minden csapat felbomlott és toronyiránt törtet Valjevónak. Így például itt Mehánnál összeáll a 37-es zászlóalj, s kisül, hogy tisztekkel együtt 45 emberből áll. Másrészt az úton egyre hömpölyög vissza a tüzérség, a train, a mezőkön át pedig a felbomlott csapatok töredékei. És mindennek semmi sem áll útjában. Magas rangú tisztek sietnek lóháton Valjevó felé, senki sem köszönti őket, senki sem jelentkezik náluk, utat sem csinálnak nekik, ők maguk kerülik ki az előttük levőket, de ezek az urak sem várják a nekik kijáró reglama szerinti viselkedést, szó nélkül lovagolnak el mellettünk a nagy sárban, amelyet lovaik patái reánk fröccsentenek. Pár gúnyos, de igen találó mondással könnyítenek a besározottak magukon, maguk a tisztek is hangosan, elítélő nyilatkozatokban kárhoztatják a nagyfejűeket, akik mindennek az okai.
Késő estig várunk Mehánnál, azután mi is elindulunk csak úgy toronyirányt Valjevó felé. Réteken, szántóföldeken, cserjéseken át völgyről-völgyre, dombról-dombra mászkálunk. Egyszerre csak az egyik baloldali dombról egy tüzérfőhadnagy szalad le hozzánk azzal, hogy a legidősebb tiszt azonnal menjen fel az ő őrnagyához. Przybill százados megy fel, addig mi itt várakozunk. Nagysokára azzal jön vissza, hogy a tüzér őrnagy négy darab kínai Haubitz ágyúval áll ott fent, s a mi csapatunkat rendelte fel ágyúfedezetnek. Przybill azonban nagy nehezen azzal bújt ki a kellemetlen megbízatás alól, hogy neki csak alig 8–10 embere van, a többi 30–35 ember mind beteg, vagy könnyű sebesült, akik felett az ezredorvos rendelkezik. Ügyes s a valóságnak is megfelelő védekezés volt ez. Fellélegzettünk. Azok az ágyúk, ha ma éjjel el nem mennek, úgyis szerb kézre kerülnek. Ezek a Kínának készült ágyúk is éppen most akarnak működni, eddig soha meg nem szólaltak, amíg előre mentünk, bár ez nem az ő hibájuk.
Frigyes főherceg szemléje 1915-ben az egyik „China üteg” fölött, amibe a kínaiak részére gyártott, de a háború kitörése miatt visszatartott lövegeket szervezték
(Forrás: www.bildarchivaustria.at)
A fenti ágyúincidens után tovább botorkálunk a sötétben, s végre is az úttól 4–500 lépésre balra két rozoga viskóra akadunk. Az egyik egyetlenegy nagy istálló tele rengeteg trágyával s egyetlen eleven borjúval, míg a sarokban egész halom nyers, még véres állati bőr van. Ezen bőrhalmazra s a trágyára az ott levő kevés szalmát, szénát terítjük le s Przybill százados, Pirschl, Langer tényleges főhadnagyok, Hofmeister, Jonescu, Daru, Bartha, Harsányi tartalékos tisztek, az én két medikusom, Balla és Kopeczky, meg én elterülünk a bűzös fekvőhelyen.
Roppant fáradtak és éhesek vagyunk, de azért alvásról alig lehet szó. Az izgalmak, a várható szerb meglepetés, nem hagynak bennünket nyugodni. A hihetetlen bűz, meg valami különös orr-, torokfacsaró illat mindenkit köhögésre ingerel, ellepnek bennünket a nyers bőrökről elzavart legyek.
Még nem is virrad, amikor december 6-án reggel felkelünk, s azonnal indulunk is. Fél óra sem telik bele, amikor megérkezünk az út mellett fekvő Brezgje nevű falucskába. Híréből jól ismerjük ezt a nevet: „Brezgje”! Itt volt felhalmozva a nekünk szánt élelem, muníció stb. Csak az a baj, hogy a Brezgjében felhalmozott rengeteg cukrot, kávét, lisztet, kenyeret, konzervet, rumot, dohányt és egyéb élelmiszereket szintén csak hírből ismertük, nem hozták utánunk, most mi magunk jöttünk el értük. Itt van előttünk. Közvetlen Brezgje mellett folyik az elég mély Ribnica patak, rajta jó hosszú fahíd, medrében elég sok víz. Tudtuk jól, hogy itt az átkelésért nagy tülekedés lesz, azért siettünk oly korán ide, de így is későn. A híd előtt már heves tülekedés folyik, éppen a tüzérek viaskodnak az átkelés elsőbbségi jogáért, de a train sem akar engedni s egyszerre nyomulnak rá a hídra. A katonák ököllel, lökdöséssel kezdenek egymással vitázni, míg a tisztek lóhátról kiabálva adják le gorombaságaikat. A legdurvább veszekedés folyik itt. Már-már verekedéssé fajul az ordítozók vitája, amikor hirtelen megdörrennek felettünk kínai Haubitz ágyúink. Ha már a mi tüzérségünk lő, akkor arra válasz is fog jönni. Ezt mindenki tudja, éppen ezért csendesebb lesz a tömeg s még inkább sietni igyekszik. De jön a várt s még nyomósabb érv is. Mély búgás hallatszik a levegőben, majd hatalmas dörrenéssel vágódnak be a dombra a szerb gránátok. Tehát már itt van a szerb tüzérség, s lövi a Kína ágyúkat. Ez már komoly figyelmeztetés, sietni át a hídon, mert mi lesz akkor, ha a szerbek a hidat kezdik lőni. Most lesz csak igazi a tülekedés. Senki sem kutatja már az elsőbbséget, hanem megy neki a hídnak mindenki, ember, állat egyaránt. A tülekedő train mögött nagy tömegekben gyülekeznek az újabb és újabb csapatok. A türelmetlenebbek óvatosan nekivágnak a víznek, kőről-kőre lépkedve, helyenként hasig belegázolva mennek át a hideg Ribnicán december 6-án kora reggel. El lehet gondolni a decemberi hidegben az emberek sorsát. Aki lovon ül, az mind a híd megkerülésével kel át. Közben egyre búgnak a szerb gránátok, némelyik majdnem a hídnál zuhan le. Folyton újabb és újabb elemek érkeznek, ezek már azt a hírt hozzák, hogy szerb lovasság üldöz bennünket. Az ilyen valótlan hír még jobban elmérgesíti a helyzetet s növeli a pánikot.
Közben nekünk, 37-eseknek, egy roppant jellemző, nagyon sokat megmagyarázó incidensünk támadt a Fassungsstelle parancsnokló intendánsával. Bakáink ugyanis rájöttek, hogy az emelet magasságban felhalmozott ládákban csupa élelmicikkek vannak. Erre se szó, se beszéd, bajonettel kezdték a ládákat felfeszíteni, hogy tartalmukat megkaparintsák. A konzerveket ott helyben szinte felfalták, a zsebek, kenyérzsákok megteltek cukorral, konzervvel, Zwiebackkal. Éktelen haraggal rohant hozzánk az intendáns, hogy bele kell lövetni a bakákba, mert nem engedelmeskednek neki, a ládák tartalmát elviszik, ő ezekért minden vagyonával, az állásával felelős az államnak, őt a Rückzugról nem értesítették, s így nem adhat ki semmit stb.! Przybill százados nagyon helyesen és röviden intézi el a dolgot ezt mondván: „Hónapok óta várunk már ezekre a jó dolgokra, de nem kaptuk meg, éppen emiatt vagyunk most itt, örüljön az intendáns, ha a mi bakáink eszik meg a konzerveket, nem pedig a közeledő szerbek!” Ez sem nyugtatja meg az intendánst. Közben az újabban érkező csapatok is nekiesnek a ládáknak, mindenki megrakodik konzervekkel, cukorral, Zwiebackkal. A kétségbeesett intendáns pedig ceruzát, papírost hoz, s felírja a csapatok parancsnokainak nevét. Úgy látszik, hogy ez megkönnyebbülésére szolgál. Nehézfejű ember! Hisz ma, vagy holnap már itt lesznek a szerbek! Csak legalább őt is vinnék magukkal!
Ezek után mi 37-esek is átkelünk a Ribnicán, s mindenütt az út mellett haladva menetelünk Valjevó felé, amely már csak 3–4 órányira van ide. Állítólag ott már csapatok várnak reánk, amelyekkel a Kolubara partján fel fogjuk venni a harcot, Valjevót fel nem adjuk. Ez a jelenleg terjesztett hír. Egymás között suttogva azonban általánosan mindenki csak Sabácot emlegeti, hogy odáig meg sem állnánk. De ez lehetetlen! Ez csak a bakák fejében születhetett meg. Ennyire talán mégsem jutottunk. Megyünk tovább az út melletti mezőkön, míg magán az úton most már 8–10–15 sorban egymás mellett, részben az útról is leszorulva menetelnek a trainek, tüzérek, lovasok stb. És még a háború igazi páriái, a sebesültek, egymást segítve, botra, rúdra, puskára támaszkodva kettesével-hármasával baktatnak teljesen külön a tömegtől, egyesek a sárban ülve, vagy elterülve pihennek, mások esznek, meg egymást etetik, mialatt halk szomorúsággal nézik a siető, őket itt hagyó ép lábú társaikat. Némelyik sebesült ismerőst lát meg, de a felismert ép társa sietve megy el most mellette, hiába kiabál utána. Mindenki kikerüli, elkerüli, sőt a train egyszerűen leszorítja az útról ezeket a szerencsétleneket. Lassú, nehéz léptekkel hordágyon fekvő sebesültet visznek itt-ott az út mellett. A sebesültvivők panaszkodnak, hogy nem bírják már tovább, 3–4 napja cipelik társukat, halálra fáradtak, hogy éhesek stb.
Egyik helyen az út mellett könnyekig meghatóan kéri a továbbszállítását egy 28-as magyar honvéd tizedes. Hordágyon fekszik. Azon társai, akik két napon át ideáig cipelték, itt letették és egyszerűen megszöktek mellőle. A derék tizedes egyre a mellén levő vitézségi éremre hivatkozik. De minden hiába, itt most ennek sincs értéke, azért csak itt hagyják, csak elkerülik, kérő szavait csak eleresztik a fülük mellett. Mindezeket látva én megyek vissza hozzá pár emberrel s elvisszük a 28-as honvédet mi cs. és kir. 37-esek. Bal térdben hiányzik a lába, de van helyébe kis ezüstje. Rettenetes dolog ez a háború!
Egyik helyen az út kanyarulatánál gyalogos generális a körülötte álló tiszteknek beszél. Hofmeister hadnaggyal odamegyünk a csoporthoz. A generális azzal van megbízva, hogy a hadvezetőség számára a visszaözönlő csapategységeket feljegyezze. Amikor mi odalépünk, éppen ezt mondja: „Die dritte Gebirgsbrigade, dann die Combinierte Division existieren überhaupt nicht” továbbá, hogy a 101-es, meg a 18-as zászlóaljak orvosaikkal együtt fogságba estek. Tegnap egy Haubitz és három hegyi ágyú jutott a szerbek kezére, Valjevót a Kolubaranál az utolsó emberig védelmezni fogjuk stb.! Tovább már nem hallgatjuk, sietünk megvinni a hírt a mieinknek. Azonnal gyors tempóban, kerülővel megyünk tovább, nehogy minket is feljegyezzen.
Az egyik „China üteg” szemléje 1915-ben
(Forrás: www.bildarchivaustria.at)
További utunkban két darab nehézágyúra akadunk, egész sereg ló van eléjük fogva, mégsem tudják tovább vontatni. Lóhátról rendelkezik egy tüzérszázados, akinek parancsára éppen az ideérkezett pékosztag (Bäckerei) lovait fogják ki, s viszik az ágyúk elé. A pékek parancsnoka erélyesen tiltakozik, nem akarja odaadni a lovait, ő is felelős a kemencékért stb.! Ebben neki is igaza van, de a tüzérszázados igazsága sem kisebb, aki éppen ezért durván goromba, látszik, hogy ölni is kész, csakhogy ágyúit elvihesse. Ugyanekkor lóháton ülő hadnagy érkezik, akire a tüzérszázados szinte ordítva kiabál, hogy azonnal szálljon le a lováról, hogy az is az ágyúk elé kerüljön! A hadnagy (Infant.) azonban keményen ül a lovon, nem enged, s azt vágja oda ugyancsak nagy hangon a századosnak, aki alighanem a sok rakiától ilyen dühös, hogy miért nem száll hát ő is le a lováról. Fogassa be előbb a saját lovát az ágyúk elé! Ez hatott. Baka hadnagytól bizonyára nem várta ezt a goromba tüzértiszt, aki erre egy szempillantás alatt ugrik le lováról, s majdnem korbáccsal kényszeríti ugyanerre a hadnagyot is. A lovaknak egész tömege az emberekkel vállvetve fekszik neki az ágyúknak, suhog a korbács, ordítoznak, káromkodnak, de 10–15 méternyi út után megint elakad az ágyú a feneketlen sárban. No, ez már biztosan szerb kézre kerül.
Az úton hol itt, hol ott hallatszik egy-egy dörrenés. Szolgálati revolverrel lövik agyon az olyan lovat, amelyik már kimerülve összerogy és nem bírja tovább. Eközben az ágyúk mögött összetorlódik az ideérkező train, hátulról egyre hangzik az ordítozás: „Vorwärts, vorwärts!” De hiába, az ágyúk csak állnak, csak nem mozdulnak. „Links halten, links halten!” hangzik a kiabálás, de ez sem segít. Most a trainekhez beosztott tisztek és altisztek rohannak előre. „Mi az? Miért áll a Colonne?” Azután minden veszekedésbe ordítozásba fullad. Ezalatt az út mellett jobbra-balra tovasiető gyalogos csoportok csak a fejüket fordítják arrafelé, azután mindenkit kikerülve, sietve, menetelnek tovább Valjevó felé. Így teszünk mi is.
Következő rész: „Ha ezek tudnák, hogy én orvos vagyok…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
