Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 26. rész
1914. november 30-án a 881-es magaslat elfoglalását követően hősünk megrázó képekben mutatja be a csatamező állapotát. Az öt napig vívott harcok után megfagyott halottak és súlyos sebesültek fekszenek mindenfelé. A temetés legalább olyan probléma, mint a sebesültek megfelelő ellátása, majd elszállítása, amelyek miatt ezredorvosunk rendre konfliktusba keveredik a feletteseivel is. Igyekezniük kell, mert már indulnak is tovább. A sebesültek elszállítására merész ötlete támad…
A hómező halottjai, nyomorékjai
Most pedig lássunk egy tipikusan jellemző képet a hírhedt szerbiai harcokból. Mint eddig is, a jelen esetben még inkább áll az, hogy az ütközet borzalmas képe csak annak lefolyása után a segélyhelyek körül bontakozik ki a teljes valóságában.
Csak most látszik valójában a lefolyt öt napi harc minden borzalma. Ilyen súlyos veszteségeket, ennyi és ekkora nyomorúságot még eddig soha nem láttunk. Mit állhattak ezek itt ki öt napon át! A híres szegedi 46-os zászlóalj egészen odavan, sem tisztjei, sem bakái. A részeges Krausz főhadnagy jóvoltából, mint ismeretes, nekünk 37-eseknek csak egy nap és egy éjjel volt benne részünk.
A sebesültek özöne hever mindenütt a havon. Mindenfelé vér és vér, törött, avagy gazdátlan fegyverek, véres rongyok, emberi és állati hullák hevernek szanaszét vegyest a szerbekkel. Egyes nyitott szemű bakák hullája csonttá fagyott a havon. Némelyik hulla mögött árokszerű hosszú véres útvonal húzódik a hóban, ahogy a szerencsétlen tovamászva próbálta elkínzott életét megmenteni, amíg végre is elvérezvén, ereje örökre el nem hagyta. Ott van összezsugorodva a maga szántotta hóárok végén. Mindenfelé hóba ásott apró gödrök, bennük a dulakodások nyomai, a legyőzött hullája.
Egyes hullaként cipelt és temetésre szánt emberi roncsok megmozdulnak. Ezek még élnek, félig megfagyva. Mások meg bambán maguk elé meredve úgy ülnek a hóban, akárcsak a kályha mellett, kékes-vöröses kezeiket, érzéketlen lábaikat mutogatják, ezek nem tudnak mozdulni, odafagytak.
Azonnal megindul ezen szerencsétlenek összehordása. A hullák egész garmadát képeznek. A hó alá el sem férnek, ássák nekik a gödröt. Fagyos a föld. Eleinte nehezen megy a felfeszegetése a mi primitív ásóinkkal. 4–5 ember ás, a többi meg körül állja, majd cserélnek a munkában. Azután belerakják a már ide szállított bajtársaikat a hideg gödörbe, teljes ruházatával egyetemben, ahogy ezt a reglama előírja. Ez a haza ajándéka. A legszomorúbb aktus. Az egymásra rakott hősök zsebeiből előkotorásszák az apró holmikat: órát, kést, fésűt, az ismert bakatükröt, leveleket és a töltényeket, lehúzzák az ujjáról a jegygyűrűt s azzal vége. Örökre elbúcsúznak tőle: „Szegény Sándor te sem hitted vóna! Együtt gyüttünk el! Neked sem fázik többet a lábad! Nem gondoltad te sem, hogy koporsó nélkül ásnak el valamikor Szerbiában! Ez sem faszol ki több komiszt!” Ezek és más hasonló megjegyzések között folyik a gödör betemetése. Másokat meg egyszerűen csak a hó alá temetnek. Egyik baka azt mondja az egyik hullára: „Mi lesz most már otthon a hat árva zsöllérrel?” Azt válaszolja egy másik: „Majd a jegyző gondoskodik róluk.” Erre mindnyájan a jegyzőt szidják, mindennek elmondják. Valamiért nagyon is haragusznak ezek az egyszerű emberek a jegyzőre.
Ha éppen van kéznél, kereszt alakú deszkát szúrnak le a földbe s ilyenféle írások kerülnek rá: „Itt nyugszik hét 46-os, egy 18-as, három 76-os, egy szerb gyalogos. 1914. XI. 28.”
Dr. Kemény Gyula vázlata naplójában a 881-es magaslatról és környékéről
A sebesülteket a II. sz. viskó körül hordják össze. 300-nál is több sebesültünk hempereg itt a hóban. Egyesek már négy napja várnak erre a nem remélt alkalomra. Akik mozogni tudnak, 4–5-ös csoportokat képezve tüzet raknak, s azt körülülve melegítik lefagyott tagjaikat, ami még nagyobb fájdalmakkal jár. Ezek legnagyobb része mind-mind súlyos, nagyon súlyos sebesült, mert aki csak tudott, már levánszorgott a völgybe, hogy valahol fedél alá és valami élelemféléhez jusson. Három segélyhely dolgozott már itt előttem, most velem együtt négy. Azoknak azonban már előzőleg elfogyott minden kötszerük, most az enyémet osztom szét köztük. Így egyikünknek sem marad. Mi lesz, ha ezt sem kapunk majd? Minden sebesült enni kér. Valamit enni, valami meleget. De mit. Nincs semmi. Pláne itt. Oh, az a menázsi!
Jellemző a viszonyokra a következő. Valaki figyelmeztet (talán éppen Skoda), hogy a II. sz. kunyhóban itt mellettünk a bent levő Brigadekommandónak (dandárparancsnokságnak) sok kávé konzervája van. Bemegyek Klemm úrékhoz azon ürüggyel, hogy engednék meg, hogy a sebesülteknek egy kondér kávét főzhessek az ő nagy s erre alkalmas házitűzhelyükön. Húzódoznak, nem akarják megengedni, százféle kifogás van, de nem hagyván magamat lerázni, végre is beleegyeznek. Hozzuk a kondért tele hóval, lesz belőle hólé s ha forr, kávé. De éppen kávé nincs. Látom azonban, hogy Skodának igaza van, lesz itt kávé, csak adjanak. De itt a bökkenő. Hallani sem akarnak róla. Klemm szivarozva hallgatja a vitát. Hiába beszélek (talán kissé erélyesen is), nem akarnak adni. Pedig mennyi hever itt előttem oszlopokba rakva, a földön felhalmozva, akár egy hétig elég lenne a magas Brigadekommandónak, nekünk meg csak 9 pakli kellene. Hiába magyarázom, hogy hiszen a Brigadenak csak egyetlen rövid telefondepeschéjébe kerül, s a beijedt intendáns annyit küld, amennyi csak kell. Ez sem segít. A Brigadekommandónál van beosztva egy szakasz ulánus lovas, ezek parancsnoka, a zászlós úr van legjobban ellene a konzerva adásának. Ő képviseli egész lovas haderőnket itt lent a Brigadenál, ez a nagy tekintélyű hős lovas katona. Elfog a méreg. Egyenesen magához Schwanda alezredeshez megyek. Őt is vezetik, jobbra-balra tekintget, hogy adjon-e. Mondom, hogy már forr a hólé is. Megadja a konzervákat. Ő a csapat gyermeke, ott nőtt fel, velünk érez.
A hóléből készült kávé azonnal szétosztásra kerül. Milyen véghetetlen örömöt okozunk vele. Azt látni kell, leírni lehetetlen. Még a szerb súlyos sebesültek is egy csajkából isznak a mi bakáinkkal. Közben a 18-asoknak húskonzerva érkezik valahonnan. A főhadnagy szerint 8 darabbal van több, mint ahány ép embere van a zászlóaljuknak. Ezt a 8 darabot átadja a saját sebesültjeinek. De éppen 18-as sebesült van igen sok. A 8 boldog ember bontja, vagy bontatja a kapott húskonzervát, a többi pedig rimánkodva könyörög a főhadnagynak, én is kérem, egyre kérem. De elmegy, s jelenti a parancsnokának. Nemsokára rá egy másik 18-as tiszt jön hozzám azzal, hogy egyetlenegy konzervát sem tudnak nélkülözni. Ő belátja, hogy elsők a sebesültek, de most tekintsünk el ettől, mert ha az ép emberek sem kapnak enni, akkor azok is kidőlnek, akkor nem lesz, aki a szerbekre támadjon, aki őket feltartsa, üldözze, hiszen már úgyis alig van ép és fegyverfogható ember, azután meg ezeknek az embereknek, ezeknek a szerencsétlen sebesülteknek most már úgyis mindegy, ha még egy napig koplalnak. Istenem mit tegyünk! Igazság, mind igazság ez itt elől! De milyen orgyilkosaink vannak nekünk ott hátul. Marad a felosztásra a 8 darab konzerva 40–50 18-as baka számára. Hanem közben a 8 konzervával meg az történt, hogy azok, akik azokat átvették, már meg is ették, formálisan úgy hidegen falták fel azokat. Tegyen most már valaki itt ezek között a véres, fagyos alakok között igazságot. Bár ne jött volna az a 8 konzerva. Százak nyugalmát zavarta meg, s 8 embert szembeállított társaival.
A legsúlyosabb, magukkal is tehetetlen sebesülteket, több kisebb körben lefektetjük a hóban, s a középen nagy nehezen sikerül a nedves fából tüzet rakni számukra. Akik mozdulni tudnak, maguk élesztgetik a tüzet. Számtalan ilyen kis csoport hever a hóban.
Most négy 38-as kecskeméti bakát hoznak hozzám, a bileki zászlóaljból valók (Theus alezredes), engem mind ismernek onnan. Jelenleg Inselt százados a parancsnokuk. „Mi a baj fiúk?” – kérdezem. „Nem tudunk a lábunkra állani” – mondják. Lehúzzák róluk a bakancsokat, amelyekre ráfagyott a hó, némelyiknek talpa sincsen. A fagyos kapcarongyokból puffadt vörös lábak tűnnek elő. Lefagytak az összes ujjak, a lábfej egy része. Borzalmas látvány. De nem fáj semmit se, mondják megvigasztalódva. Sátorlapokba, pokrócokba burkolva egymás után hordják össze ide hozzánk ezeket az ép embereket, akiknek nincs más bajuk, csak nem tudnak lábra állni.
A cs. és kir. kecskeméti 38. gyalogezred kikülönített III. zászlóaljának a tisztikara az 1914 őszi szerbiai hadjárat után. Középen ül Göllei Inselt István százados a zászlóalj parancsnoka, dr. Kemény Gyula barátja
(Doromby József: A volt cs. és kir. 38. gyalogezred története és emlékkönyve, Bp., 1936. 199. oldal)
Csupa puffadt, kékes-vöröses, lilaszínű lábak. Mit kellett ezeknek kiállani. Napokon át hasalnak a hóban, tüzelnek a felbukkanó szerbekre, védelmezik a nehéz küzdelmek árán elfoglalt állásokat, s amikor azután végre győznek, amikor végre fel lehetne kelni a hóból, akkor veszik csak észre, hogy nem tudnak már lábra állni. Megfagytak, lefagytak a szívtől legtávolabb eső részek, a lábak és a kezek.
Egyik tűz körül öten ülnek. A közelben pörkölt hús szaga válik érezhetővé. Hihetetlen látvány. Ha magam nem látom, soha senkinek, semmi tekintélynek el nem hinném. Két baka egyenesen bele a lángba, a tűzbe tartja bele lefagyott lábfejét s pörköli, égeti lefagyott ujjait. Irtózatos dolog ezt látni. „Hát nem fáj?” – kérdezem őket. Nem, úgyis lefagytak, hangzik a válasz s egykedvűen pörkölik tovább lábaikat. És ezek a bakák nem is a mi III., hanem a VI. hegyi brigadéból valók. De hát a VI. Brigadénál is ilyen viszonyok vannak? Hát ott sincs kenyér, só, cipő? Azt hittük, hogy mindez csak a mi III. Brigadénknál fordul elő.
Nincsen olyan emberi toll, amely ezeket az itteni borzalmakat az otthoni úgynevezett nélkülözhetetlenek, azután a bennünket szívtelenül előre kergető vezérkariak és sok haszontalan lógósaik számára képes lenne hűen leírni, megfesteni, avagy szavakba önteni. Ép, erős, egészségeseknek látszó férfiak hevernek itt a hóban nyomorultul. Ennek már nem a háború, nem a szerbek a direkt okozói. Mert hiszen ott hátul van minden bőven, csak ide a legelső rajvonalba nem tud eljutni. Fog-e valaha valaki felelni ezekért a szerencsétlenekért?
Amikor már a hullatömeg a hó alá került, akkor jutott eszünkbe, akkor gondoltunk rá, hogy azokról a halottakról le kellett volna húzni a bakancsokat. Hiszen úgysincs bakancsunk. A gondolatot tett követi. Kiásatom a hullákat, s a lehúzott bakancsokat szétosztom a mi 37-es bakáink között. Milyen örömöt okoz ez egyeseknek. Megtudják azonban ezt a kegyetlen cselekedetet a 18-asok s követelik vissza tőlem az ő hulláik bakancsait. Szóváltás támad belőle. Letagadom a felét, csakhogy ne kelljen a boldog tulajdonosoktól visszavenni a drága kincset. Ezen incidensem következménye lett azután azon rendelet, hogy az elesettekről a jó bakancsok lehúzandók és felhasználandók. Egész sereg embernek üszkösek, kásásak a lábujjai, többet provizórikusan amputálni kell. Fájdalom és jajszó nélkül tűrik, ahogy most már láthatóan is nyomorékokká válnak.
Eközben a tűz körül elhelyezett súlyosabb sebesülteket, akárcsak a zsákokat, forgatni kell, nehogy a havon levő oldaluk lefagyjon. A sebek kötözésére meg nincsen kötszer, ruharongyokat, a sebesültek rongyait használjuk fel vatta helyett. Nincsen szerencsétlenebb, elhagyottabb embere a frontnak, mint a sebesült.
30-án délelőtt kapjuk a parancsot, hogy még ma tovább megyünk a szerbek után. Tehát megint nem lesz pihenés. Miért nem várunk az utánunk jövő erősítésekre, kenyérre, sóra, bakancsra, ruhára. Mindenki ezek után kesereg. A zászlóaljparancsnokok mindent hűen, becsületesen megjelentenek a Brigadekommandónak, a Brigade maga is ugyanezt teszi felfelé. De hiába. Minden kérés hiábavaló. A felsőbb parancs egyre egy és ugyanaz: „Nur vorwärts, ununterbrochen vorwärts!” A hóhérmunka tovább folyik. De mi lesz ennek a vége. Újra készülődünk. Az elkeseredést játszva győzi le a fegyelem.
De mi lesz ezzel a sok sebesülttel? Bár a 18. és a 46. veszített itt a legtöbbet, bár nekünk 37-eseknek van az ismert okoknál fogva a legkevesebb veszteségünk, mégis én, mint rangidősebb orvos kell, hogy ezen szerencsétlenek sorsát a kezembe vegyem. Jelentem Klemm vezérkari századosnak, aki most véletlenül itt volt, itt van, aki mindent látott, mindent tud. El kell őket szállítani, mondja fölényesen az örökös szivarfüstbe burkolt ember. De kik vigyék el őket, azután merre és hová szállítsák? Kérdezem tőle. Már választ sem ad, itt is az újabb Vorwärtsen dolgoznak. Ki ér rá most a sebesültekkel bajlódni. Azután meg itt haragusznak is reám, mert az ismeretes konzerva kávé ügyben illetlenül, tapintatlanul viselkedtem. Megyek Schwanda alezredeshez, aki becsületes csapattiszt létére megértő szívvel van a bakák iránt. Mindent megígér. Tényleg ő maga telefonálgat mindenfelé a sebesültek érdekében. Erre fel az egyik osztrák Landsturm zászlóalj ad 70 embert sebesültszállításra. Híres csapat, igen lassan járnak, ezért a bakák a ruhatetűket landsturmnak nevezik. Lemaradoznak, sok rakiát isznak, részegeskednek, szóval nem idevaló öreg emberek. Bár a Landstürmerek előtt le a kalappal, ezt elégszer láttuk, de ez az egy csapat kivétel.
A sátorlapba, pokrócokba hempergetett sebesülteket nem emelik fel, hanem a havon, a földön húzzák, csúsztatva viszik, amire a gurulás, rázódás okozta fájdalmak miatt a sebesült éktelen jajgatásba kezd. Ilyen szállítás mellett a vérzések is újra elindulnak, így azután a has- és tüdősérülteket ezek az úton biztosan nem a kórházba, hanem a másvilágra szállítják át. Mivel 4 Landsturm visz egy sebesültet, a 70 elvisz összesen 17-et. De mi lesz a többivel? Bár mindez nem az orvos dolga, de mégis mind nekem, az orvosnak könyörögnek, hogy szállítsuk el őket valahová, rettegve gondolnak még egy éjszakára itt a hóban.
Elszállításra váró szerb hadifoglyok
(Tolnai: A világháború története. IV. kötet, Bp., 161. oldal)
Ekkor egy éppen idetévedt 38-as százados barátom, Inselt, mentő ötletet ajánl fel nekem, hogy t.i. kérjek hadifoglyokat a szomszédos VI. testvér Brigadétól. Azonnal magamévá teszem a kitűnő eszmét. Saját felelősségemre átszaladok a VI. Brigadéhoz, ahol nyugta ellenében 400 szerb hadifoglyot kapok a fent jelzett célra. Amint azután a négyes sorokban mögöttem haladó ellenséges embertömeggel az oldalt félig hátul fekvő magaslatról a havas oldalon leereszkedem, s ahogy a III. Brigade a közeledő szerb tömeget látja, az első pillanatban riadalom támad. Össze-vissza szaladgálnak, Klemm is hajadon fejjel szalad ki a házból. Azt hitték, hogy szerb cseltámadás készül. Klemm nekem támad, hogy engedély nélkül mentem el a szomszéd Brigadehoz a foglyokért. Az egész Brigadestab azt vitatja, hogy nincs is jogom ellenséges fogolykatonákat ilyen célra felhasználni, pláne kényszeríteni, hogy én mint orvos ismerhetném legjobban a genfi egyezményt stb. stb. A szóharcban leghősibb a lovassági kadett. De én sem hagyom magamat, célzok arra, hogy a genfi egyezmény ellenére Brigade parancsra pörköltük fel a falvakat stb. Lett erre méltatlankodás. Alig sikerült szerb foglyaimat a visszaküldéstől megmenteni, képesek lettek volna erre is. Saját felelősségemre befogtam bizony a szerb foglyokat. Két szerb vitt egy sebesültet, s hozzá milyen örömmel vállalkoztak rá. Páran a szerbek közül magyarul is értenek, s ezek engem a többi szerbek nevében is arra kérnek, hogy írjam rá az írásra, hogy ők a sebesülteket Magyarországba viszik, mert jobban szeretnének odamenni, mint a svábákhoz. Jellemző dolog.
Így sikerült 200 embert a szerbek révén elvitetnem, de még mindig itt marad vagy 50–60 sebesült és lefagyott lábú baka. Nem lehet azt leírni, ahogy ezek a szerencsétlenek könyörögni tudnak, hogy ők legyenek az elsők, hivatkoznak ezek mindenre: gyermekekre, szülőkre stb. De ki lenne az, aki itt igazságot tudna tenni. Az ilyen helyről jobb még idejekorán megszökni, ahogy azt hallgatagon tenni szokták.
Nincs szerencsétlenebb ember a fronton, mint a magával tehetetlen súlyos sebesült, ez az úgynevezett hős. Az iránta köteles hála ebben az egyetlen szóban nyilvánul meg. Támaszkodjon erre a hős nevű mankóra élete végéig. A társadalomnak ez az egyetlen szó az adománya. Még otthon egyelőre csak tejbe-vajba fürösztik őket, de itt kint valamennyi csak egyszerű felesleges teher, akit nem lehet már előre hajtani, rohamra zavarni, s ami a legnagyobb baj, nem lehet őket kitüntetések és egyéb előnyök további elérése céljából ugródeszkának használni. A sebesült sorsára marad, azt egyszerűen átlépik azok, akik bennünket onnan hátulról dirigálnak. Örülnek, ha a szükséges muníciót képesek szállítani. A sebesültek sorsa Isten kezében van. De jó, hogy mindezt otthon nem tudják.
Következő rész: „Boldog Isten, hová lett az a hatalmas lelkesedés…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
