Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 24. rész
1914. november 20-án véget ér a néhány napos Valjevo környéki táborozás, s a 3. hegyi dandárt a Goiginger-hadosztály támogatására vezénylik. A megfogyatkozott, lerongyolódott, mezítlábas, téli ruházat nélküli alakulat nagy hóban vánszorog előre. Ezredorvosunk nagyváradi 37/III. zászlóaljának november 22-én támadnia kellene, de a részeg Krausz főhadnagy hibájából eltévednek, s a második hullámban következő szegedi 46/III-as zászlóalj beleszalad a szerbekbe. Ezt követően tartalékba rendelik őket, és vizsgálat indul az eset miatt...
Tévedésből a tartalékba
[1914.] november 20-án estefelé kapjuk meg a következő parancsot: a III. Brigade (dandár) tőlünk balra harcoló Goiginger-féle Divíziót megy támogatni, hogy a Siljak, Suvobor, Rajac nevű magaslatokon összevont, állítólag igen erős szerb haderőket oldalba támadja. Tény, hogy már két nap óta a balra eső hegyekben hatalmas ágyúdörgés s gyengén ide hallatszó fegyverropogás hallható. Már ekkor mondogattuk egymás között: „Ebből mi aligha maradunk ki!” Így is lett.
Hogy azonban az ilyen lerongyolódott, mezítlábas, téli ruha nélküli s erősen megtizedelt kicsi csapattal mekkora segítséget tudunk nyújtani, azt senki meg nem mondhatja. Így a III. Brigade legjobb csapata, a szegedi 46-os zászlóalj alig áll két teljes századból. A 30-as zászlóalj csak valamivel erősebb. Még mi 37-esek vagyunk aránylag a legerősebbek. A jelenlegi III. Brigade össze-vissza megfelel másfél-két zászlóaljnak, öt helyett. De hát a vezetőség talán csak tudja mindezeket, csak számításba veszi, ha parancsait onnan messziről ide telefonálja.
Hosszú sorokban, a nagy hóban egymás nyomába lépkedve kapaszkodunk felfelé, majd csúszkálunk le a magas dombokon, mialatt egyre közelebbről hallatszik az ágyúdörgés. 21-én Gjuriciban, 22-én pedig piszkos, tetűvel megtelt házakban, Oserenica falucskában éjjelezünk. Mindenki megtelik tetűvel, csak úgy hemzseg rajtunk a sok élősdi. A legénység meg kénytelen a szabadban, a hóban lepihenni. Kézzel, lábbal kapargatják el a havat, amíg elérik a fagyos földet, azután bele, vagy inkább kettesével, hármasával összebújnak ezekben a hóban ásott gödrökben. Téli ruhájuk, bakancsuk nincs, ami van, az is rossz, tüzet rakni szigorúan tilos. Ezen éjszakáknak didergő, fogvacogó páriáit néznék meg a hadijelentéseket olvasó otthoni nélkülözhetetlenek. Hihetetlen, hogy mennyit képes az emberi szervezet elviselni. Szinte félünk, ha elalszunk, reggelre odavannak a lábaink. És az még csak nem is hős, aki fagyos lábakkal kénytelen lemaradni, az csak beteg. Márpedig a beteg szó itt a fronton egyenesen megszégyenítő dolog. Még ha valaki tífusszal, kolerával ment is el a kórházba, akkor is megvetés jár érte. Csak mint sebesült. Ez itt most a dicsőség. Mit nem lehetne elérni az ilyen felfogású csapatokkal megfelelő vezetés mellett.
Minden nap kevesebben vagyunk, fogyunk, egyre fogyunk. Minél kevesebben vagyunk, annál rosszabbul érezzük magunkat. Alig várjuk a reggelt, hogy mozoghassunk, a lefagyás ellen most már ez az egyedüli mentség. Kint vagyunk a nagy mezőn a még nagyobb hóban. Embereink itt ugrálnak, táncolnak a reggeli ködös hidegben. Felforr az emberben a vér, a gyilkolni tudó keserűség, edzett szemeknek is könnyekre kell fakadni, amikor itt erős, egészséges szervezetű emberek lilakék, vörös lábakkal, amelyeket alig takar be a rongy, a talpnélküli cipőfelsőrész, ide-oda ugrálva, avagy fél lábon állva kénytelenek tűrni a vezetők lelketlen embertelenségét.
Saját harmadéves medikusom a szerény bátorság, a túlságos becsületesség mintaképe, Kopeczky is félmeztelen lábbal tiporja a havat. Hihetetlenül megrázó sorsa ez azoknak, akik az otthoniakért vannak itt. Megkérdezem az egyik bakát: „Mi lesz magával ilyen lábbal?” „Majd ha elesik valaki, szerzek magamnak cipőt, ezredorvos úr” – mondja fél lábon állva. Vannak itt olyanok is, akiknek már nem is fázik a lába, érzéketlen lila színűek a lábujjaik. Ezek már lefagytak. „Miért nem jelentkeztek Bogatićban kórházba menésre?” – kérdezem őket. „Nem akarunk lemaradni, egyszer úgyis csak meg kell dögleni” – hangzik a válasz. És itt van a főigazság. Senki sem akar lemaradni a csapatától, inkább eltitkolja a baját.
Itt állunk kint a mezőn a nagy hóban. Előttünk havas hegyláncok húzódnak, állítólag szerb csapatokkal tömve. A parancs szerint mi 37-esek fogunk elsőnek támadni, neki az erdős, havas hegyoldalnak, mögöttünk jönnek a 46-osok, ő rájuk várunk itt már oly régóta. Alig látjuk egymást a sűrű ködös zúzmarás időben. Ordonáncaink összefutják a környéket, de nem akadnak rá a 46-osokra. Hova lettek a 46-osok? Hogy lehet ez, hiszen már régen el kellett volna indulnunk. Ekkor kerül elő valahonnan magából egészen kikelt állapotban Krausz főhadnagy. Be van rúgva. Dülöngve ordítozik, rendelkezik. Az esti megbeszélésre, parancsok átvételére ő volt kiküldve az este, mint adjutáns, de hazajövet mindenre gondolva, csak erre nem, felivott, a parancsokat a zsebében hagyva elaludt, s csak most ébredt fel. Persze Németh százados sem az este, sem ma reggel nem érdeklődött a mai feladatok felől.
Italozó osztrák–magyar tisztek
(Babos Krisztina gyűjteményéből)
Bőszülten ordítozik Krausz, káromkodik, akár egy berúgott kocsis. Mind nevetünk rajta, Przybill azt kiabálja neki: „Sok volt az aldeáska, az aldeáska [?].” Most térképeket kezdenek tanulmányozni. De ezen az ismeretlen havas mezőségen, a korai metszeni való sűrű ködben még normális koponya sem tudna eligazodni. Hát Krauszék. Háromnegyed órai késedelmeskedés, kapkodás után megindulunk csak úgy találomra. Legelöl megy a 16. század élén Németh, Przybill, Krausz. A zászlóalj közepén megyünk együtt Bartha, Czeglédy, Harsányi és én. Czeglédy énekel, Krauszon mulatunk, akiről egyre azt a nótát fújja Czeglédy: „Azért, hogy én részeg disznó lettem, szeret engem a kedvesem.” Csak megyünk, egyre megyünk a hóban. Mindenfelé nagy csend van ma éjfél óta. Egymás cipőit méregetjük, hogy meddig lesz még elég. Félünk a lefagyástól.
Pont fél 11 óra van, délelőtt, amikor a tőlünk balra előre levő erdős-havas hegyoldalon egyszerre fegyverropogás, bombák dörrenése hallatszik. Az egy pillanat alatt fellángoló, jól ismert pokoli zenebona szűrődik át hozzánk a ködön. Végsőkig fokozódó fegyverropogás, kézigránátok robbanása tölti be a levegőt. Mi ez? Hát mi most hol vagyunk? Kezdődik a tanácskozás pálinkás fejekkel, mialatt félmeztelen lábú bakáink fél lábon ugrálva, állva, fegyverükre támaszkodva várják a rendelkezéseket. Egyszerre csak onnan a kritikus erdős hegyoldal felől valaki ordítozva, „37! Halló 37-esek!”, kiabálva közeledik felénk s majd egy vágtató lovas alakja bontakozik ki a ködből. Ahogy közel érkezik ismerjük fel benne a mi zászlóaljtrombitásunkat, Ljubic őrmestert. A 46-osoktól jön, akik súlyos és nem várt harcba keveredtek a szerbekkel, náluk dörögnek úgy a fegyverek, a csujesek kezdték a támadást. A mit sem sejtő 46-osok ugyanis, jogosan azt hívén, hogy mi 37-esek messze előttük megyünk, egyszerűen nekimarsoltak a hegynek. Pedig hol vagyunk mi. Egészen más, helytelen irányban.
Mi történjék most? Hogyan és merre menjünk a 46-osok segítségére? Mi lesz most már? Mibe kezdjünk? Ki fog ezért felelni? Mit szólnak ehhez az újra súlyos veszteségekbe sodródott 46-osok? Most csak kapunk majd más parancsnokot, csak leváltják Némethet, mert hiszen így tévedésből egyszer csak átsétálunk az ellenséghez is. Még sem lehet egy zászlóalj sorsát a butasággal párosult alkoholizmusra bízni.
Ordonáncok mennek a legközelebbi telefonállomáshoz. Jelentéseket hoz és visz a telefon. Közben mi ide-oda csavargunk a hóban. Jön a kombinált Divíziótól a parancs, hogy ahol vagyunk, ott várjunk.
Hanem a szerencse mindig az ostobáké volt, meg azoké is marad. Jön a parancs csakhamar: „A 37-es zászlóalj az országúton haladva vonuljon Mehán felé, ahol egyelőre, mint Divisionsreserve (hadosztálytartalék) fog maradni.” Aláírva: Goiginger. Megtudjuk, hogy ma reggeltől kezdve az egész III. Brigade a kombinált Divisió alá tartozik, Goiginger rendelkezik velünk, az a Goiginger, aki Bilekben is parancsnokunk volt. Mit tud ez a Kommandó (parancsnokság) a mi eltévedéseinkről.
Így kikerültünk a III. Brigade direkt rendelkezései alól, pedig ez a saját kommandónk bizonyára és jogosan feni reánk a fogát a reggeli eset miatt. Azután mit nem tesz a véletlen. Elsőnek kellett volna ma reggel a 37-nek a szerbekre támadni, s lett belőlünk Divízióreserve. Vagyis az összes csapatok mögé messze hátra kerültünk, és mindezt annak a részeges Krausznak köszönhetjük.
Délután megállunk Planinica nevű falucskában. Menázsit kapunk. A mi lezüllött csúf viszonyainknak tipikus jellemzője az az eset, amely itt lejátszódik. Krausz főhadnagy ugyanis a szerb parasztoktól kis hordó bort vett a tisztek számára, azt beállíttatta a saját szobájába, s Przybillel és Lakatossal elkezdték inni. Mi többiek a szoba melletti konyhában a szabad tűz körül ülünk. Végre is Krausz dülöngve kijött, s azt mondja: „Aki inni akar, jöjjön be a szobába, ott van egy hordó bor.” Csak egyedül Hofmeister ment be. Krausz morgott, s német nyelven éles szóváltása támadt Pirschl főhadnaggyal. Egymásra ordítozva mentek ki az udvarra, ahol már magyarul folyt tovább a veszekedés, amely annyira fajult, hogy a teljesen részeg Krausz revolvert rántott a teljesen józan és igazán csendesen szerény Pirschlre. És mindezt látta, végighallgatta Németh, a parancsnok, de egyetlen szava sem volt a dologhoz. Végre is Przybill százados lépett közbe. Az egész jelenetet látták és végig hallgatták a tiszti legények, az altisztek, a bakák jó része. Hogy legyen így tekintélye a tisztnek? Mennyire hiányzik itt a zászlóalj feje. Most látszik csak meg, hogy nincs itt Balogh Sándor.
Az eset után Krausz jó 10 percig a falnak dőlve bőgött, akár a gyermek. Estefelé érkezünk meg egy Mehán nevű kis helységbe. Valóságban csak két kis földszintes házikóból áll, mint afféle útszéli korcsma. Az egyik szalmafedeles viskóban Goigingerrel az élén a híres kombinált Divízió parancsnoksága székel. Aránylag igen kevesen vannak. A szoba alatt van egy ablak nélküli kecskeistállónak használt pinceféle helyiség, amelyben jelenleg a magyar 109. honvédbrigád (dandár) tisztikonyhája van összezsúfolva. Éppen főznek. Páran mi, 37-es tisztek, ide húzódunk be, s szégyenkezve, de mégis elfogadjuk a magyar szakácsoktól az ételmaradékokat. Holnap elmegy a konyha, s akkor mi fekszünk be ide. Vagy 5-6-an elférünk benne alvásra is.
A ház körül a hóban foglal helyet a legénység. Ugyancsak jobbra a házikó mellett áll 6 darab nehéz Haubitz ágyúnk, amelyekre egyre tüzelnek a szerbek valahonnan messziről. A Divízionskommandó bizony minden pillanatban gránátot kaphat a hasába.
Innen nem messze vannak ama hegyek, a Siljak, Rajac, Suvobor, amelyekért már három napja egyfolytában dühöng a harc. Egyelőre úgy áll a helyzet, hogy a Siljak és a Suvobor már a mi csapataink kezében van, de a Rajac és az utolsó megerősített hely, a később oly hírhedtté vált 881-es magaslat még a szerbeké.
Dr. Kemény Gyula vázlata naplójában a környékről
A jelentések szerint négy szerb ezred küzd itt, körülbelül 11000 emberrel s megfelelő tüzérséggel az előre kiépített sáncokban. De a Goiginger Divízió is elég erős, csak ágyúja 90 darab van, ami roppant nagy szám egyetlen egy Divíziónál. Hanem a szerbek is vitézül küzdenek. Van azonkívül egy hatalmas szövetségesük, a három nap óta tartó átláthatatlan sűrű köd, amely megakadályoz, lehetetlenné tesz mindenféle orientálódást, emiatt nem is tudnak az ágyúink igazán dolgozni.
Itt vagyunk Divízióreservék. Formálisan szégyenkezünk, hogy a saját hibánkból ide jutottunk. Csúfolnak is bennünket, s halljuk, hogy a saját Brigadénk feljelentést adott be ellenünk, s már folyik is a szigorú vizsgálat.
Itt van alkalmunk a vezetés, a vezérkari működés boszorkánykonyhájába bepillantani. Ugyanis a fölöttünk levő szobában vannak a telefonok s itt hallgatjuk, hogy hogyan beszélnek, rendelkeznek egymással a parancsnokságok s ezek valamennyien az alárendelt csapatokkal. A Korpskommandó (hadtestparancsnokság) Valjevóból telefonon elrendeli, hogy az egyik csúcsot meg kell sturmolni, s ezt a Divízió még szigorúbban fenyegetődző, követelődző hangon adja tovább. Vagy valamelyik csapat jelent valamit, erre maga Goiginger megy a telefonhoz s közismert sipító asszonyos hangján a következő választ adja le a csapatnak: „Mind jó, mind szép, mindent hiszek, de parancsom, szigorú parancsom az, hogy a hegyet az utolsó eleven emberig (bis zu letzten Mann) tartani kell.”
Máskor meg a fiatal gyermekember, Schmiedt vezérkari százados, vitatkozik valamelyik csapat parancsnokával, aki a végén a munícióhiánnyal akar kibújni a súlyos parancs teljesítése alól, amire azután Schmiedt csak röviden, kurtán annyit felel: „De hát mire való akkor a bajonett”. Istenem az a borzasztó bajonett. Mintha az ellenfél csak kitömött bábukból állana, mintha annak nem lenne fegyvere. Az a bajonett! Ha már részt nem is vesz benne Schmiedt, legalább annyira menne közel, hogy láthatná, hogy valóban mire való is az a bajonett. És ez így megy egész éjjel. Elszorul az ember szíve, milyen egyszerű így akár 10 évig is háborút viselni. Milyen könnyű a parancsok kiadása, s mily borzalmas azok végrehajtása. Milyen könnyű annyi sok drága élet fölött rendelkezni. Mert erre való a bajonett, de aki a használatát elrendeli, az csak hadgyakorlatokon látta, hogy ott mire való is ez a szörnyű gyilok.
Következő rész: „Mi lesz? Fogság, vagy halál?”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
