„Hová akarnak bennünket vinni?”

2019.12.09. 07:00 :: PintérTamás

Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 16. rész

1914. október 22-én a Boszniába betört, s a támadásuk hatására visszavonuló szerbek üldözésére indul doktorunk 3. hegyi dandár kötelékében harcoló zászlóalja. A bosnyákok ujjongva fogadják a „felszabadító” csapatokat. Az előrenyomulás közben szerb foglyokat is ejtenek, s egészen a Drina melletti Višegrádig törnek előre. Október 27-én visszafordítják az alakulatot Rogaticára, ahonnan 30-án tovább indulnak északkelet felé. November 5-én Hrnčići településen éjszakáznak a Drina közelében. Utoljára a Monarchia boszniai területén.

 

A szerb–montenegrói haderők üldözése

A veszedelmesen kritikus éjszaka támadás nélkül múlt el. A végső fokig feszült izgalom legalább könnyebben elviselhetővé tette didergő testünk számára az éhséget, a szakadó esőt, a sarat, vizet és a hideget.

[1914.] október 22-én reggel 3 óra után, amikor éppen sebesültjeinket kutatjuk, keressük, jön nagy csendben az avizó (értesítés): „Az előttünk levő szerbek visszahúzódnak, már nagyon kevesen vannak előttünk, azonnal mindenki foglalja el a helyét, legyen készen, mert indulni fogunk az ellenség után.”

Itt-ott állandóan hangzanak a pa-kuk. Csakhamar elindulunk. Esünk, kelünk a sötétben, sokan beleesnek az esővízzel telt gödrökbe, pocsolyákba, mások meg belebotlanak az elszórtan heverő fatuskókba, kövekbe, amiért azután szakadatlanul fel-felhangzik itt is, ott is egy-egy magyaros káromkodás. Nagyon óvatosan, csendben haladunk. Számtalan kísérteties fekete árnyék kúszik előre gyilkolásra készen tartott fegyverrel. Csupa rongyos, fáradt, elcsigázott, kiéhezett, a sártól alig felismerhető emberi tömeg ez. Szinte a földhöz tapadva gurul előre ez az eleven emberi gépezet, csak a gépfegyverosztag és a segélyhely lovai emelkednek ki sötét árnyékukkal a mozgó tömegből.

Elhagyjuk ezt az éjjeli gyötrelmes helyet. Lassan elmaradoznak az elszórtan heverő halottak, súlyos sebesültek. Végre reggel lesz, amikor mindent tisztán látunk a maga valóságában. Eldobált fegyverek, ládák, véres ruhadarabok, szerb hullák, döglött lovak tarkítják a mezőséget. Délután négy óráig folytonosan menetelünk, de szerbekre nem akadunk. Kérdezgetjük a csujes lakosságot, hogy nem mentek-e erre szerbek–montenegróiak? Az egyhangú válasz mindig az, hogy nem láttak senkit, nem is hallottak róluk. Pedig a nyomok erre visznek. A csujesekkel szemben a törökök ujjongó örömmel fogadnak bennünket. Megtudjuk tőlük, hogy a megvert ellenség igenis erre vonult vissza, mégpedig az egyik szerb csapat egyenesen Višegrád felé tart, a másik, a montenegrói, pedig Foča felé vonul vissza. A törökök odavannak örömükben, nagyon ragaszkodnak hozzánk, tűzön-vízen keresztül velünk tartanak, járatlan utakon, ösvényeken ők a vezetők, az útmutatók. Pontos felvilágosítással szolgálnak az ellenségről, sőt maguk is beállanak a mi sorainkba az ellenség ellen harcolni.

Késő éjszaka Lokvába érkezünk, ahol hosszú idő óta először van alkalmunk némi pihenésre. Kora hajnalban folytatjuk az üldözést. Istenkísértés, ahogy apró kis lovaink súlyos terhükkel a magas hegyeket, a járatlan sűrű erdőségeket megmásszák, ahogy egyik csúcsról le a másikra meg felkapaszkodunk. Amint az egyik hegy tetején megjelenünk, lent a völgyben feltűnik előttünk Rogatica. A szerbek trainje éppen most vonul ki a városból, de a templomon, a házakon még mindenütt szerb zászlók lengenek.

Nagy sietséggel ereszkedünk le a meredek hegyoldalon, s amikor a város széléhez érkezünk, a templomon már fekete-sárga zászló leng. Bár a parancs szerint a mai cél ezen városka elérése volt, mégis tovább nyomulunk a szerbek után. Átvonulunk Palikán és október 23-án délután két órakor az erdős Sivica hegység elé érkezünk, amelyen a harmadik Brigade (dandár) csapatai már harcban állanak az ellenséggel. Csak erősebb szerb hátvédekről van szó, amelyek rövidesen meghátrálnak. Estefelé letáborozunk, s végre alaposan kipihenjük magunkat a tábortűz mellett.

Reggel négy órakor azonban már tovább megyünk a szerbek után. Alig teszünk meg 2000 lépést, amikor füstölgő szerb táborra akadunk, s megtudjuk, hogy a szerb csapatok itt töltötték az éjjelt közel mellettünk, s hogy alig valamivel előbb mentek csak el innen. A szerb táborban alvó szerb katonákra akadunk, mi keltjük fel őket. Előadásuk szerint ők is felkészültek, de azután leültek s újra elaludtak. Így fogtuk mi az első szerb foglyokat.

Szerb foglyok egy tanya udvarán Szerb foglyok egy tanya udvarán
(Forrás: Fortepan / Klenner Aladár)

Reggel 8 óra körül utolérjük a szerbeket az erdőségekkel borított hegységen a Sirova Gorán, s megindul a heves harc. Szokatlanul új dolog, hogy mindkét részről megszólal a könnyű tüzérség. Mi 37-esek aránylag keveset szenvedtünk, de a harmadik Brigadéból a 30-asok és főleg a szegedi 46-osok egészen délután 1 óráig súlyos harcot vívnak a makacs szerb utóvéd csapatokkal, amelyek azonban mégis gyors hátrálásba kezdenek. Mi meg utánuk.

Én magam az egyik 30-as bakán végzett magas combamputáció miatt majdnem elvesztettem az erdőségben a zászlóaljat. A magas hegyek egész sorát másszuk meg magunk előtt űzve a pa-kuzó szerbeket. Éjszaka pár órai pihenést kapunk. Csak úgy üldögélve bóbiskolunk az apró tábortüzek mellett, s máris tovább megyünk.

Október 25-én délelőtt esős időben a Višegrád felett elterülő erdőségbe érkezünk. Itt történt meg, hogy a velünk levő kutyák a falevelek alatt hullákra akadtak, köztük németek is voltak. Orrfacsaró bűz terjengett az erdőben. Ezen a helyen ugyanis már előzőleg harcok folytak, segítettek a scutari-i német különítmény tagjai is. Innen erednek a temetetlen hullák.

Az ellenség itt vonul előttünk, akárcsak Rogaticánál. A szerb train most vonul át a Drina hídján, amelyet azonnal fel is gyújtanak maguk mögött. Október 25-én (születésnapom) délután 2 órakor az egy századnyi elővéddel együtt mi, tisztek, bevonulunk Višegrádra. Óvatosan megyünk előre a házak között. Csapatunk mindössze három századnyi 37-esből és két kis hegyi ágyúból áll. Ilyen csekély kis erővel nem is lehet valamibe kezdeni, még ágyúzni sem merjük a nagy célt mutató szerb traint. Parancsnokunk különben is a túlzott óvatosságáról híres Kopfstein 30-as őrnagy, egyébként tapasztalt, jó katona, csak túlságosan hódol az alkoholnak. E tekintetben az egész 30-as zászlóalj kitesz magáért, hiszen stanislaui lengyelek.

Višegráddal szemben a Drina túlsó partján fekvő dombokat, sáncokat árkok egész láncolatával erősítették meg ügyesen elrejtve. Ezekben a sáncokban állt meg az a szerb haderő, amely Romanija Planinától kezdve előttünk szaladt. Az ellenség felgyújtotta a višegrádi Drina hidat, a nagy deszkagyárat, éppen úgy a hídnál felhalmozott hatalmas tömegű deszkát, épületfát. A ropogó tűz bevilágítja az egész környéket. A Drina mindkét partja csendes.

Hosszú idő óta ma kaptunk először postát. Hogy örül mindenki ennek! Van újság, levél bőven. Éjjel fél 3-ig senki sem alszik, mindenki olvas, olvas, egyesek azonnal válaszokat írnak, mások meg a beígért meleg gulyást várják. A tábortüzek mellett tárgyaljuk az eseményeket, amelyekről az újságok révén értesültünk. Azon is gondolkozunk, ki lesz velünk holnap? Mert, ahogy világos lesz, és a köd felszakad, alighanem gránát, srapneleső fog reánk zúdulni itt a tisztáson, ahol nincs semmi fedezék. Mindezek s hozzá az éjszakai nagy hideg, nem hagynak bennünket aludni. Éjfél után 2 óra körül megelevenedik, zsong az egész tábor, megérkezett a lenézett train. Itt van a forró, mindennapi krumpligulyás. Visszük a csajkáinkat. Egyetlenegy tál étel bakának, tisztnek egyaránt. De rég vártuk, de megérdemeltük!

Eljött a reggel és el is múlt szerb ágyútűz nélkül. Pedig a gyorsan felszakadó köd igyekezett bennünket elárulni. Ha tudnák a szerbek, hogy mi milyen kevesen vagyunk itt! Nekik a túlsó oldalon állítólag öt darab ágyújuk van, köztük két darab 12 centiméteres is.

Délután 2 órakor csapatok ereszkednek le a hegyoldalakon Višegrád felé. A mi népfelkelőink ezek. Világosan ragyogó nap van. Az öt darab szerb ágyú heves tűz alá fogja az öreg népfelkelőket. Az eredmény az első percekben 11 sebesült és 1 halott. A mi egész Brigadénk szintén útban volt ide, de visszafordult, sőt 27-én mi, 37- esek is megkapjuk a parancsot Višegrád elhagyására. A városka és a Drina partjának őrzése ezentúl a népfelkelők gondja lesz. Előttünk két órával ment vissza a mi 37-es trainünk. A szerb ágyúk őket is tűz alá fogták, de akkorra már hat darabra szaporodott ágyúink heves tüzet zúdítottak a szerb ütegre, amire az rögtön el is hallgatott.

Višegrád kelet felől, a szerbek által megerősített magaslatok irányából Višegrád kelet felől, a szerbek által megerősített magaslatok irányából
(Forrás: s1200.photobucket.com)

Megyünk visszafelé. Este 10 órakor nagy erdőségeken, de még magasabb hegyeken át érkezünk meg Semecre, ahol nagy tábortüzeket gyújtunk. S éjfél utánig beszélgetünk mellettük. Mindenkinek bot van a kezében s a tüzet körülülve, piszkálgatva mesélünk, mesélünk egymásnak, míg sorban el nem bóbiskolunk a leterített szénán-szalmán.

Reggel 8 órakor folytatjuk utunkat. Hogy hová, az titok. Mindenütt azon az úton megyünk visszafelé, amerre Romanija Planinától kezdve a szerbeket üldöztük. Most látni csak igazában, hogy micsoda hatalmas sáncvárakat épített itt az ellenség. Az út mellett kilométereken át a legrafináltabban épített, ügyesen elrejtett deckungok (fedezékek) egész sora húzódik. Szerencse, hogy elölről és hátulról egyszerre támadtuk meg annak idején ezeket a sáncokat. Ezért voltak kénytelenek a szerbek az annyi fáradsággal kiépített sáncaikat oly sietve feladni.

Számtalan sírdomb emelkedik ki a földből mindenfelé. Helyenként nagy tömegsírokra találunk ilyenféle felírásokkal: „Itt nyugosznak 18-an a 46-osoktól”. Fák, bokrok tövében mindenfelé sírok és sírdombok. Jeltelenek. Rövid idő múlva már nyomuk sem lesz. Elmossa őket az eső. Megtudjuk, hogy munkásszázadok kutatták át az erdőségeket s azok ásták el hősi bajtársainkat. Mindenfelé mély gránáttölcsérek, elszórt felszerelési tárgyak, döglött lovak bűzlő tetemei, szekerek, fanyergek hevernek szanaszét.

Útközben találkozunk a laibachi 23-as népfelkelőkkel és magyar honvédekkel. Višegrádra mennek. Úgy meg vannak pakolva jó hazai dolgokkal, hogy alig bírják terhüket. Sajnálatra méltó öreg 42 éves népfelkelők, még nem tudják, hogy mi is az a háború.

Október 28-án délután 3 órakor érkezünk be Rogaticára. Egyes csapatok és a Brigadekommandó (dandárparancsnokság) már itt vannak. Parancs szerint három napig maradunk itt, és ez idő alatt rendbe kell magunkat szedni, minden hiányt pótolni, az időt csak pihenésre használni, mert a nehéz napok csak ezután következnek. Találgatjuk‚ merre megyünk, s hol is lesznek azok a nehéz napok. De nem tud senki semmit, vagy nem akarják megmondani. Pedig mindenki tudja, hogy az árulókat, kémeket nem a csapatoknál, hanem a Hinterlandban (mögöttes országrészben), az irodákban és a vezérkariak körül kell keresni. Hiszen mi van nekünk a sors könyvében megírva? Harcok, ütközetek, nélkülözések s a végén a jeltelen sírok, vagy egyszerű fakeresztek. Ez a baka hősiesség jutalma, aki csak a háború hátrányait viseli. Ezzel szemben minden előny, a dicséretek, jutalmak lefölözése, azok látható eredménye, a jólét, meleg szoba, meleg ágy, asszony, a bebiztosított élet, annak mindennemű örömei, mind, mind a hátul levők jutalma, a vezérkariaké s a körülöttük lebzselő protekciósoké. De hát így is jó. Az emberek nem lehetnek egyformák. Nem is szabad, hogy egyformák legyenek.

Egy elhagyott török hárem fürdőszobájának a kövezetére terített szalmán fekszem egyedül. A mellettem lévő apró kis szobákban meg más, 37-es társaim elmélkednek a világ folyásáról. Írunk, olvasunk, tisztálkodunk, naplót vezetünk s várjuk, hogy hova fognak bennünket dirigálni (irányítani).

Korabeli színezett képeslap Rogaticából Korabeli színezett képeslap Rogaticából

Október hó 30-án kapjuk a parancsot az indulásra. Annyit már tudunk, hogy a három divízióból álló 16-ik hadtest, amelybe mi 37-esek is tartozunk, a szerbiai csataterekre van dirigálva.

31-én szép időben indulunk el. Az országúton haladva számos szinte teljesen leégett falun megyünk át, amelyeket kirabolt a kivonuló ellenség. Jellemző, hogy az itteni szerb lakosság majd mind egy szálig hűtlenül elhagyta hazáját s a szerb katonasággal elment a falvakból. A török, mohamedán lakosság közül azok, akik az erdőkben bujkálva életüket megmentették, kitörő lelkesedéssel fogadnak bennünket.

Hadgyakorlatszerű menetekben naponta 20–25 kilométert tettük meg. Útközben rendesen étkezünk, sőt most már a kijáró kenyeret is megkapjuk. 31-én Bjelosalici, november l-én Žljebovi, november 2-án pedig Han-Picsak azok a helyek, ahol éjjelenként táborozunk. Az utóbbi valóságos sáncerősség, amelyet csak az utolsó hetekben építettek ki a megszálló szerbek.

November 3-án érkezünk meg a katonaság minden nemével megrakott Vlasenicára. Rengeteg autó, szekér, train vonul itt keresztül állandóan. A csapatok közt mindenfelé a magyar szó járja. Mintha csak otthon volnánk. A k.u.k. csapatokon kívül itt van a magyar 20-as és 31-es honvédség is. Pedig de büszke volt a honvéd valamikor arra, hogy őt nem vihetik ki külföldre.

November 4-én érkezünk meg Nova Kasaba nevű városkába. Ez hemzseg csak igazában a katonaságtól. Itt látunk egy tömegben hihetetlen sok nagy urat, a vezérkariak sok-sok lógósát, a golyók suhogását annyira respektáló protekciós csemetéket, akik hivatalosan a fronton vannak, a valóságban pedig fogalmuk sem lehet róla. Itt van a 16. Korpskommandó (hadtestparancsnokság) Wurm tábornokkal az élén. Ez a sok nagy úr egyetlen lépést sem tesz gyalog, mindnek autója van, mind tiszta és megborotvált.

Ahogy a feneketlen sárban menetelünk, mindegyre robognak el mellettünk ezek a nagy urak, s csak úgy tekintgetnek le reánk, mint a földesúr a napszámosaira. Pöfékelő autóik sárral fecskendeznek be minket, a sárembereket. Mi a sárt már úgyis megszoktuk. Milyen könnyű lehet így autókból, irodákból, meleg szobákból akár az egész világgal szemben is háborút viselni, s azután a végén minden érdemet és kitüntetést zsebre vágni.

November 5-én délelőtt érkezünk meg Hrancic nevű falucskába, amely igazán festőien szép völgyben fekszik. Ragyogóan meleg napsütésben a nagy fűben heverészünk. Valahonnan messziről állandóan tompa ágyúdörgés zaját, morgását hozza a szellő. Ezt hallgatjuk s vitatkozva próbáljuk‚ hogy földre fektetett füllel halljuk-e jobban a dörgést vagy a levegőn keresztül. Megdöbbenve halljuk, hogy a Drina vize nem messze valahol itt folyik. Talán csak nem azért vagyunk itt, hogy átkeljünk rajta? Térkép senkinél sincs, már egy hete anélkül vagyunk, állítólag ma este fogunk kapni. Olyan gyanús minden. Valami van a levegőben. Hová akarnak bennünket vinni?

Ekkor még nem tudjuk, hogy ez az utolsó, s egyben legszebb táborhelyünk a Monarchiában. Ha csak sejtettük volna a holnapi éjjelt! De jó is az, hogy az ember nem ismeri előre a sorsát!

Azért a boszniai vándorlásaink mégis mindig a legszebb emlékeink közé fognak tartozni. Igazi régimódi háborúskodás volt ez. Vitézi verekedések, hihetetlen nélkülözések, álmatlan éjszakák, amelyeket annyiszor töltöttünk állva, guggolva, fa tövében, tűz mellett, bokrok mögött bóbiskolva. Azok a hírhedt esőzések! Azután a tábortüzek! Nincs ezeknél szebb dolog, ha már egyszer túl van rajtuk az ember. A tábortüzet körülülni, órákon át a tűzbe bámulni, a parazsat piszkálni, ruhát, bakancsot szárítgatni, beszélgetni, mesélni s közben nagyokat bóbiskolni. Romantikus élet ez, csak annyi szenvedés, nélkülözés ne járna vele! S milyen hamar elfelejti az ember még a legnagyobb nélkülözéseket is, ha egy-két napig jól eszik, iszik, alszik, megmosakodik, borotválkozik mintha mi sem történt volna, ismét megjön a jókedv, a páratlan bakahumor. Csak egy dolog ne játszaná a folytonos memento mori szerepét. Az új arcok ne ismétlődnének annyiszor. Onnan a messze Biharból, Hajdúból, Békésből egyre új és új ábrázatok érkeznek és még sem vagyunk többen, sőt mindig kevesebben. Hol vannak a megszokott, éveken át látott bileki bakaarcok? 1200-nál többen indultunk a harcokba akkor.

Az utak mellett, fák és kövek között, bokrok mögött mindenfelé elszórt sok apró fakereszt, eltaposott sírdombok a megmondhatói, hogy miért jönnek folyton új meg új arcok közénk, hogy azután ezek is eltűnjenek. Ma nekem, holnap neked! De igazságtalan is az élet. Vagy talán mindenkinek előre meg lenne írva a sorsa? De így is igazságtalan, pedig annyira rövidre van szabva, s ha elmúlt, akkor örökre vége.

Következő rész: „A túloldali kevés ellenség bajonettel gázolandó le…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója

4 komment

Címkék: egészségügy katonaorvos 1914 dr. kemény gyula Bosznia-Hercegovina szerb front

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr7815343656

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PollmannFerenc 2019.12.10. 07:54:43

A német Scutari-különítményről Balla Tibor remek tanulmányában lehet olvasni (Hadtörténelmi Közlemények 1997. 435-459.)

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2019.12.10. 17:25:39

@PollmannFerenc: Köszönjük! Itt elérhető elektronikusan is a tanulmány: epa.oszk.hu/00000/00018/00002/pdf/01balla.pdf

A cikk szerint még 1914 augusztusában a németek három halottat és 23 sebesültet veszítettek itt a 954-es magaslat megrohanása során. 1914. augusztus 21-én rendelték haza a Scutari-különítmény részét képező német századot.

PollmannFerenc 2019.12.10. 21:11:06

"Számtalan kísérteties fekete árnyék kúszik előre gyilkolásra készen tartott fegyverrel. Csupa rongyos, fáradt, elcsigázott, kiéhezett, a sártól alig felismerhető emberi tömeg ez. Szinte a földhöz tapadva gurul előre ez az eleven emberi gépezet, csak a gépfegyverosztag és a segélyhely lovai emelkednek ki sötét árnyékukkal a mozgó tömegből."
Kemény doktor nagyon tud írni...!

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • PintérTamás: A Rohatyn környékén tett terepbejárásunk útibeszámolója a Facebook oldalunkon: www.facebook.com/... (2021.09.19. 19:21) Elesett Rohatynnál
  • Gátai Róbert: Kedves Tamás! Nagyon köszönöm válaszát. Már így is nagyon hálás vagyok eddigi segtségükért! (2021.09.17. 22:39) Összetört emlékezet
  • PintérTamás: Ma újabb beszámolók jelentek meg a könyvbemutatóról. Újkor.hu, 2021. szeptember 17.: ujkor.hu/c... (2021.09.17. 20:43) In nomine Domini!
  • PintérTamás: @Gátai Róbert: Kedves Róbert, sajnos nem tudunk ilyenről. Ha csak az iratok meglennének is nagyon ... (2021.09.17. 10:03) Összetört emlékezet
  • PintérTamás: A kötetet Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában mutattuk be 2021. szeptember 13-án, hétfőn... (2021.09.17. 09:58) In nomine Domini!
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása