Törzsök Géza tartalékos kadét aspiráns tanító 1914-ben zászlótartóként szolgált a m. kir. budapesti 30. honvéd gyalogezredben a szerb fronton. 1938-ban megírt rövid visszaemlékezésében ennek az időszaknak a megpróbáltatásai is megelevenednek.

Blogunkon még 2011 februárjában két posztban is foglalkoztam a frontra vonult ezredek zászlóinak a történetével. (Lásd itt és itt.) A következőkben egy egykori zászlótartó visszaemlékezését osztom meg olvasóinkkal. Kalandos már maga az a történet is, ahogy a visszaemlékezés megőrződött, és ma is elérhető, olvasható.

A történet még 1915 novemberében kezdődött, amikor a magyar királyi budapesti 30. honvéd gyalogezred népfelkelő főhadnagyát, Dr. Dóczi Samut megbízták az ezred hagyatéki és ezredtörténelmi csoportjának vezetésével. A következő években igen eredményesen működött a csoport, amely a rokkantak, özvegyek és árvák segítőalapjának jelentős összegét is kezelte.

1938-ban a csoportra visszaemlékező iratok a következőt rögzítették: „Adatok arra nézve, hogy ezek az anyagok és értékek az 1918-as összeomlás viharában majd a kommunizmus idején milyen sorsra jutottak, mi történt a pénzzel a pengő értékre való áttérésekor 1927-ben, adataink nincsenek.”

1938-ban újra kezdődött az egykori ezred katonai emlékeinek, harctéri eseményeinek gyűjtése egy emlékalbum megjelentetése céljából. A gyűjtés sikerrel járt, Dr. Paulovits Sándor nyugalmazott százados összeállításában megjelent az emlékkötet: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön (Kecskemét, 1939).

Dr. Paulovits Gyula 1930-tól volt a tiszti és legénységi bajtársi szövetség (Emlékbizottság) vezetője. Az emlékalbum kiadásához gyűjtött iratokat a lakásán őrizte, de 1944. december 8-án a Hadilevéltárba kérte elhelyezésüket: „Tekintettel a rendkívüli idők komolyságára, nem tartom célszerűnek olyan iratokat lakásomban őrizni, amelyek esetleges erőszakos megsemmisítésnek lennének kitéve, avagy nemtelen célra felhasználhatók volnának.”

 A gyűjtemény Hadilevéltárba adásáról szóló levél
(Forrás: HIM HL 30. hgye iratai, 5376. doboz, fel nem dolgozott iratok)

Hogy milyen szerencse kísérte ezeknek az iratoknak a megmaradását, az ma már történelem. A gyűjteményben ritka történelmi emlék az a levél is, amely az emlékalbum kiadását megelőző anyag- és adatgyűjtés során Kaposvárról érkezett a szerkesztőkhöz. Feladója Törzsök Géza (született: Gige, Somogy vármegye, 1881. július 15.) állami tanító, a volt magyar királyi budapesti 30. honvéd gyalogezred önként jelentkezett zászlótartója, aki öt hónapig volt ebben a beosztásban. Levelét 1938. május 31-én írta.

 Törzsök Géza az ezred tiszti beosztási táblázatában
(HIM HL 30, hgye iratai, II. 607. 18. doboz)

A 30-as honvédek vonatszerelvényei 1914. augusztus 8-án indultak Szarajevóba, majd megérkezés után, augusztus 13-án kezdődött menetelésük a számukra kijelölt harcterület felé. Stari Brodnál átkelve a Drinán augusztus 20-án ütköztek meg először a szerb járőrökkel.

A következő napok, hetek és hónapok eseményeiről Törzsök Géza is megemlékezik levelében, amiből első kézből kapunk információkat egy zászlótartó harctéri helyzetéről, nehézségeiről:

„Mint a m. kir. 30. honv. gy. ezred első önként jelentkezett zászlótartója közlöm a következőket:

1914. aug. első napjától 1914. karácsonyáig voltam az ezred zászlótartója, mely idő alatt a zászlót – a szerb harctéren – nyitva s az ütközetek alatt lobogtatva vittem.

 Az ezredzászló egy békebeli ünnepségen
(Forrás: Harmincas honvédek élete a halálmezőkön, Kecskemét, 1939)

Egyik budapesti nőegylet súlyos koszorúval díszítette a harctérre induló ezred zászlóját, mely az amúgy is súlyos zászlót majdnem elviselhetetlenül nehézzé tette. A koszorút első halottunk sírjára helyeztük.

A zászló hegyét, mely egyik felül a magyar koronával van díszítve, a másik I.F.J. dombor betűkkel, az első ütközetben (Sztaribrod) leütötte egy srapnelszilánk. E zászlórészt 5 hónapig hordtam a kenyérzsákomban állandó sebbel a csípőmön, mit e súlyos réz ide-oda való himbálózása okozott. A vállam meg a súlyos zászló rúdjától volt állandóan dagadt és véraláfutásos. Ugyanis az első időkben igen sokat meneteltünk egyik helyről a másikra a Drina partján.

A sok esőzéstől átázott zászlót éjjeleken át szárítgattam rejtett tüzek mellett. Ezért olyan megviselt a 30. gy. ezr. zászlaja.

Én az ezredtörzshöz tartoztam, de állandóan helyezgettek egyik századtól a másikhoz, ahol általában igen hidegen fogadtak, kivéve Haspra (Ferenc) főhadnagy és Dénes (György) hadnagy századparancsnokokat. Tudták ugyanis, hogy a zászlós század lesz a támadás központja.

Nekem azért is kellemetlen volt az ide-oda helyezésem a zászlóval, mert az étkezésem az áthelyezést követő nappal kezdődött s egyik helyen még meg sem kezdtem, már máshova osztottak be. A magam kosztjára voltam utalva. Ennek eredménye lett, hogy öt hónap múlva, amikor kivertek bennünket Szerbiából, mint csont és bőr kerültem a zágrábi kórházba. Ott a halottas kamrában szállásoltak el. Megállapították, hogy vérhas, tífusz, gyomorpuffadás és kosz ütött rajtam tanyát, s menthetetlen vagyok. A fronton már egy hónap óta állandó lázban, alvás nélkül dülöngtem.

Az én zászlótartói időmben 2 ízben volt a zászló veszélyben. Egyszer (Kulistye) Artner (Kálmán) alezredes tüntetni küldött a zászlóval egy zárt szakasz élén Zigler hadnagy parancsnoksága alatt. Egy kijelölt irányba kellett menetelnünk. Egyszer a bujkáló komitácsik rajtunk ütöttek s nem kis munkába került körömszakadtáig védekező kis csapatunknak a zászlónk megmentése.

A másik eset. Kulistyén a paskováci ütközet után történt. Az ezred a túlerővel szemben nem tudta magát tartani, kénytelen volt visszavonulni. Artner alezredes Márkus (Andor) százados századát hátra rendelte, hogy ott egy oldalt eső magaslatról az ezred visszavonulását fedezze.

Mikor az ezred visszavonult, a visszavonulást fedező századot a szerbek nagyon hevesen támadták. Egyidei ellenállás után a század felbomlott és hanyatt-homlok futott visszafelé.

Én a zászlóval a fák, bokrok, vízmosások közt igen nagy fáradsággal tudtam csak a futókkal tartani, míg ki nem dőltem. Ekkor teljes torokból kiabáltam a rohanóknak, hogy vegyék át tőlem a zászlót, mert nem bírok tovább menni. Senki nem hallgatott rám. Futottak, mint az eszeveszettek.

Már-már beért 5–6 komitácsi, mikor kétségbeesetten 5–6 lövést adtam rájuk revolveremből s utolsó erőmmel neki iramodtam a bokros lejtőnek jobbra lefelé a zászlót nyelénél fogva húztam magam után.

Egy vízmosás fenekén jöttem magamhoz, véresen, nagyon kimerülten. Megkíséreltem letépni a zászló selymét. Nem tudtam. Rácsavartam a rúdjára s négykézláb vonszoltam magam után. Meg-megpihentem, mert halálra fáradtam. A ködös szürkületben ösztönömtől hajtva elértem ezredünk állásait, miután kétszer rám lőttek a mieink.

 Részlet a levélből

Délig feküdtem lázasan a front mögött egy eperfa tövében. Artner alezredes a saját födözékében készíttetett pihenő helyet. Aztán állandóan együtt laktunk. Mindenki örült a zászlónak. Engem elláttak teával, dicséretekkel és ígéretekkel. Ebben az egész hajszában a lelki tusa volt a legnehezebb.”

Törzsök Géza tanító, mielőtt a frontra indult, már tíz éve tartalékos „k.u.k. Kadett aspiráns” őrmester volt a császári és királyi kaposvári 44. gyalogezredben. Azért nem volt tartalékos hadnagy, mert nem volt annyi fizetése, melyet a hadnagysághoz kívántak. Más meg nem egészítette ki a jövedelmét annyira, hogy tartalékos hadnagy úr lehessen. Ezért, mint írta levelében: „A háborúba, mint hadapród őrmester jelölt indultam, s öt hónapi harctéri szolgálat után is az maradtam. Zsoldot az öt hónap alatt egyszer kaptam.”

 Veszteséglista, 1915.02.15/291. szám

Törzsök Géza 1915 áprilisában betegen jelentkezett az északi frontra. Ekkor zászlóssá nevezték ki. Az Orbán László százados vezette harccsoportban 1915. május 30-én is helyt állt: „Delawanál egy éjjel betörtek az oroszok egy vízmosáson át. Nagy vizsgálat volt, s engem, mint megbízható régi frontkatonát rendeltek ki a betörés helyének rendbe hozására és oda helyeztek állásba ígérve kitüntetést.”

 Az Orbán harccsoport helyzete 1915. május 30-án
(Forrás: HIM HL 30. hgye. irata II. 607. 4. doboz)

Molodince község közelében 1915. június 8-án az igen nagy erőkkel támadó orosz gyalogságtól csak nagy veszteségek árán sikerült elszakadnia a 30. honvéd gyalogezrednek. Mihók Géza százados reggel 8 óra 05 perckor leadott jelentése is a nehéz helyzetükről szól: „Jelentem, balszárnyam be van kerítve, erő rendelkezésre nem áll, töltény minimális, a hadosztály balszárnya veszélyeztetve van. Erősebb osztagok 267[-es magaslat] Bukavona felől nyomulnak elő. Már csak egy gyenge század áll rendelkezésemre. Utolsó emberig kitartok.”

Törzsök Géza is ekkor esett orosz hadifogságba, és mint írta: „7 évig voltam orosz fogságban. Ebből 3 évig túsz voltam s Bokányi és társai kommunistákkal cseréltek ki 1921-ben a nagy fogadásban részesült túsz tisztekkel együtt. Itthon súlyos betegen feküdtem fél évig a fogság után s hadirokkant lettem.”

 Részlet Törzsök Géza „Minősítési lapjából”
(Forrás: MNL Somogy Megyei Levéltára)

Levelében leírta azt is, hogy helytállásaiért a szerb és az orosz fronton soha nem részesült semmilyen kitüntetésben, elismerésben: „Én 60 évnek a küszöbén járó ember vagyok. Kigyógyultam a rokkantságból is (idegsokk). A mellőzések csak akkor ütnek egy-egy sebet a lelkemen, amikor a tanítványaim, vagy az ismerősök megkérdezik, hogy milyen rangom és kitüntetéseim vannak.”

Törzsök Géza nyugdíjas tanító 1953. július 14-én hunyt el Kaposváron. Egyike volt azoknak a zászlótartóknak, akik tisztában voltak azzal, hogy az ezredzászló az alakulatot képviseli, az csatában el nem veszhet, ellenség kezébe nem kerülhet.

(A szerző megköszöni a Magyar Nemzeti Levéltár Somogy Megyei Levéltára igazgatójának, Polgár Tamásnak, valamint Récsei Balázs főlevéltárosnak a poszt megírásához nyújtott segítséget.)