Kövendy Ferenc és bajtársai – egy harctéri fotó kapcsán

2019.10.09. 07:00 :: Nagy Háború szerkesztőség

„Nemrég Németországban élő harmad-unokatestvéreméktől két olyan fotót kaptam – először digitalizáltan, mailben, majd személyes találkozásunkkor valóságosan is –, amiért örökké hálás leszek. Tudták, hogy az én rokonaim vannak a képeken, ezért a frissen, valamely hagyaték felszámolása utáni dobozból előkerült fotókat elküldték, illetve elhozták nekem.” – A részünkre már több érdekes cikket és különleges fotót küldő Kövendy Katalin írása.

 

Az egyiken Kövendy Gyula, nagyapám öccse van ludovikás kadétként egy egészalakos „levelezőlap” képen, amelyet keresztszüleinek címzett, akik a fotót nekem ajándékozó rokonok dédszülei voltak.

A másik egy harctéri, többalakos csoportkép, amelyet Kövendy Ferenc 1916 februárjában az olasz front „hátországaként” szolgáló Krajna (mai Szlovénia) egy településéről a nagyapámnak címzett Marosvásárhelyre, aki akkor ott tanított.

Nagyapám a galíciai harctéren szerzett tífuszfertőzésből való hosszadalmas betegeskedés és túlélés – a legénye belehalt – után nem teljesített, csak rövid ideig katonai szolgálatot. Kövendy Ferenc nagyapáméknak – egy lány- és négy fiútestvér közül – a legkisebb öccse volt, aki huszonegy évesen, 1916 októberében hősi halált halt a Gyimesekben. Szüleivel 1914-ben költöztek Erdélyből Debrecenbe, s ő Budapesten a Műegyetemen volt másodéves gépészmérnök hallgató, amikor 1915-ben besorozták. Soha nem láttam fényképet róla sem gyerekkoromban Kövendy rokonaimnál, sem azóta, pedig kutattam utána. A háborút túlélő testvéreknek és szüleiknek, ahogyan sok-sok millió korabeli embernek, óriási fájdalom lehetett a legkisebb gyerek és testvér elvesztése. Természetesen élt az emlékezete, de én, a harmadik generáció már nem sokat tudtam róla, csak azt, hogy a Nagy Háborúban esett el. A küldött fotón – a családunkra jellemző arcberendezés – alapján teljes bizonyossággal „felismertem” Kövendy Ferencet, a fiatal, felmenő rokon fiút, akinek a sírját pontosan tíz évvel ezelőtt kezdtem el felkutatni, és akiről csak reméltem, hogy valaha felbukkan majd egy fénykép.

A fotólap hátulja nagyapámnak címezve A fotólap hátulja nagyapámnak címezve

Kövendy Gyula, aki – frissen végzett ludovikás hadnagyként, majd főhadnagyként harcolta végig a világháborút az orosz, román és olasz ellenféllel szembeni frontokon – az oroszokkal való küzdelmek során szerzett súlyos sebesüléssel otthon, Debrecenben lábadozott, s így ír erről az időszakból az önéletírásában: „azokban a hetekben érkezett haza fejsérüléssel az Isonzó frontról Feri öcsém, s amikor én a frontra hívó parancsot otthon közöltem, éppen otthon volt. Amikor Édesanyám sírva panaszolta, hogy megint elvisznek engem, akkor tehát, 1916. június havában azt mondta Feri öcsém: Édesanyám, ne sirassa Gyulát, ő haza fog jönni, de én fogok ismét kimenni, és ott fogok maradni. Szegény Feri öcsém azon év október 18-ára a Gyimesi-szorosban hősi halált halt.” Kövendy Gyula egyébként sűrűn tesz egy-egy mondatos említést az önéletírásában minden saját, fontos életeseményénél a nála pár évvel fiatalabb öccséről. Ötödikes korukban a Kövendy fiúk mind a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba mentek tanulni, s volt olyan év, hogy mind a négy fiú, sőt, még unokatestvérek is valamely évfolyamba jártak.

Részlet a Budapesti Közlöny 1917. májusi számából Részlet a Budapesti Közlöny 1917. májusi számából
(Forrás: Arcanum)

Hogy pontosan hol és hogyan halt meg Kövendy Ferenc, arról – a Kriegsarchivból kapott anyagok alapján – az ő és bajtársai sírhelyét beazonosító, a nekik ökumenikusan felszentelt keresztet állító, az ezeréves határon a Gyimesbükki Vasúti Őrház helyrehozásában fontos szerepet játszó, a területet és annak háborús múltját igen jól ismerő, a Hadisírgondozásért Kitüntető Cím adományozottja (2011), Bánkuti Ákos (Budakeszi Kulturális Alapítvány) szavait idézem egy 2016-os beszédéből, amelyet Kövendy Ferenc és bajtársai sírjánál mondott: „Az 1916. augusztus végi váratlan román betörés során az óriási túlerőben lévő román csapatokat a Gyimes-völgyében és annak környékén a 61. honvéd hadosztály magyar alakulatai hősies védekezéssel késleltették, hátráltatták. Amikor az osztrák–magyar és német erőknek sikerült a Maros völgyétől visszaverni és folyamatosan üldözni a megvert román csapatokat, akkor, 1916. október közepén, a Gyimes-völgyet és a környező hegyeket […] az 1. népfelkelő lovasdandár és a 61. hadosztály 16. és 19. népfelkelő hegyi dandárjainak magyar huszár és gyalogos csapatai foglalták vissza, mintegy másfél hónapos román megszállás után. […] Kövendy zászlós a 61. honvéd hadosztály, 19. népfölkelő hegyi dandárjának debreceni 3-as zászlóaljában harcolt, és a szorostól északra fekvő hegyekben, a Hosszú-havas, Aranyos hágó vonalon üldözték a román csapatokat. Amikor Kövendy Ferenc október 17-én elesett, a 16. hegyidandár csapatai a visszavonuló románokat üldözve Gyimesbükktől nem messze, Palánkánál már néhány napja (október 14-én) átlépték a határt. Román területen a Palánka, Kökényes, Kotumba, Ágas útvonalon a Tatros völgyében előre törve igyekeztek felvenni az érintkezést a Csobányos-völgyében előnyomuló 39. honvéd hadosztály […] csapataival. Ágas és Kotumba körzetében, a Tatros völgyétől északra elterülő hegyekből kiinduló román átkaroló művelet következtében jelentősebb összecsapásra került sor, amelyet a két magyar dandár csapatai fölényes győzelemmel zártak.” E „győzelem áldozatai” közé tartozott a fiatal székely fiú.

Kövendy Ferenc és bajtársai keresztje Gyimesközéplokon Kövendy Ferenc és bajtársai keresztje Gyimesközéplokon
(Bánkuti Ákos fotója)

Kövendy Ferenc nyughelyéről nem volt a családomban senkinek pontos tudomása; Gyimesközéplokon, a templom kertjében temették el, ennyi volt tudott. Kutatási kérelmemmel fordultam 2009 nyarán a Hadtörténelmi Levéltárhoz, melyre június közepén kaptam választ a Hadtörténelmi Levéltár igazgatójától, dr. Bonhardt Attilától: „Nagybátyja, Kövendy Ferenc (Székelykövesd, 1895.) tartalékos zászlós sírjával kapcsolatos kérdésére az alábbiakat közölhetem: Az Osztrák–Magyar Monarchia hadereje I. világháborús katonai temetőinek nyilvántartását és katasztereit a bécsi Kriegsarchiv őrzi. A fenti gyűjteménynek Levéltárunkban őrzött jegyzéke szerint Gyimesközéplokon 16 egyéni katonasír volt. Arról, hogy a fenti sírok jelenleg milyen állapotban vannak, nincs tudomásunk. Kérését továbbítottam a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Bécsi Levéltári Kirendeltségéhez, arra vonatkozólag, hogy Kövendy Ferenc sírja eredetileg valóban Gyimesközéplokon volt, tőlük kap majd közvetlen választ. Kövendy Ferenc a debreceni m. kir. 3. gyalogezred zászlósaként harcolt az olasz fronton. Valóban súlyosan megsebesült. Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért II. osztályú és I. osztályú Ezüst Vitézségi Éremmel (Kisezüst, Nagyezüst) tüntették ki. Kitüntetési javaslatai megtalálhatók a Hadtörténelmi Levéltárban.” Augusztusi levelében pedig arról értesített a Levéltár igazgatója, hogy kollégái „az Osztrák Hadilevéltárban fellelték a gyimesközéploki katonai temetőről 1917-ben készült temetőkatasztert. A kataszter szerint Gyimesközéplokon 16 osztrák–magyar, szövetséges, illetve ellenséges katona volt eltemetve, köztük Kövendy Ferenc zászlós, aki a debreceni m. kir. 3. honvéd gyalogezred pótzászlóaljának állományába tartozott. A jelentés szerint valamennyi hősi halott egyéni sírban nyugodott. Az egyes sírokról készült kataszteri lapokhoz egy térképvázlatot is mellékeltek, amelynek hátára az alábbi szöveget írták: A templom mögött a helyi temető mellett, de attól teljesen elkülönítve találhatók a hadisírok egy új parcellában, amely mintegy két hold nagyságú. Tehát még az I. világháború alatt létesült Gyimesközéplokon egy hősi temető, ahová a töredékesen fennmaradt bejegyzések szerint 1916 november–decemberében temetkeztek. Sajnos Kövendy Ferenc zászlós kataszteri lapján az eltemetés ideje nincs kitöltve. A 3. honvéd gyalogezred halotti anyakönyvében is csupán Kövendy Ferenc elhalálozásának ideje, 1916. október 17. van feltüntetve. A halál oka: sebesülés. Az elhalálozás, illetve a temetés helyét az anyakönyv nem tartalmazza. […] Mivel a gyimesközéploki katonai temetőt a kataszter központi temetőként jelöli, elképzelhető, hogy a környéken elesett katonákat még 1917-ben exhumálták és Gyimesközéplokon helyezték ismét örök nyugalomra. A temető mai állapotáról sajnos nincsenek ismereteink.”

Észak-Erdély visszacsatolásakor (1940) rögtön Gyimesközéplokra utazott Kövendy Gyula, s a család nevében egy márványtáblát vitt és helyezett a templom falára Kövendy Ferenc és bajtársai nevével, de ezek szerint Ferenc akkor már nem is ott volt. Ezt a táblát természetesen a világháború után leszedték. Hamarosan, 2009 őszén újabb válaszlevélben arról értesültem a Levéltár igazgatójától, hogy sírkutatási, valamint a temető hivatalos felkutatására és esetleges gondozására irányuló újabb kérelmemet továbbították a HM HIM Katonai Emlékhely- és Hadisírgondozó Igazgatóságnak. Dr. Holló József altábornagy főigazgató pedig arról értesített, hogy utasítására a HM HIM Katonai Emlékhely- és Hadisírgondozó Igazgatóság felvette a 2010-es munkatervébe emléktábla elhelyezését Gyimesközéplokon. „Az emléktáblán szerepelni fognak a hősi halottak nevei, természetesen Kövendy Ferencé is. Az emléktábla elhelyezését a hadisírok és az egykori márványtábla megkeresése céljából helyszíni szemle fogja megelőzni.” A valóságban végül nem Gyimesközéplokon, hanem a Csíksomlyói Búcsú, a gyimesbükki látnivalók miatt közismertebb Gyimesbükkön hozták létre az ottani harcokban elesett katonáknak emléket állító, a volt Kontumáci Kápolna melletti, a volt vámház romjain kialakított emlékhelyet. És végül oda is felkerült Kövendy Ferenc márványtáblája. Gyimesközéplokon pedig a temetőben áll a Bánkuti Ákosék által emelt 13 magyar, 1 német (bajor) és a 3 orosz katona, „Kövendy Ferenc és bajtársai” keresztje.

Gyimesközéplok – Kövendy Ferenc és bajtársai sírja a Soproni Honvéd Hagyományőrző Egyesület egy tagjával 2017-ben Gyimesközéplok – Kövendy Ferenc és bajtársai sírja a Soproni Honvéd Hagyományőrző Egyesület egy tagjával 2017-ben
(Kohl András fotója)

Ezt a keresztet évek óta látogatja, sírjára koszorút helyez és megemlékezik az elesett hősi halottakról dr. Papp István vezetésével és Kohl András szervezésével a Kelet-Magyarországi Speciális Mentőegyesület, s immár az Erdélyi Mentőcsoport Csíkszéki Fiókja is, az Erdélyi Kárpát Egyesület, valamint a hozzájuk csatlakozó más csoportok, a Hazajáró Honismereti és Turista Egylet is részt vett nem egy útjukon. A mentőegyesület égisze alatti „32-es határvadászok emléktúrája Túracsoport” nem csupán a névadó Sebő Ödön hadnagy hősies, II. világháborús határvédő harcainak állít emléket, hanem a mindkét háborúban elesett magyar katonáknak. Mivel a túrán résztvevők között Pregitzer Fruzsina (színművész) is megtalálható, s az egyház és kulturális élet helyi képviselői is (Berszán atya; Nagy József történész és mások), valamint a Honvéd Hagyományőrző Egyesület Soproni Tagozatának tagjai is, a síroknál, kereszteknél, templomban történő emlékezések emelkedettek és méltóságteljesek.

Kövendy Ferenc és bajtársai márványtáblája a Gyimesbükki Hősök Falán Kövendy Ferenc és bajtársai márványtáblája a Gyimesbükki Hősök Falán

Kövendy Ferenc rövid életének utolsó felvonása nem a Gyimesekben kezdődött, hanem valamivel korábban, az Isonzónál. 1915 májusában vezényelték az alakulatot az olasz frontra. Az ezred ekkorra már – a nagy emberveszteséggel járó – oroszok elleni harcokban vett részt, s júniusban, az Alpokon át, folyamatosan támadásoknak kitéve indultak az olasz frontra. Gleccsereken, hágókon, hómezőkön át, az alföldi ember számára idegen, hideg tájakon. A magashegyi hadviselésről a sík, homokos talajhoz szokott alföldi katonáknak elképzelése sem volt. Kétezer métert közelítő magasságokba, a „késfoka gyanánt kiálló köveken” kellett felmászniuk. „Az elől haladók lábaikkal meggurítottak fél métermázsás köveket, amelyek azután 100–300 méteres ugrásokkal rohantak le a völgyek felé, és ahol embert találtak azt cafattá vágták. […] Minden támadás alatt háromszor annyian sebesültek meg a kövektől, mint az ellenség golyójától.” – írja az ezred krónikása. A sziklafalakról sokan szédültek le vagy csúsztak meg, s halálra zúzták magukat. A katonáknak nem volt sem hegymászó botjuk, sem kötelük, sem szegecses bakancsuk. „Kő volt a fedezék, kő a nyoszolya, kő a párna és kő a szemfedő!” – írja az ezred krónikása. Majd így folytatja – „Pedig, jóságos Isten, még ezután jönnek majd a kövek! Ezután jön a Karszt, ezután jön egy évig Doberdó... és ki került haza?!”

Az emberek fáztak, dideregtek, mert a völgyben lent ugyan cseresznye érett, de egy teljes napi mászás után felérve az állásaikba, jég és hó várta őket; ám a meleg takaróikat és ruháikat, mondván, hogy a nyári Itáliába mennek, leadatták velük Mezőlaborcon, útnak indításuk előtt. Július elejére hosszas és küzdelmes haladással Opacchiasellára (Opatje Selo), az olasz határ közelébe érve, ezt írja az ezredtörténet írója: „meg-megállva, innen a hegyoldalról borzalmas csatakép tárult a sötétben szemünk elé. Írástudományom nagyon gyenge ahhoz, hogy egy ilyen látványt lefesteni tudnék, de viszont olyan színpadi rendező nincsen, aki ehhez fogható képet tudna előállítani. Az ágyúk torkolattüzei, a fényszórók, a világító pisztolyok és rakéták szinte nappali fényt árasztva villogtak mindenfelé, és aki először látott ilyent, önkéntelenül is arra gondolt, hogy itten lehetetlen akár csak egy embernek is életben maradni.”

Monte San Michele – emlékmű Monte San Michele – emlékmű. A kép 2019. májusban készült; ködös, hűvös, borongós reggelen (Alessandro Gismano fotója)

Így meneteltek, folyamatos támadásoknak kitéve, légi bombázások közepette éjszaka Cotičibe (1915. július 11.), s nem sokkal később a San Martino del Carso és Sdraussina közelében lévő állásokhoz. Egy tiroli osztrák ezredet váltottak itt fel. „Július 12-én az ellenség folytonosan tüzelt és gránáttal lőtte állásainkat. Kárt nem okozott, ellenben a kövekkel letakargatott hullákat a kövek alól kiverte és szerte-széjjel szóródva még iszonyúbb bűzt terjesztettek. […] Éjjel a sebesültvivők az állás mögött lévő hullákat elhordták nagy keservesen, de az állás előtt heverőket nem lehetett eltemetni, dacára annak, hogy a pár lépésre levőket az utászok kampós rúddal próbálták behúzni. […] Mert a horogba beakadva, az oszlásnak indult testekről a ruhák és a végtagok leszakadtak.” – olvashatjuk az ezredtörténetben. A következő napokban, hetekben és hónapokban záporoztak az olasz gránátok és szóródtak a bombáik…

Az ezred történetírója felteszi a jogos kérdést: „itt, a poklok poklában, ahol a halál minden percben arat, ki hát a hős?! Megfelelek!” – írja – „Bátorságról itten beszélni nem lehet, hiszen a gránát és a bombák elé senki sem áll, és ezek elől csupán bújni és lapulni lehet! Hős volt mindaz, aki ottan volt, és akinek idegzete egyáltalán kibírta a rettenetet.” Majd leírja, hogy a Doberdón bárki meghalhatott, nem csak a harcoló alakulatok tagjai, hanem az éjjel az étket vivő szakács, az egészségügyis, a tisztiszolga, bárki, bármikor, ugyanúgy. A súlyos harcokban nagy veszteségeket szenvedett az ezred, amelynek teljes létszámából a július 18-i harcok után 180 fő maradt. „Kocsis János és Csomay Zsigmond hadapródokat egy gránát úgy vágta széjjel, hogy soha nem is találták meg” – olvasható a szörnyű mészárlás leírásában. A csatározásokban elszenvedett súlyos veszteségek miatt az ezredet vizsgálatnak akarták alávetni, amiből végül nem lett semmi. Egyelőre még jött az utánpótlás Debrecenből. Július végén Visintinire meneteltek, majd, a parancs szerint a Monte San Michele északi lejtőjén lévő hegyi dandárt váltották le. Keserűen jegyzi meg az ezredtörténet írója, hogy „a valóság az volt, hogy bizony, a legveszélyesebb helyeken elöl mindig magyarok voltak, míg hátul csehek és németek.” Az tény, hogy „amíg a Monarchia teljes népességének 16,1 százalékát mozgósította, addig Magyarország a lakosok 17,2, Ausztria 15,6, Bosznia-Hercegovina pedig 12,0 százalékát. Az I. világháborúban hadviselt államokat tekintve a katonai szolgálatra bevonultaknak a népességhez viszonyított aránya a Horvát-Szlavónországot is tartalmazó történeti Magyarországénál csak Németországban volt nagyobb, 20,4 százalék.”

Részlet a Marosvásárhelyi Református Kollégium értesítőjéből, 1915 Részlet a Marosvásárhelyi Református Kollégium értesítőjéből, 1915
(Forrás: Hungaricana)

Nyár végére „a hiábavaló céltalan és apró támadások, amelyek azelőtt csak arra valók voltak, hogy egy kis domb vagy erdőcsücsökért az emberek százai meg ezrei áldoztassanak fel, már megszűntek!” – olvashatjuk az ezredtörténetben. Az óriási emberveszteséget ugyanis egy idő után nem tudták otthonról pótolni, s így az élők egy fokkal „értékesebbek” lettek… Ősszel, egészen december elejéig a Gorizia (Görz) megszerzéséért folyó 3. és 4. isonzói csata idején az ezred az állásokban volt. Ekkor sebesült meg Kövendy Ferenc is, aki bátor magatartásáért az Ezüst Vitézségi Érem II. osztálya (Kisezüst) kitüntetést kapta, valamint soron kívül előléptették zászlóssá. Kitüntetési felterjesztésében a következő áll Kövendy Ferenc, a m. kir. 3. gyalogezred szakaszparancsnoka, tartalékos hadapródról: „1915. nov. 25-én, a Monte San Michele védelménél a legnagyobb hősiességgel tartotta szakaszával az állást, az ellenséget folyamatosan kézigránáttal támadta és az ellenségnek támadásaival nagy veszteségeket okozott és azokat visszavetette.”

Az olasz front után, felépülését követően került az orosz frontra, Volhíniába. Következő, az Ezüst Vitézségi Érem I. osztálya kitüntetési felterjesztésében Kövendy Ferenc, a m. kir. 3. honvéd gyalogezred (beosztva II. zászlóalj) géppuskás szakaszparancsnokáról ez olvasható: „Az ellenség előtt tanúsított hősies és eredményes helytállásért a június 11-én a Zwiniacze körüli harcban, a visszavonulás során a szakaszával tevékenykedve, maga is egy géppuskát kezelve, a heves, ellenséges srapnell- és puskatűz ellenére, a Zwiniacze keleti részén lévő hídnál található állást elfoglalta és megfutamodásra kényszerítette az ellenséget. Így lehetővé téve a zászlóalj részeinek a falu házai mögötti visszavonulását.”

Kövendy Ferenc és bajtársai Kövendy Ferenc és bajtársai
(© Kövendy Katalin családi fotója)

A fényképet az olasz fronton megélt rettenet után küldte. Mellén már ott „ragyog” a Kisezüst kitüntetés. Valahányszor csak ránézek, mérhetetlen szomorúsággal tölt el – minden egyes rajta lévő fiú, fiatalember miatt. Nem tudom, kik ők, csak azt, hogy bajtársak voltak. A képen szép elrendeződéssel, egyáltalán nem mesterkélten beállítottnak tűnő, inkább természetes, mintegy „spontán, a harcok között éppen kicsit megpihenő katonák” csoportképét látjuk. Hiába van két fiúnak is az arcán alig észrevehető kis mosoly, mindegyikük arca komor, tekintete ködös, felhős, szomorú. Mindegyikükről a múltat, az általuk látott és megélt borzalmak kimondhatatlanságát, leírhatatlanságát lehet érezni. A legszomorúbb, és a szemlélőben a legnagyobb szomorúságot keltő alak talán a középső fiú, akinek a szelídsége és fáradt arca szívbemarkoló, csakúgy, mint Kövendy Ferencé, akinek fiatal (apáméra emlékeztető) arcán rezignáltság, valamiféle szomorúság és elfáradás látható. Az süt felénk az ő hunyorgó, a mellette ülő félrenéző, vagy a bal és jobb szélen álló, illetve az elöl fekvő fiú „farkasszemet” néző szemeiből, hogy pontosan tudják, hogy ugyanaz vár rájuk is, amit azok a szemek korábban láttak: ami a többiekkel, a bajtársaikkal, a katonatársaikkal is történt… A kampókkal behúzhatatlan, végtagjaikat oszlóan vesztő, döglegyeket vonzó, az olasz repülők bombái alatt szétszaggatott, a folyamatos gránátzuhatagtól megölt bajtársakat; a magyarok állásaiba bevánszorgó, a szörnyű gáztámadás után tőlük segítséget kérő (és az orvostanhallgató magyar katonáktól segítséget kapó!), haldokló olasz katonákat is látjuk ezekben a tekintetekben.

Kövendy Ferenc és bajtársai – képkivágás Kövendy Ferenc és bajtársai – képkivágás
(© Kövendy Katalin családi fotója)

Kövendy Ferenc kis (fehér) virággal, társai is élő kis növénnyel, virágcsokrocskával, fenyőgallyacskával „díszített” sapkájukkal… azt is érzékeltetik, hogy tavasz lesz hamarosan. A természet, és benne az ember megújulása, újjászületése… Ettől még szomorúbb az egész kompozíció. A fiúk nem a fotográfusra néznek, melyikük, hogyan: hetykén, gúnyosan, kihívóan, komoran, félszegen, szomorúan, fásultan – mind bátran. Nem a kamerát látják, hanem a jövőt. Ez van a szemükben. A halál, az vár rájuk; ilyen vagy olyan módon, most, vagy holnap, itt, ennél vagy annál a sziklánál, ezen a harctéren, vagy valahol máshol. Kövendy Ferencre is, kicsit később, kicsit máshol, de már várt.

Kövendy Ferenc – a csoportképről kivágva és kinagyítva Kövendy Ferenc – a csoportképről kivágva és kinagyítva
(© Kövendy Katalin családi fotója)

Eközben Debrecen város történelmi kronológiája szerint 1916. „szeptember 28-án Tisza István miniszterelnök 1500 orosz hadifogoly Debrecenbe vezénylését ígérte fakitermelésre. Október 10-én Debrecen város tanácsa kimondta, hogy a városi levéltár 2745 darabból álló végrendelet-gyűjteményének megjelenteti a tárgymutatóját. Október 21-én a debreceni választójogi blokk alakuló ülését tartotta az Uránia mozgószínházban. Októberben Grürver Lipót gazdasági tanácsnok Nagyváradra és Kolozsvárra utazott, hogy teheneket vásároljon a városi tejgazdaságnak.” Kövendi Kövendy Gyuláné tompai Bothos Ágnes pedig a legkisebbik gyermekét siratta, akinek a sírját soha sem látta.

Dicsőség a hősöknek!

Felhasznált források és irodalom

- Hadtörténelmi Levéltár – Kövendy Ferenc anyagai. (Köszönöm a Levéltár segítségét, a kitüntetési javaslatok fordítását.)
- Molnár József összeállítása: Debreceni honvédek a harcban. A m. kir. debreceni 3. honvéd gyalogezred harcai az olasz hadüzenettől az ezred megszűnéséig (magyarezredek.hu)
- Pintér–Rózsafi–Stencinger: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében. Hibernia Nova–Zrínyi Kiadó, 2009.
- Gazdag István: Debrecen város történeti kronológiája (MNL Hajdú-Bhar Megyei Levéltára)
- Háborúk, válságok, diktatúrák demográfiai hatásai. I. A Nagy Háború. Felelős szerkesztő: Dr. Rácz Attila, KSH.

Szólj hozzá!

Címkék: fénykép olasz front román front Kövendy Gyula Kövendy Ferenc

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr8515201856

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása