„Az áldatlan szalmazsák-ügy kezd komplikálódni…”

2019.06.24. 11:20 :: ForgácsMárton

László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 19.

Következő nap foglyaink nagybevásárlásra indulnak az akmolinszki bazárokba. Az egyik legfontosabb célkitűzés egy szalmazsák beszerzése, hogy némileg elviselhetőbbé tegye az alvás óráit. Ebben végül egy helyi német család van segítségükre, amely még meg is vendégeli őket; igaz, nem túl ízletes kosztjuk elfogyasztása nehéz helyzet elé állítja visszaemlékezőnket és társát. A használati cikkek mellett képeslapokra és szőnyegre is szert tesznek, melyekkel otthonosabbá teszik kis szobasarkukat.

 

3. Általános bevásárlás

Bandi órája annyira megbolondult, hogy csakis gyökeres operációval lehet hivatásának visszaadni, megyünk tehát, és keresünk egy óraorvost. De ezzel is úgy vagyunk, mint a bankkal, de hát mire való a szerencse? Egy német atyafi szólít meg bennünket, s mint mindig, szóra szó jön, s megmondjuk neki barangolásunk célját. Készséggel felajánlja szolgálatait, s elvezet bennünket egy német óráshoz, Akmolinszk városának legelső óraművészéhez. Nézzük csak meg jól az ázsiai órás műhelyét. 

Egyik gazdag tatár kúriájának hátsó részében egy kis, lapos tetejű sárházikó árválkodik, itt lakik a kevésbeszédű órásmester, helyesebben ezermester, mert miként a műhely különféle tárgyai mutatják, az öreg kannákat foltoz, harmonikákat reparál, különféle fegyvereket igazgat, lámpásokat operál, vasalókat forraszt, szóval mindent csinál, csak órát nem. Azért elfogadja az órát is, azon kijelentéssel, hogy a törött felhúzó rugót kell kicserélni, s hogy hamarosan kész lesz, meg is várhatjuk. 

Kapok az alkalmon, kitisztíttatom az órám üveg- és számlapja közé tévedt port, gondolván, ez ingyen fog eszközöltetni. Nem is csalódom. Míg az öreg az órákkal bíbelődik, beszélgetünk a mamával, s érdeklődünk az ázsiai állapotok iránt. A tanoncon kívül egy csinos képű, nagyon fiatal asszonyka sürögne-forogna a szobában, ha áldott állapotának előrehaladott volta ebben meg nem akadályozná. Nagyon szívesek a szegénynek látszó népek, s kérnek bennünket, hogy többször látogassunk el hozzájuk. 

Kezdjük most már a bevásárlást. Igen ám, de ehhez pénz kell. Elnézünk tehát a bankba, ahol már több bajtársam hasonló kívánsággal állja körül a pénztárt. Nincs egyetlen hivatalnok sem, aki most dolgozna. Kíváncsian dugják össze boglyas fejüket s bámulnak bennünket, új kapukat. A pénztárnok megforgatja jól papírbankóinkat, s biztonság kedvéért még meg is kérdezi, hogy mennyi is van írva azon a szép színes papíroson? Számológépével gyorsan kisüti, hogy kétszáz koronáért 50 rubelt kapok. Orosz pénzzel felszerelve tartunk most már az üzletek felé.

Bandival közösen a következő tárgyakat vesszük: csajnikot, lámpát, petróleumoskannát és sakkot. Magam részére vásárolok csinos vaj-, méz-, és teatartót. Ezeket megtöltetem, s aztán megyünk másik boltba, hol papucs, zsebkés, olló stb. szaporítja csomagjaim számát. Az egész nap elmúlik a vásárlással, mert ne tessék ám arra gondolni, hogy mindez olyan gyorsan megtörtént, mint itt le van írva. Pár szót már gagyogok oroszul, s ahol csak lehet, lealkuszok néhány kopeket a túl magas árakból. De azon felül nem is találunk rögtön megfelelő árut, vagy ha igen, az ár oly magas, hogy hosszú ideig tűnődünk, vajon megvehetjük-e a bizonya okvetlenül szükséges, vagy csak kevésbé szükséges tárgyakat?

Sok mindent bevásároltam, de amit legelsősorban kellett volna szereznem, az nincs sehol. Kénytelen vagyok a második éjszakát is egy önsanyargató, szentéletű ember módjára átszenvedni, de most már megcsontosodik bennem az elhatározás, hogy holnap minden bizonnyal, ha kell, a pokol fenekéről is teremtek szalmazsákot. Sokszor megfordulok az éjszaka folyamán, s minden fordulásnál felébredek zsírréteg nélküli csontjaim sajgására. Ilyenkor hallom, hogy a legyeken kívül más bennszülött is tanyázik lakosztályunkban: egy egérke, vagy talán több is kaparja állandóan a deszkapadlót a kályha mellett, s lakmároznak a sarokba szórt száraz kenyérdarabokon s más ételhulladékon.

Kenyér- és húsbolt Akmolinszkban, 1911 Kenyér- és húsbolt Akmolinszkban, 1911
(Forrás: kettik.kz)

Másnap a piacon ácsorgunk. Már bejártunk minden boltot, minden bazárt, de zsákokat nem kapunk sehol, vagyis az áldatlan szalmazsák-ügy kezd komplikálódni és fejtörést okozni. Hála Istennek, mi már zsebünkben hordjuk a szerencsét, csak belenyúlunk, s rendben lesz minden. Így van ez most is: találkozunk a német órással, aki megnyugtat bennünket, hogy lesz szalmazsák, nem zsákból ugyan, hanem matrachoz használni szokott kelméből. Elvezet bennünket egy nagy üzletbe, ahol talán az ő protekciója révén olcsóbban kapjuk a kelmét, mint más. Már azon törjük kis eszecskénket, hogy hol lehetne ezt a fene zsákot megvarratni, amikor a jó német kijelenti, hogy ő elviszi a kelmét, megvarratja, s délután érte mehetünk.

Ebéd után körsétát teszünk a kirgiz boltok közt a piacon, majd négy óra felé az órás lakása felé irányítjuk lépteinket. Mintha most tisztább volna a szoba meg a ház népe is, mint tegnap. Az asszony a kemencénél szorgoskodik, zsírban süt valami tésztát, mely az európai tészták közt a tarkedli és a forgácsfánk között foglalhatna helyet. Nagyon marasztalnak. Olyan gyanús itt minden, mintha ozsonnával akarnának bennünket megvendégelni, s kezdem magam nem jól érezni, mert a kellemes illat, mely belépéskor megütötte orromat, a szegényes piszok, mely a szoba minden bútoráról lesír, s a sok légy, mely mindent ellep és bepiszkol, mint mák a tésztát, étvágyamat a lehető legkisebbre redukálja, s mindent szeretnék most, csak enni nem.

Gyanús sejtelmeim pár pillanat alatt valóra válnak. A háziasszony egy ügyes mozdulattal lesöpri tenyerével az asztalt, kis tányérokat és üvegpoharakat rak fel, kávét, tejet hoz, s ha tetszik, ha nem tetszik, le kell ülni az asztal mellett padul szolgáló ládára, s valamit enni kell, nehogy megsértődjék a szegény jólelkű, szíves nép. Iszom egy kávét, inkább modorral, mint étvággyal. Bandinak nem nagyon tetszik a komédia, neki sem ízlenek a felkínált ételek, de ő túltesz magán, s halált megvető elhatározással egy darabot még az előbb említett tésztából is kivesz, s kínok közt legyúrja azt. Sietünk friss levegőre, hátha baj lesz: ajánljuk magunkat, de nem akarnak üres kézzel elereszteni, megajándékoznak bennünket egy árbuzéval vagy mi a manóval. Ez nem más, mint savanyú-édes lében pácolt görög, azaz piros belű dinnye. Egye meg aki kitalálta!

Megszenvedtem a szalmazsákért, de legalább jól fogok aludni. Megtöltetem az újdonsült zsákot szénával, mert szalma nincs. Rátetetem ágyamra, s alig várom, hogy este legyen s kipróbálhassam. Nem is tudom bevárni a 10 órát, már 9-kor lefekszem, de nagy csalódás az osztályrészem. Keskeny az ágy, keskeny az ehhez szabott szénazsák, mely azonkívül nagyon púposra falta magát az illatos szénából, s minden pillanatban legurulhatok róla, tehát, alvásom most sem kényelmes. Ha tudnék, jobban mondva, ha mernék hanyatt feküdni, akkor még csak istenes lenne, de oldalon alvónak igazán kényelmetlen a fekvés, mert az összehúzott lábaknak s a kinyújtott karoknak nincs helye, ezek lelógnak a szénazsákról. Kétségbeesve gondolok arra, hogy hónapokon keresztül ilyen kényelmetlen fészekben kell éjszakáimat tölteni. Hol van az én finom, jó széles, ruganyos ágyam? Ha kislányom tudná, hogy milyen rossz helye van apukájának, bizonyára sírna épp úgy, mint mikor esernyő nélkül megyek irodába, s mire hazajövök, esik az eső.

Még mindig nincs vége a vásárlásoknak, sok gondot okoz beszerzett élelmiszereimnek elhelyezése és megőrzése. Éléstárt kell csinálni, de hogyan? Veszek egy pléhveretű, muzsikás zárral bíró, zöldre festett kirgiz ládát. Ez egy eredeti dolog, ezzel fogok hazautazni, ha az Isten segít, s most, mint éléskamra jó szolgálatot tesz. Felét átengedem Bandinak, ki megépíti benne a válaszfalat, s berendezzük pár napra való különféle élelemmel a fogdai éléstárt. Remélem, nem esszük el egymás nyalánkságait! Nézzük csak meg jobban ezt az érdekes keleti ládát. Kulcsa olyan nagy és otromba, mint Budapesten a legnagyobb kapu nyitogató szerszáma. A ládát se kinyitni, se bezárni nem lehet anélkül, hogy valami kellemes zöngéket ne adjon. Hogy mi célja lehet ennek a muzsikának, nem tudom; talán a műveletlen, egyszerű kirgiz népnek tetszik a gyerekcimbalom hangjaihoz hasonló zene. Nekem annyiban praktikus az áruló hang, hogy senki se nyithatja ki spájzomat anélkül, hogy meg ne halljam. Ládám az egyszerűbbek közül való, mert az enyimnek csak az eleje van pléhvel fedve; vannak olyanok is, melyeknek minden oldala színes pléhdarabokkal, mint mozaikkal van díszítve.

A szükséges dolgok immár mind megvannak, most már van időnk arra is gondolni, hogy miképpen lehetne a mi meghitt sarkunkat, katonai nyelven üzletünket kissé díszesebbé tenni. Veszünk két festményutánzatú levelezőlapot, ezeket barna papíron helyezzük el olyképpen, hogy a papíros keretül szolgál, s felakasztjuk ágyam fölé. Az egyik kép egy paraszt szerelmespár légyottját, a másik egy két korsót vivő vízhordó leányt ábrázol. A fal még mindig csupasznak látszik, erre még kell valami. Vásárolok egy bordó alapú fekete, barna és zöld ornamentikájú bochara-szőnyeget kilenc rubelért, s rézkarikákkal, mint falvédőt ágyam hosszában a falra akasztom. A két kis kép alatt nagyon jól fest a szőnyeg, jó képe van üzletünknek.

László József rajza naplójában a szobasarkukról László József rajza naplójában a szobasarkukról

Néha hideg az éjszaka, ilyenkor aztán lekerül a falról a szőnyeg, mert pokrócom vékony; ilyenkor tehát a fal ismét csupasz lesz. Hogy az ilyen esetekben is, melyek télen minden bizonnyal napirenden lesznek, legyen falvédőm, a szőnyeg alá még egy másik, valami eredeti kirgiz kézfestésű vásznat szögezek. Az elegáns üzlet mindenkinek nagyon megnyeri tetszését, s üzletünket elnevezik mágnás saroknak.

A következő napok egyikén hat zsebkendőt és egy lepedőt is vásárolok. Az utóbbi a lazarettben, különösen pedig a mi szobánkban a fényűzési cikkek közé tartozik. Szobánkban én vagyok az egyedüli, ki lepedővel dicsekedhetem. A zsebkendőket aprószemű öltésekkel szépen beszegem, s mindegyikbe belevarrom Dudusnak általam szerkesztett monogramját. Milyen kitartással, milyen örömmel csinálom az apró öltéseket egymás után, s közben gondolataim hazavisznek; otthon Dudus mosolyogva nézi és kritizálja fogdai kézimunkámat: a finom szegélyt, a csinos monogramot, s jutalmul egy hosszú, szűnni nem akaró, édes csókot lehel csókszomjas ajkaimra. Azt persze nem árulom el, hogy egy kis zsebkendőnek három szélét egy napig szegem.

László József kedvesének monogramja a naplóban

Következő rész: „Hozza az ő hülye rendeleteit…”

Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból

Szólj hozzá!

Címkék: hadifogság hadifogoly hadifoglyok László József Akmolinszk

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr114909020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása