„Arcának piros rózsáit elhalványítja a félelem…”

2019.06.17. 07:00 :: ForgácsMárton

László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 18.

Az akmolinszki táborban töltött első napon a foglyok berendezkednek szobáikban, és elfogyasztják a megszokott orosz káposztás ebédet. Bár a priccsek kemények, László József némi átalakítással és légpárnájával szinte kényelmes körülményeket tud teremteni magának az alvás óráihoz. Hogy némileg megnyugtassa magát, képzeletében feleségéhez és kislányához kalandozik, s elképzeli örömüket, amint leveléből megtudják, hogy a harcmezőről a biztonságos hadifogságba került…

 

2. Első nap és éjjel a lazarettben

A főfelügyeletünkkel megbízott orosz kapitány már arról is gondoskodott előre, hogy tiszti rangunkhoz illően étkezhessünk. Ma, megérkezésünk napján is fogunk ebédet kapni, csak türelem, mert a kosztadó kicsit elkésett. Mivel az én gyomrom türelemmel elégszik meg, kénytelen vagyok éhségemet az útról hozott hideg ételekkel csillapítani.

A fogdából minden nap szabad a kimenés, mely szabadság mégis korlátozva van annyiban, hogy reggel nyolc óra előtt nem szabad elhagyni a lazarettet, s amint az esti pír megjelenik az égen, vissza kell térni a fogdába. Ezen jogommal élve, két óra után sietek ki a városba, hogy a bankban magyar pénzt válthassak be, s így mielőbb eszközölhessem a legszükségesebb bevásárlásokat. Szerencsém, hogy a bank az oroszoknál is csak bank névre hallgat, mert különben ítéletnapig sem találtam volna rá. Az épületeken levő orosz feliratokat nem tudom elolvasni, s ezért felteszem magamban, hogy mihelyt tehetem, azonnal megtanulok oroszul olvasni. Ha egy ház előtt csak pár pillanatra is megállok és próbálom silabizálni a felírásokat, már körülvesznek a város különös arcú és öltözetű lakosai. Egyedül vagyok; kellemetlen az általános bámulás egyedüli tárgyának lenni, szaporán szedem tehát lábaimat abban az irányban, melyet az idegen ajkú lakosok mutatnak.

A Szibériai Kereskedelmi Bank akmolinszki filiáléja A Szibériai Kereskedelmi Bank akmolinszki filiáléja
(Forrás: rus-turk.livejournal.com)

Végre odaérek a bankhoz, mely azonban zárva van. Kutatok valami tábla után, mely esetleg a hivatalos órákról tájékoztatna, de hiába. Mire megfordulok, már félkörben állnak körülöttem a kíváncsi, európai embert talán még soha nem látott kirgizek és tatárok. Bámulóimnak egyike, egy jobb kinézésű, éltesebb, kövér, szakállas bácsi megszólít, de nem értem a jó öreget, aki úgy látszik, nem esett a feje lágyára, mert megérteti magát a következő módon: alvást mimikál, s aztán karkötő órámon kilencre mutat, vagyis holnap reggel 9-kor. Jóízűet nevet az öreg tatár, hogy megértettük egymást. Megköszönöm szívességét, s elkezelek tőle.

Hazaérve még mindig nincs ebéd, azt azonban már publikálták, hogy egy ebéd negyven kopekbe kerül. Ha valaki ebédre előfizet, egy hónapra 12 rubelt kell előfizetnie, ebédért és vacsoráért 18 rubelt. Mivel az orosz konyha csak húst és húst ismer, azért csak abonálom magamat, a vacsorát majd beszerzem magam, s teával vegyítve a hideg ételeket majd csak megélek. Igaz, Dudus csókjai nem édesítik meg itt ételeimet, de majd iparkodok kedves emlékével lehetőleg mindent megédesíteni.

(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.) (Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)

Szobánkban általános a kipakolás és az ezzel járó felfordulás és rendetlenség. Most van kialakulófélben mindenütt a letelepedés, a helyfoglalás, asztal- és hokedliszerzés. Sokan jönnek szobánkba, s bámulják a mi napsugártól ragyogó világos szobánkat, mellyel jó magunk is nagyon meg volnánk elégedve, ha a bennszülöttek, a legyek nem volnának túlnyomó többségben. A muszka legyek kellemetlenkednek, szemtelenkednek arcátlanul, míg ki nem mondjuk a statáriumot, s az elcsíphető csípős legyeket irgalom nélkül végezzük ki egymás után, sőt azt is elhatározzuk, hogy irtásuk céljából anyagi áldozatot is képesek vagyunk hozni, s holnap első dolgunk lesz légypapírost vásárolni.

Négy óra után megérkezik az első akmolinszki ebéd. Talán, ha nem mondom is, eltalálja Dudus, hogy káposztalevest és kottletet kapunk. Étkezés után az emésztési láz bágyasztó hatása alatt rövid időre lepihenek, majd Bandival kimegyek az udvarra, és megbeszéljük, hogy mi mindent kell bevásárolni. Közben nézzük az Isimre járó itató kirgizeket, ezeknek marha- és tevecsordáit, az egyszerű vízhordó taligákat és kocsikat.

A Szibériai Kereskedelmi Bank akmolinszki filiáléja Ebédtálalás (Hoffer András felvétele)
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)

Amint besötétedik, az orosz katonák beszólítanak bennünket, nehogy a sötétben elillanjunk. (Eszemben sincs, hova menjek innen a világ végéről?) Benn felgyúlnak a lámpák, diskurálnak mindenfelé, majd kipiatokot hozunk, s teát csinálunk vacsoránkhoz. Vacsora alatt beszélgetés közben említik, hogy Dr. Flescht egy srapnel megsebesítette vállán, aztán megsebesült Gellén barátom is lábán és karján. Mozgósításkor ezzel a két úrral utaztam Győrbe, s íme, hármónk közül csak én vagyok a sértetlen. Milyen különös szerencse!

Vacsora után még hosszúra nyúlik beszélgetésünk, s csak tíz óra felé kezdünk készülődni a lefekvéshez. Mindenekelőtt lebontom ágyamat, melynek se szalmazsákja, se lepedője, se párnája, se paplana nincs, a lebontást tehát csak úgy képzeletben végzem. Megtapogatom a kemény csupasz deszkákat, hogy keményebbek-e csontjaimnál, s elgondolom, milyen jó lenne egy derékalj, egy fehér lepedő, egy puha párna, s a velük kapcsolatos édes csók, forró ölelés…

A hiány általános, helyesen tehát nem lebontom, hanem felszerelem a kemény deszkaágyat. Kofferomból és hátzsákomból előkerül a légpárna, mely nem tudja megszokni a fogságot s kezdi felmondani a szolgálatot, s éjjelenként kétszer is felfújatja magát; aztán mécsvilágot lát az úton gyártott szénapárna, a pokróc és komisz köpeny. Ennyi finom ágynemű elég egy fogságba jutott bánatos harcosnak ahhoz, hogy rég nem látott szép feleségéről egy hosszú szerelmes regényt álmodjék.

Tíz órakor a napos őr jár végig a folyosón, s beszól minden szobába, hogy a lámpákat oltsuk el, és legyen mindenki csendben. Alikálni kell. Nem is rossz, itt legalább nagyszerűen lehet aludni. Lesz is néma csend gyorsan a lazarettben. A szobák mind sötétek, csak a folyosókon és a klozeton égnek a lámpák egész éjjel.

Nyugodtan, nem félve s rettegve a golyóktól, a srapnelektől és esetleges éjjeli támadásoktól, gondolkodom a történtekről. Igen, háborúban, a halál karjai közt voltam, melyekből vezetőim ügyetlensége révén saját ellenségeim szabadítottak ki, s 14 napi vonat- és nyolc napi kocsitúrával idehoztak a világ végére, a sötét Ázsiába, ahol a véres háborúnak reánk magyarokra nézve szerencsés vagy szerencsétlen végét kell bevárnunk. Meddig fog ez tartani? Talán karácsonyig, talán húsvétig, talán jövő őszig, talán 1916 tavaszáig. A legközelebbi terminust, a karácsonyt választom, s reménylem, hogy a kis Jézus ajándékul meg fogja hozni a milliók és millióktól epedve várt szent békét. Tehát karácsonykor!

Ismét hálát adok a jó Istennek, hogy a háború ezer és ezer veszélyéből kiszabadított, hogy a hosszú utazás alatt legkisebb bajom sem történt, s kérem őt, hogy otthon levő édes kis feleségemet és gyermekemet szintén óvja meg minden bajtól, s erősítse meg szíveiket, hogy a távollétem okozta hiányokat, kellemetlenségeket és fájdalmakat könnyen elviselhessék.

Elképzelem Duduskámnak nyugtalanságát, mivel már hetek óta nem kapott tőlem értesítést. Látom, milyen izgatottan futja át reggelenként a „Pesti Hírlap” háborúrovatát, s utána politizál magában, szeretne gyors véget jósolni az emberártó hadakozásnak. Látom, hogyan várja, lesi a nap minden szakában a levélhordót, s mily szomorúan, lemondóan, csüggedten néz a házból távozó postás után, ki nem hozott részére levelet. Optimizmusa mégsem engedi kétségbeesni, felvillan reményének kis mécsese: talán holnap jön, talán holnapután itt lesz a levél. S ha már itt lesz, nem bánatot, nem gyászt, nem özvegységet hoz-e a levél?

Látom, amint esténként imádkoztatja kicsi lányunkat az apukáért. Látom az imára kulcsolt kicsi kacsókat, a szép kék szemeket, hallom a csacsogó piros szájacskát elhagyó, édesen csengő hangot, az „Üdvözlégy Mária” szép ima ismert szavait. Majd maga is nyugalomra tér, s oly forrón, buzgón imádkozik, mint még soha. Hő imáját könnyeivel pecsételi meg, s álmaiban látja férjét a harcmezőn vértől patakzó, átlőtt mellel haldokolni. Felijed, felrezzen nyomasztó álmából…

Hogy az ilyen és hasonló gondolatokkal felcsigázott képzeletem lecsillapodjék, s lelkem egyensúlyba billenjen, egy kedvesebb képet varázsolok szemeim elé: elképzelem Dudust abban a pillanatban, amikor az első értesítést megkapja arról, hogy fogságba jutottam, hogy megmenekültem a haláltól. Jön a postás, az előszobában kiáltja: Frau Josef László! Dudus ijedten megdöbbenve szalad ki az előszobába, szép arcának piros rózsáit elhalványítja a félelem, az aggodalom, hogy ki írta a levelet, s mit tartalmazhat. Remegő kezekkel veszi át a fehér levélkét, szórakozottságában még a távozó postás köszöntését sem viszonozza. Amint megpillantja a borítékon ismert betűimet, fellélegzik, s hálatelt szívvel mondja: tehát még él. A rózsaszínű körmökben végződő finom ujjacskák idegesen szakítják fel a levelet. Egy pillanat, s a szép barna csillagszemek villámgyorsan átfutják az egész levelet. Egy örömkiáltás, egy hangos „hála Isten” száll el a cseresznyés bársonyos ajkakról; az arc rózsái kipirulnak, a szemek örömtől ragyognak, boldogságban úszik a kis asszonyka egész lényében, s most szebb, elragadóbb, bájolóbb, mint valaha. Bemegy a szobába, leül a díványra, s most lassan, nyugodtan élvezve olvassa fel a jó hírt tartalmazó levelet az előtte térdeplő, kíváncsi Mártuskának… Elalszom.

Éjjel többször felébredek, váltogatom a kemény deszkán elsenvedt vállaimat és csípőimet, s dudálok erősen a szuszra megéhezett légpárnával. A kocsitúra alatt elszoktak tagjaim a kemény priccsen való alvástól, pedig bezzeg a vasúton néha-néha puhának találták a kupé padjait. Mivel az alvás a fogságban a legfőbb és legjobb foglalkozás, még most éjjel elhatározom, hogy meg fogom lepni magamat egy szalmazsákkal, hogy az alvást, a legjobb időtöltést lehetővé tehesse. Álmaim nagyon változatosak, nagyon tarkák, csak az a kép nem jelenik meg lelkemben, melyet legszívesebben néznék, s amelyben akár fogságom végéig is boldogan el tudnék gyönyörködni, s ez Dudusnak, az imádott feleségnek és kislányomnak képe.

Következő rész: „Az áldatlan szalmazsák-ügy kezd komplikálódni…”

Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból

Szólj hozzá!

Címkék: oroszország hadifogság hadifogoly hadifoglyok László József Akmolinszk

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr9814895724

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása