„Jó lesz ez is az ausztickiknek…”

2019.04.01. 07:04 :: ForgácsMárton

László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 7.

Cseljabinszkot elhagyva a kazah steppék felé folytatódik hadifogoly krónikásunk vonatútja, egészen Petropavlovszkig. Itt végre leszállhatnak a vonatról hosszabb időre; hogy mikor és merre folytatódik útjuk, nem tudják, még az a hír is fölröppen, hogy Szibéria helyett a mesés turkesztáni Buhara lesz a végállomás. Hadifoglyaink elfoglalják nem túl kényelmes szállásukat, hogy aztán másnap felfedezhessék az új környezetet…

 
[1914.] szept. 23.

Éjfél után hagyja el vonatunk Cseljabinszkot. Jól alszunk az új kocsi széles, sima padjain, mígnem két óra felé nagy lármára ébredünk. A harmadik emelet lakói kegyetlen káromkodások között másznak le fekvőhelyükről. Panaszkodnak, hogy óriási, fojtó hőség uralkodik ott fenn a magasban. A fűtőlegény, hogy hivatását gyakorolhassa, és a hűvös éjszaka levegőjétől lehűlt kocsiba barátságos meleget varázsoljon, becsukta a kocsi összes ablakait, s annyira lelkiismeretesen bedörrentett a rozsdás vaskályhába, hogy majdnem széjjel durranik. A kupé felső része hamarosan megtelt meleg forró levegővel. Már fuldokolnak a kakasülő lakói, nincs más hátra, mint a tüzelést beszüntetni.

Reggel nagy síkságon gurul, siklik tova vonatunk. A sínek mértani egyenesben szelik át a végtelennek látszó síkságot, melynek egyhangúságát a szegényes falvak, a kis felcsillanó tavacskák, és az elszórtan felbukkanó törpe nyírfa-csoportok citromsárga lombjai élénkítik. A föld erre is fekete, s amint látszik, a búza is jól megterem.

Tájkép Csumljak közelében, kurgani terület Tájkép Csumljak közelében, kurgani terület
(Forrás: Wikimedia Commons)

Óráink itt már nagyon eltérnek az itteni helyes időtől, s minél távolabb jutunk kelet felé, annál nagyobb lesz az eltérés, mert erre keleten előbb kél a nap, mint pl. Budapesten. Az összeltérés ma kb. három órát tesz ki. Minden 15°-nyi távolodás kelet felé egy órai differenciát idéz elő. Vannak állomások, ahol a hivatalos órák négy mutatóval vannak ellátva. Az egyik pár fekete mutató a szentpétervári, a másik vörös vagy sárga mutatópár az itteni időt van hivatva mutatni.

Karkötő kis órám mindenütt nagy feltűnést kelt. A kíváncsi orosz és tatár bácsik először csak nézik, kerülgetik messziről, majd a legbátrabb mellém lép, és közelről szemléli meg a kis órát. Senki sem akarja hinni, hogy az egy tényleg időt mutató jármű. Odateszik fülüket hozzája s figyelik, hogy ketyeg-e? Egyik állomáson vevő is akadt volna rá: egy jobbmódú iparos akarta megvenni felesége részére.

Az utazás már unalmas, szinte tűrhetetlen a helyzetünk. Az apró-cseprő kis állomások már nem érdekelnek bennünket. Százszor meg százszor elmeséljük egymásnak elfogatásunk történetét. Barátaim, kik az őrnagy és kapitányok deckungjához közelebb voltak, beszélik, hogy ezek az urak mit sem szólva tűntek el a tűzvonal mögött levő sáncaikból. Az én századom még délután 2 órakor visszament. Szóra kerül, hogy egyeseket már reggel 9-kor elfogtak, s hogy részben ez is elősegítette elfogatásunkat. Beszélik, hogy tüzéreink a két utolsó nap már egyáltalában nem lőttek, mert mind elpusztultak. Egy közlegény maradt csak életben, aki 9-ére virradóra az éj leple alatt a megmaradt három lóval hátravontatta az ágyúkat. A beszélgetés kapcsán kitűnik az is, hogy én voltam a legveszedelmesebb helyen. Ezt bizonyítja az is, hogy nálam esett el a legtöbb ember. Lassan-lassan kitudódik az is, hogy rám és legényeimre saját csapataink is lőttek, és pedig hátulról Bandi és jobbról Stiasny emberei. Sokszor bánt a lelkiismeret, hogy annyi embert kitettem a halál kaszája elé, de mint katona nem cselekedhettem mást, védenem kellett a rajvonal szárnyát annyira, amennyire csak tehettem.

Szóra jönnek a fogoly önkéntesek is, akik mind hozzánk hasonló intelligens úriemberek, s mégis a legénység közt kell nyomorogniok a teherszállító kocsikban. Eszik a rossz orosz czáris kosztot, vagy néha kapnak koszt helyett 24 kopeket egy napra. Az egyik állomáson, ahol orosz katonaszállító vonatok is időztek, elszomorodva néztem, hogy egyik önkéntesünk a piszkos orosz bakák által meghagyott levesből legényeinkkel versenyezve fakanalazza a hús nélküli savanyú káposztalevest, s nagyokat fal a bal kezében tartott földfekete kenyérből. Szegény fiú éhes lehet. Milyen kellemes szerencse, hogy nem az én önkéntesi évemben játszódott le a háború, illetve a fogság.

A vonat megy előre rendületlenül. A szélmalmok ismét feltűnnek a falvak körül, különben nagy a táj egyhangúsága. Szenzációként hat a nem tudom honnan eredő hír, mely szerint nem maradunk Omszkban vagy Tomszkban, hanem innen hajón továbbmegyünk Bocharába. Hát csak menjünk, legalább látni fogunk hamisítatlan keleti városokat. Bár már ott volnánk!

Szept. 24.

A síkság folytatódik a már ismert képekkel. Az idő szép, az ablakon kinézve tervezgetünk Bandival, hogy mi mindent fogunk csinálni Bocharában, a keleti szőnyegek hazájában. S milyen érdekes lesz hajókázni!

Az egyes állomásokon tanulmányozzuk legénységünk viselkedését. Mikor a mozdony üvöltése állomást jelez, a bakák már mind ott tolonganak a marhaszállító kocsik széles ajtajában, egyik-másik már egészen kilóg a kocsiból, s lábukkal majdnem súrolják a pályatestet. Amint a vonat sebessége szűnni kezd, azonnal leugrálnak a még mozgó kocsikról s szaladnak az állomás körül fekvő épületekbe, bódékba és üzletekbe vásárolni. Mire megáll a vonat, a kocsik már üresek, a legénység szerte-széjjel szaladt, s azt hinnők, hogy nincs az a hatalom, amely rövid egy-két pillanat alatt össze tudná őket terelni. S ez tévedés, mert a vonat üvöltő indulójára mindenünnen szaladnak, futnak, rohannak az emberek. Egy részük már a vonaton van. Már megy lassan a vonat, még egyre jönnek s ugrálnak fel a kocsikra a bakák. Akárhányszor kell állni a vonatnak, mert egy-két rossz futó mindig lemarad.

11 óra felé három folyó egybetorkolásához érünk, s vonatunk hídon át jut a túlsó partra. A három folyó egyikét Isimnek hívják, mely a délre elterülő, végtelennek látszó síkság közepén, innen mintegy 800 vesztre ered, s átszeli a nomád életet élő kirgizek hazáját, a nagy síkságot.

A petropavlovszki pályaudvar korabeli képeslapon A petropavlovszki pályaudvar korabeli képeslapon
(Forrás: mypiter.kz)

Amint a vidéket érdeklődéssel szemlélgetjük, egy nagyobb város napsugártól ragyogó házai vonják magukra a figyelmünket. Avizálják, hogy ebben a városban fogunk ma ebédelni. A város elég nagy területen fekszik, több torony magaslik ki az utcák házai közül, s amint látszik, sok a kőből épült ház. A város szélén több szélmalom keveri a levegőt nagy lapátjaival, s minél közelebb jutunk a városhoz, annál élesebben láthatók az eddig egybeolvadt csinos kő- és faházak. Lassan, meg-megállva, mintha fáradt volna már a kátrányemésztő masina, cammogunk be a város pályaudvarára. A várost Petropavloszknak hívják. Éhesek vagyunk, gyorsan leugrálunk kocsinkról, és szaladni akarunk az étterembe, de legnagyobb meglepetésünkre egy szuronyos orosz baka utunkat állja. Tanácstalanul állunk s nézünk egymásra, de nem csinálhatunk semmit, maradnunk kell. Majd villámcsapásként hat a hír, hogy végérvényesen kiszállunk, és itt maradunk Petropavlovszkban.

A hadifoglyok útja Cseljabinszktől Petropavlovszkig A hadifoglyok útja Cseljabinszktől Petropavlovszkig
(A Google Maps felhasználásával)

II. NÉGY NAP PETROPAVLOVSZKBAN

Szept. 25–28.

A hírre, hogy itt maradunk a városban, gyorsan visszamegyünk a fülkéinkbe, s pár perc alatt összepakoljuk csekély holminkat, közben már lelki szemeink előtt látjuk új tanyánkat, az ismeretlen város érdekességeit, s útra készen hátzsákokkal, kofferokkal, pokrócokkal megterhelve állunk vagonjaink mellett. Bochara és a hajókázás eszünkbe sem jut, örülünk, hogy már vége szakad az unalmas és kényelmetlen utazásnak.

Egy orosz kapitány jön, s megolvasva átvesz bennünket a kísérő tiszttől, mint gazda a birkákat a juhásztól. A megolvasás eredménye nem vág az előre írásbelileg közölt számmal, mert eggyel többen vagyunk. A többlet egy cseh önkéntes, aki ügyesen közibénk csempészte magát s mintha tiszt lett volna, utazott közöttünk. Mi tudtuk, hogy ő önkéntes, de mivel az oroszokkal beszélni tudott és sokszor tolmácsul használtuk, szívesen láttuk őt. Az orosz kapitány nem veszi tisztszámba, s a legénységhez sorozva betaszítja őt is a piszokba és nyomorba.

Aztán a tiszti szolgákat állítják sorba, ezeket is megolvassák, mert velünk jönnek, míg a legénység megy tovább Omszkba vagy Tomszkba.

Mire az átvétel megtörténik, egy szakasz orosz katonaság vonul fel mellettünk. Ezeknek szuronyai között bevonulunk az állomás épületeibe, ahol ki-ki saját erszénye terhére megebédel. Ebéd után kijövünk az állomás elé, ahol már egész sereg egyfogatos kis orosz tyelega vár reánk. Egy-egy tyelegára ketten-hárman ülünk. Én Bandival együtt foglalok el egy kocsit, s bár se Bandi, se én nem vagyunk kövérek, csak nehezen férünk el a kicsi kocsi kosarában. A kis járművek kettős sorban lassan, mint a halottas menet, haladnak a szél által porfelhőbe burkolt úton befelé a városba. Az út szélén mindkét oldalon piszkos, rongyos bámész tömeg áll díszfalat, mintha országunk összegyűjtött drótos tótjait szerződtették volna e célra. A szél arcunkba vágja a piszkos port, s mire rendeltetésünk helyére érünk, annyira porosak vagyunk, mintha legalább is egy álló napig kocsiztunk volna.

Vörös téglákból épített nagy ház előtt állnak meg tyelegáink. Leszállunk, lefizetjük az orosz kapitány által megállapított taksát: fejenként 25 kopeket. Az ajtó előtt egy csoportban állunk, és várjuk bebocsáttatásunkat. A kapitány kijelenti, hogy a kadettokat külön fogja kezelni, s egy más épületben elhelyezni. Külön is állítja őket azonnal. Kadett bajtársainknak nem tetszik a dolog, félnek, hogy még utóbb őket is a legénység soraiba fogják beosztani. Ezek szerint akarva, nem akarva Bandinak el kell tőlem válnia, nem játszhatjuk tovább Kasztor és Pollux szerepét. Már mennek is.

Most már csak hivatottak vagyunk, együtt a rang szerint nyerünk bebocsáttatást. Amint a kapu aljából egy balra eső, szűk és rövid folyosón át egy apró vaságyakkal megtöltött nagy terembe jutunk, az ablak felőli oldalon lefoglalok egy ágyat, s reá rakom a holmimat anélkül, hogy kérdezném, lehet-e vagy sem. Hasonlóképpen cselekszenek többi társaim is. Az őrnagyok, kapitányok és főhadnagyok az udvar felőli belső szobában ütöttek tanyát, mert ebben a szobában derékaljak vannak az ágyakon, s ezek mint a csalétek vonzották őket a kevésbé világos, magas és tágas helyiségbe. A mi szobánk sokkal szebb és megfelelőbb, csakhogy a mi ágyainkon három szál deszka árválkodik derékalj nélkül. A kemény deszka nem csalogatta az urakat.

A kettesével összetolt ágyak, mintha csak összebeszéltek volna, egyformán kicsinyek és gyengék. Nincs kizárva, hogy valami fiú-internátusból szerezték be őket gondolván, jó lesz ez is az „ausztickiknek”; vagy talán a mi nagyságunkat országunk nagysága után határozták, s ezért szabták rövidre az ágyakat? Estére kelve a gyalulatlan deszkákra szalmából font derékaljat kapunk, s pedig két egymás melletti ágyra egy nagy széleset. Közvetlen szomszédom Lendvai, vele közös a szalma-fonadék.

Az első napon nem szabad kimenni a városba. Élelmezésünket egy orosz korcsmáros fogadta el a következő árakért: egy ebéd 40 kopek, vacsora 20, egy kávé vagy tej 10 kopek. A korcsmárostól vagy mástól megtudjuk, hogy az épület, melyben lakunk, tulajdonképpen színház, de e célra csak a másik fele szolgál, míg az általunk lakott szobák valamelyik városi klubnak helyiségei. A szoba mennyezete és falai tiszta fehérre vannak festve, a padló szépen fényezett a mennyezetről több kicsi villanylámpa csüng, szóval szobánk tiszta és szép, amíg be nem piszkítjuk.

A petropavlovszki templomtér korabeli képeslapon A petropavlovszki templomtér korabeli képeslapon
(Forrás: петропавловск.news)

A mi színházunk mellett, amely a nagy templomtéren van, fekszik egy régi leány-iskola. Ebben vannak elszállásolva kadettjeink és azok a tisztek és kadettok, akiket korábban fogtak el és szállítottak ide az oroszok. Az iskola egyemeletes, termeit nem ismerem, csak Bandi szobáját láttam a földszinten, hát az bizony alacsony, nedves kis szoba. Bandi nincs megelégedve az elszállásolással, sem szobatársaival.

Este, mikor villanylámpáink kigyulladnak, függöny nélküli alacsony ablakaink kívülről kíváncsi női és férfi arcokkal népesednek be, s mint valami panoráma nagy üveglencséjéhez szorosan odadugják fejüket az ablakok üvegtábláihoz, s mint egy mozi- vagy színdarabot élveznek bennünket. Minket nem zseníroznak a kíváncsi orosz nők tekintetei, mintha a legvastagabb függönyök takarnák az ablakokat, zavartalanul folytatjuk munkánkat: elkészítjük ágyainkat, rakosgatunk, majd megvacsorázunk, s aztán minden szégyenkezés nélkül lefejtjük magunkról ruháinkat, hogy minél kellemesebben pihenhessünk. S erre, csodák csodája, az orosz nők mind… nem tűnnek el az ablaktól. Sőt ellenkezőleg, nagy a tolongás és nevetés odakünn.

A lámpa egész éjjel ég, nehogy a sötétben elillanjon valaki; az őr állandóan a szoba egyik sarkában ül, és jóízűen alszik. Hogy a lámpa fényét elhomályosítsuk, illetve hogy alvásunkat az erős fény ne zavarja, az egyik ügyes fiú felmászik a lámpákhoz, s papírzacskóba csomagolja a villamos körtét, akárcsak a Garai téri kofa a sárga körtét. De még mindig nem kellemes a pihenés. Tapasztalom, helyesebben mondva érzem, hogy az egyenlőtlenül font derékalj nagyon szekálja a derekamat. Gyors elhatározás: felkelek, s letáncolom simára a bütykös, csomós matracot. Általános kacaj, és hű követése a jó példának minden oldalon.

Következő rész: „Lemostam az elfogatás gyalázatát…”

Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból

Szólj hozzá!

Címkék: oroszország hadifogság hadifogoly hadifoglyok László József Akmolinszk

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr5714730473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása