„Kedélyes egy ország, nem irigylem lakóit”

2019.02.25. 07:00 :: ForgácsMárton

László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 2.

László József és sorstársai 1914. szeptember 10-én, egy éjszakára megpihennek Lublinban. Másnap elterjed a hír, hogy hamarosan vonaton útnak indítják őket a szibériai Omszkba. Így mindenki igyekszik koronáit rubelre váltani, és élelmet szerezni a hosszú vonatútra. Elköltenek helyben még egy ebédet, és megismerkednek az orosz káposztás eledelekkel. Este aztán kiirányítják őket a pályaudvarra, és kezdetét veszi az utazás az ismeretlen távolba…

 

3. Egy nap „Lublin”-ban
Szept. 10.

A város kezdetén a poros országút kisebb-nagyobb, gömbölyű kövekkel kirakott tyúkszemgyártó utcába megy át. A hosszú gyaloglástól elsenvedt talpaink és felhólyagzott lábujjaink nem valami örömteljes hozsannával üdvözlik a gyaloglónak kényelmetlen városi utcát. Bicegünk jobbra-balra s vigyázva rakjuk előre megnehezedett lábainkat, mint a szúrós tarlóba tévedt mezítlábas gyerek, nehogy rossz helyre lépve egyik bicsaklás a másikat kövesse. Az utca mindkét oldalán sima széles járdák szegélyezik a modernül egymásba épített több emeletes házak elejét, de a járdára lépni nekünk, szegény foglyoknak nem szabad még éjfél után sem. Hiába remélünk egy simább utat, nem akar vége szakadni a rossz utcának.

A Krakkói kapu Lublinban A Krakkói kapu Lublinban
(Forrás: „Lublin”, kiadó és évszám nélküli városkép-album, 1910-es évek)

A házakon feltűnően sok a kiugró erkély, és a szecessziós építkezésre emlékeztető kontúr. Az ablakok már mind sötétek, csak itt-ott szűrődik ki egy-egy ablak függönyein át lámpa-fény; itt talán egy boldog szerelmes pár cserél forró csókokat, ott talán beteg mellett virrasztanak, amott talán egy kis hivatalnok körmöl nappallá téve éjjelét a mindennapi kenyérért. A városra boruló néma csendben kongva verődik vissza a házak faláról az utca köveit taposó szöges bakancsok kopogása, melybe néha-néha félelmetes, üvöltésszerű, artikulálatlan rövid hangok vegyülnek. Tűnődünk rajta, hogy melyik csőd szélén álló gyár kürtje jajveszékel még éjnek idején is, vagy miféle mesebeli sárkány ontja magából az éjszakában tovaszálló bősz hangot? A talány megfejtést nyer, amikor a vasúti síneken áthaladva egy tolató mozdony gyengéd bőgéssel figyelmeztet bennünket közeledtére. Itt már nem fütyülnek, bőgnek a mozdonyok. Nagyszerű ország lehet ez!

Meddig hajtanak még bennünket? Hová megyünk? Így böstörködünk egymás között, amikor az egyik tényleges kis hadnagy, Kern úr nem bírva már az út fáradalmait, összeesik. A szerencsés véletlen most nem hagy minket cserben: mintha megrendeltük volna, megjelenik a színtéren egy kényelmes ülésű fekete hintó, amelyen egy orosz tiszt hajtatott elibénk, s amelynek puha párnái közt elszállítják kimerült bajtársunkat.

Az utcán sok parasztszekér halad el mellettünk ellenkező irányban. Nézzük őket, hogy mit szállítanak: sebesülteket; magyarokat és oroszokat vegyest. Utánuk hosszú sorban csukaszürkés közös bakák és fekete mundéros öreg honvédek jönnek. Elborzadunk, mikor látjuk a nagy tömeget, lehetnek 800-an vagy ezren. Hát már ennyi magyar fogoly van? Ki maradt hát a harctéren – kérdezzük egymástól. Persze az első pillanatban nem jut eszünkbe, hogy ahol milliók és milliók harcolnak egymással, ott még egy-két százezer ember sem mondható soknak. Szeretnénk velük beszélni, de közöttünk állnak a győztes orosz katonák s nem engedik, hogy egy szót is váltsunk velük.

A Namiestnikowsa (ma: Narutowicza) utca Lublinban A Namiestnikowsa (ma: Narutowicza) utca Lublinban
(Forrás: „Lublin”, kiadó és évszám nélküli városkép-album, 1910-es évek)

Egy sok lámpával kivilágított utcába kanyarodva nagy templom mellett haladunk el. A magas tornyon ¼ 1-et mutat az óra éjfél után. Az utcák neveit, mivel nem tudok oroszul olvasni, nem jegyezhetem fel magamnak, pedig ezek az utcasarkokon kivilágított betűkkel kínálják magukat az elolvasásra. A torony órája is ki van világítva. Alig megyünk 50 lépést egy szűk, kevésbé megvilágított utcán át, odaérünk rendeltetésünk helyére, egy emeletes régi házhoz, melynek trapéz alakú udvarát kőfalakba alapozott vaskerítés választja el az utca járdájától. Legnagyobb ámulatunkra itt is magyar katonákat találunk; csak úgy nyüzsögnek az udvaron, csoda, hogy nem nyomják ki a kerítést. Várunk, amíg az udvar kiürül, a benne levőket ugyanis kivezetik az állomásra továbbszállítás végett, s helyüket az udvarban a mi embereink foglalják el.

Minket tiszteket az emeletre küldenek. Szőnyeggel fedett szűk falépcsőkön jutunk fel az emeletre valami katonai irodába, ahol az összes szobák falain az oroszok cárjának életnagyságú portréi díszlenek. Elég udvarias felszólítással székkel kínálnak bennünket, amit örömmel fogadunk. Vizet is kapunk, s élvezhetem tetszés szerint a sokat nélkülözött isteni italt. Enni azonban nem adnak, és senki sem kérdezi, hogy éhesek vagyunk-e? Az íróasztalok naptárai szerint az oroszok 13 nappal lemaradtak a Gergely-féle naptárról, náluk csak augusztus 27-ike van, az órák azonban fél órával előbb járnak a mieinknél, jeléül annak, hogy erre már fél órával előbb kel és nyugszik az égbolt fényköntösű vándora. Megigazítjuk óráinkat s kijavítjuk naptárainkat.

Később jegyzéket vesznek fel rólunk, megmotoznak bennünket s elveszik legkedvesebb imádságos könyvecskémet, Dudusnak gyöngybetűs leveleit, amelyeket a harctérre kaptam, s golyóhárítóul minden ütközetben szívem felett hordtam. Hiába tiltakozom és magyarázom németül és magyarul, hogy azok ártatlan szívügyek, kedves családi emlékek, mégis meg kell válnom szent talizmánjaimtól. Szerencse, hogy kívülről megtanultam őket. Azonkívül elszedik tőlem az őrnagy írásbeli válaszait, melyeket jelentéseimre kaptam a tűzvonalban, köztük van a legutolsónak érkezett pecsételt cédula is. Sajnálom ezeket is, mert szükségem lehetne még rájuk.

Lenn az udvaron szintén dühöng az orosz kobzási mánia. Elszednek legényeinktől mindent, még a zsebkésüket is. Mivel ez a szégyenteljes aktus hosszabb időt vesz igénybe, előszedem hátizsákomból a még tegnapelőtt szerzett húst, és nyugodtan megéjfélizem. Aztán az asztalokra könyökölve bóbiskolunk, mint az elítélt a siralomházban.

Egy óra felé vége szakad a szomorú kobzási műveletnek s jelentik, hogy elmegyünk innen. Nem értjük az orosz katonát, csak megyünk utána, mint birkák a szamár után. A szomszédos utca elején megállunk egy nagy földszintes épület előtt. sokáig zörget az orosz baka, s hogy a szentírás „zörgessetek és megnyittatik” szavai ismert jó hitelüket el ne veszítsék, ünnepélyesen kitárulnak a szárnyas ajtók s egy villannyal pazarul kivilágított, padjaitól megfosztott, szalmával gyéren felszórt nagy fene mozihelyiségben találjuk magunkat. A megtaposott, apróra tört alomszalma arról tesz tanúságot, hogy itt már sokan megfordultak hasonló minőségben. Itt fogunk hálni. Bandival gyorsan mászunk fel a lejtős padlón a páholyok felé, gondolva, hogy ezekben jó ágyat, illetve fészket csinálhatunk magunknak. Örömünk azonban korai volt, mert a páholyok már telve vannak, jó ízűen alszanak bennük a már előbb elfogott osztrák tisztek. Lemegyünk a színpadra s a mögötte levő kisebb helyiség csalogat bennünket. Megszemléljük ezt is, de a benne terjengő bűztől visszatántorodva a nézőtér elején álló székek vonják magukra a figyelmünket. Ezek mellé kotrunk egy kis almot s egymás mellett szépen lefekszünk. A többiek is elhelyezkednek, ki itt, ki ott, hely van bőven.

Egy igen kellemes, mondhatni isteni élvezet részese vagyok: cipőimbe dagadt lábaimat megszabadíthatom szoros börtönükből, levehetem a már félig bőrömhöz nőtt bakancsokat. Igen, ez valami mámorba ejtő élvezet a kulturális élethez szokott embernek, aki 13 napig egy percre sem vehette le cipőit. Kényelmesen kinyújtózom a kemény padlón, sajnos azonban nem élvezhetem ki eléggé a szabad lábak nyújtotta fenséges érzéseket, mert elalszom azonnal abban a kellemes tudatban, hogy most az egyszer nem kell remegnem: most már nem alszanak el az őrök, nem támadnak meg az oroszok, az ég csatornái is megeredhetnek. De csalódtam. Megviselt idegrendszerem nem tud lecsillapodni, álmaimban visszaszáll velem a harcmezőre, ott küzdök, harcolok folyton, s egyszer nagy ágyúdörgésre, erős puskaropogásra riadok fel. Ijedten emelem fel fejemet. Nagy sötétség van, a dörgés egyre erősbödik. Háborúban képzelem magamat, már kapok cipőim után, melyeket nem találok meg a sötétben. Végre magamhoz térek, s a kínos talányt megoldja a vészkijáratot mutató most kigyulladt piros lámpa fénye. A mi bakáink tódulnak be, s szöges bakancsaikkal csalják ki a lövésekre emlékeztető rémes hangokat a mozi kongó deszkapadlójából. Megnyugodva fekszem vissza helyemre, hogy mégsem kerültem vissza a harctérre, s akarom folytatni az alvást, de úgy látszik a mozi szűk, s már rajtam is tipródnak az emberek. Behúzom hosszú végtagjaimat, nehogy lábujjaim kis kedves átmeneti vendégei, a kis hólyagok közelebbi szoros érintkezésbe lépjenek valami förtelmes szöges bakanccsal. Végre elhelyezkednek, de csendről szó sem lehet. Sőt ellenkezőleg: ilyen hangos koncertnek, amilyen most itt elhangzik, még nem voltak tanúi a mozi falai. Az 500 ember közül 100 biztosan hortyog, s pedig a hanglétra különböző fokozatainak megfelelően. Mint valami sváb falunak trottyos rezes bandája, muzsikál vígan az alvó tömeg. Jó akusztikája van a mozinak, szinte rezegnek a falak a visszaverődő hangoktól. Ilyen éjjeli zene mellett nem tudok aludni, csak a méreg táncol bennem csárdást, mivel elrontották a kellemesnek indult éjszakai nyugalmamat.

Lublin látképe Lublin látképe
(Forrás: „Lublin”, kiadó és évszám nélküli városkép-album, 1910-es évek)

Reggel 6 óra felé avizálják, hogy a tisztek kimehetnek az udvarra. Éppen ideje, hogy megszabaduljak ettől a horkolva bűzlő, vagy ha úgy tetszik, bűzölve horkoló embertömegtől. Belebújok cipőimbe s indulok kifelé, azaz csak indulnék, mert út nincs sehol. Úgy feküsznek az emberek egymáson összevissza, mint az első őszi fagy után a fák alatt a lehullott levelek, nincs egy talpalatnyi üres hely sehol. Már csüggedni kezdek, mert repülni nem tudok, innen pedig csakis repüléssel lehetne kijutni. Eh, nekivágok az úttalan útnak, s ha valamelyik megtaposott legény felébred és morog, rárivallok, hogy miért fekszik az útba. No lám, még nekem áll feljebb, s így szerencsésen kijutok a minden oldalról épületekkel körülvett udvarra, melynek mindkét kapujánál szuronyos őrök állanak.

Itt már egész sereg osztrák és magyar tiszt örül megmentett életének. Őrnagyok, kapitányok, főhadnagyok, zászlósok és kadettok mind szép számmal vannak képviselve. Itt látom Ehm urat is, aki önkéntes koromban kapitányom volt. Egy kocsiszínben ütöm fel tanyámat s legelső dolgom a mosdás. Az udvar egyik melléképületének falából egy cső nyúlik ki, felette a falban egy csavar fénylik, melynek elfordítására friss hideg víz áll rendelkezésemre. Megfürdök derékig, majd ruházatomat hozom rendbe, cipőmet is lekeféltetem s kész a nagyszerű toalett. Most beteg lábaimat tekintem meg. A vízhólyagokat lecsapolom, a nagyobb szabású vérhólyagokat érintetlenül hagyom, majd elszáradnak a fogságban, hacsak nem tipró malomba fognak az oroszok.

Aztán gyomrom kelti fel érdeklődésemet. A rácsos vaskapun kívül ácsorog egy pék: kenyeret árul, fehéret és barnát. Veszek a fehérből s egy kisbéresnek is becsületére váló darabot fogyasztok el jó étvággyal; víz van bőven, s kész vagyok a reggelivel.

A városba kimenni nem szabad, csakis az udvarra vagyunk utalva. A legénység benn szorong a moziban, ahol természetesen nem tartanak neki előadást. Miután a reggel hűvös, kikeressük az udvar napos részét, s széket kerítve kiülünk napfürdőzni. Bandi, az elmaradhatatlan jó barát mindig mellettem van, amit egyikőnk csinál, azt cselekszi a másik is. A háború izgalmai és a hosszú menetelés fáradalmai által megviselt tagjainknak jólesik a meleg nap. Végtelen, talán még soha nem érzett nyugalom fog el. Elbóbiskolva hazagondolok, ábrándozok.

Egy kozák lovagol be az udvarra. Jó lesz talán a regényekből és elbeszélésekből már némileg ismert kozákokról is megemlékezni. A kozákok az orosz hadsereg lovasságát képezik, kívülük vannak még az úgynevezett dragonerek. Az orosz legényt besorozzák kozáknak, jó kiképzésben részesül, szolgál 3 évig s aztán lovat, katonai felszerelést és földeket kapva tartalékba megy. A nyert javakért tartozik élete fogytáig, illetve katonai szolgálatot bíró koráig háború esetén fegyverbe lépni, béke idején pedig bizonyos rendőri és csendőri teendőket végezni. Ezek a legvadabb, legbrutálisabb katonái az orosz birodalomnak, minden emberfölötti kegyetlenségre és kínzásra képesek. Amint hallottam, katonáinkat, kiket ők fogtak el, csaknem hogy mezítelenre vetkőztették le. Lovaik általában alacsonyak, zömökek, erős vastag lábúak. Mind kitűnő lovas. Nyergük nagyon kezdetleges: többszörösen összehajtott vastag pokrócon van egy nyeregalakra kivágott bőr, a kettő közül csüng le a vékony kengyelszíj, ennek végén pedig az egyszerű kengyelvas. Ruházatuk, mint az orosz legénységé zöldes barna, nadrágjukon azonban kétoldalt 2-3 ujjnyi széles vörös csík van. Kerek sapkájuk szintén halvány zöldes. Fegyverzetük: karabiner, melyet hátukon keresztben hordanak, mint a mi huszáraink; kard és egy 2 méternél is hosszabb lándzsa (pika), amely erős, szívós fából van sima gömbölyűre faragva. Ennek hegye, mellyel szúrnak, hegyes acélhüvelyben végződik, míg másik végén bőrből készült hurok van, amellyel a lándzsát lábuk fején jobb kezükben egyenesen tartják.

Híre jár, hogy egy vendéglős hajlandó ebédet adni. A jelentkezőket összeírják. Bandi és én is csatlakozunk az ebédelni szándékozók közé. Azt is közlik, hogy lehet levelet írni. Azonnal megírom Dudusnak a háborúnak reám nézve váratlan fordulatát, hogy én már befejeztem a hadműveleteimet, s hogy – ha az Isten is úgy akarja – karácsonyra otthon leszek. Hosszú-e, rövid-e ez a terminus, magam sem tudom, csak úgy gondolomra írom.

Az udvar közepén építkezéshez összehordott nagy halom homok van. Sokan közülünk abban fekszenek, s mint valami tengerparton veszik a napfürdőt. Egyesek teáznak, nekem azonban, mivel nem tolakodom, nem sikerül egy pohárhoz sem jutni.

Az osztrák–magyar pénzt itt még elfogadják, de beljebb az országban nem. Orosz pénzről kell tehát gondoskodni. Néhányan már váltattak a bankban. Előkeresem én is azt az élelmes öreg zsidót, ki németül beszél, s aki vastag borravaló ellenében a pénzváltás műveletét és az ebéd ügyeit magára vállalta. Száz koronáért hoz 30 rubelt. Az orosz pénz szétosztásánál nagyon kell vigyáznom, nehezen barátkozom meg a különféle réz, ezüst és papírpénzzel. Társaimtól összeszedtem beváltás végett 800 koronát, magam is hozzátettem 100 koronát s most osztozkodunk a rubelokon. Az orosz pénzegység a kopek; 100 kopek tesz ki egy rubelt. A létező, különféle egységeket érő réz- és ezüstpénzek a következő oldalon láthatók, az ábrák többé-kevésbé nem sikerültek. Kis elemista koromban ügyesebben tudtam hasonló rajzokat készíteni.

Orosz pénzérmék satírozott másolatai a naplóban Orosz pénzérmék satírozott másolatai a naplóban

Az itt feltüntetett pénzdarabokon kívül vannak papiros bankók a következő értékben: egy, három, öt, tíz, huszonöt, száz, ötszáz és ezer. A bankók az egyrubelest kivéve elég csinosak és művésziek. Az egyrubeles nagyon hasonlít a közönséges reklámcédulához.

Mire a rubelokat és kopekokat kiosztom az átadott koronák arányában, elkészül az ebéd is. Az udvar egyik elkülönített kertjében, – valami mulatóhelyiség lehet, mert a háttérben színpad is van süllyesztővel –, terítenek részünkre asztalterítő nélkül. Közben újabb fogolycsapat jön, alig pár ember. A kis csoport élén lépked egy jól megtermett idősebb német kapitány, legalább szövetségesünk, a német birodalom is képviselve van a foglyok soraiban. A kapitánynak inkább barnás, mint zöldes ruhája, rezes csákója nagyon feltűnő. Csillag helyett sárga vonalak díszelegnek gallérján. Legényeinek hasonlóképpen barnászöld ruhája van.

Az összes legénységet elhajtják valahova ebédelni, szolgáinkat is. Mi is ebédhez ülünk. Menünk: káposzta-leves hússal, kalbász pirított káposztával s egy darab cukrász-sütemény, amelyből azonban nekem s még pár úrnak már nem jut. Az egész ebéd egy rubelbe, azaz a beváltás árfolyama szerint három koronába kerül. Nem mondhatom ízletesnek az oroszok nemzeti eledelét, a savankás káposzta-levest, de azért jó étvággyal fogyasztom el. A kalbász elég ízetlen, de annál jobb a cukrász-sütemény, melyből külön hozatok magamnak számos darabot, s kilakom a régen nem élvezett édességgel.

Az élelmes öreg zsidó küld kereskedőket, akiktől inget, zsebkendőt, törülközőt, stb. vásárolunk, mert közülünk a legtöbbnek nincs egyebe, mint a rajtavalója. A hozzánk jött orosz kapitány nagyon magasnak találja az egyik kereskedő árait, s azért az orosz katonák a kereskedőt nyomban jól elrakják. Kedélyes egy ország, nem irigylem lakóit.

Tudomásunkra adják, hogy estére vonatra ülünk, és valahova messze Omszkba visznek bennünket. Gyorsan élelemről gondoskodunk, hogy legyen az úton mit teába aprítani. Különben az egész délutánt diskurálással töltjük el, melynek folyamán kiderül, hogy csapataink 4-én és 5-én visszavonultak az egész vonalon, minket csak fedezetül hagytak hátra, s hogy ezredünk elfogatásunk előtt parancsot kapott a visszavonulásra, amely parancs azonban nekünk nem lett kézbesítve, illetve avizálva, s csapatainknak jobbról-balról történt visszavonulása nagyban elősegítette az oroszoknak a mi bekerítésünket. Hálát adok az Istennek, hogy ez a visszavonulási parancs nem jutott el hozzám, mert ha én a parancsot megkapom, biztosan visszamegyek, de az is biztos, hogy lelőttek volna az alig 30–50 lépésre levő oroszok.

Fizetést is kapunk: hetvenöt kopekot egy napra. Szeretnénk egy kis szeszes italhoz jutni, de ilyet nem képes liferálni a mi zsidónk, mert a háború miatt nem szabad Oroszországban szeszes italokat árusítani. Még aranyért sem kapunk egy kupica pálinkát vagy egy pohár bort. Szesz helyett limonádét isznak most az oroszok.

Öt óra felé beszélik, hogy ismét új foglyokat kísérnek. Egyszer csak közöttünk terem a savanyú képű Lendvai. Kissé felvidul, amikor megpillant a tömegben. Meséli, hogy valami 20 emberrel fogták el azon állásában, ahová 7-én este kiküldve lett. Ő látta, hogy Udvarhelyi visszament századunk két szakaszával és az ezred zászlajával; a mellette lévő 9-ik század is visszament s a kapitánytól parancsot kapott, hogy fedezze a század visszavonulását. Így került ő is a kelepcébe.

Estefelé több hintó gurul be udvarunkba. Mivel szolgáinkat mind elvitték, csomagjainkat felrakjuk a kocsikra s magunk gyalogszerrel, ötös sorokban indulunk el szuronyok között a pályaudvarra. A lámpák már égnek az utcákon, a városból ismét csak annyit láthatok, mint tegnap éjjel. Mielőtt az állomásra mennénk, egy sötét ligeten keresztül elhajtanak bennünket a legénység táborához, ahol mindenki megkapja a maga szolgáját. Majd indulunk, utánunk jön a legénység is. Pár perc alatt odaérünk a teherpályaudvarra.

Következő rész: „Az olvasást is megunjuk…”

Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból

Szólj hozzá!

Címkék: hadifogság orosz front hadifogoly hadifoglyok Lublin László József Akmolinszk

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3614646069

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása