László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 1.
Új sorozatot indítunk útjára a mai nap. A budapesti születésű László József a császári és királyi győri 19. gyalogezred tartalékos hadnagyaként 1914. augusztus 27-én Lublin közelében esett orosz hadifogságba. Hat évet töltött rabságban, amiről részletes és élvezetes stílusú naplót vezetett. Hadifogoly-naplójának első részében fogságba esésének körülményeit és a Lublinig tartó gyalogút nehézségeit ismerhetjük meg.
A visszaemlékezés szerzőjéről, László Józsefről sajnálatosan csak szórványadatokkal rendelkezünk. Azt tudjuk, hogy Budapesten született, de a dátum ismeretlen. A világháború kitörésekor a császári és királyi győri 19. gyalogezrednél szolgált tartalékos hadnagyként. A galíciai csata (1914. augusztus 23. – szeptember 11.) során, Lublin közelében augusztus 27-én orosz hadifogságba esett – ezt a bécsi Kriegsarchivban őrzött hadifogoly-kartonjából tudjuk. (A dokumentum előkeresését és digitalizálását ehelyütt is köszönjük a Hadtörténelmi Levéltár bécsi munkatársának, Lázár Balázsnak.) Tekintve, hogy ilyen rövid idő elteltével esett fogságba, érthető, hogy nem maradtak fenn személyével kapcsolatos katonai iratok.
László József a veszteséglajstromban (Verlustliste)
(Forrás: ÖNB ANNO)
László József foglalkozására nézve bankhivatalnok, fogsága idején is az Általános Óvadékbank titkára – legalábbis ez derül ki a Pesti Hírlap 1915. március 9-iki számában megjelent levele aláírásából, amelyet Akmolinszkból egy római bankár ismerősén keresztül juttatott el a budapesti szerkesztőségbe. (A megjelent levél itt olvasható. Forrás: ADT)
Ránk maradt emlékirata a távoli közép-ázsiai steppére vezető hosszadalmas utazást és az akmolinszki (a mai kazah főváros, Asztana) hadifogolytábor mindennapjait örökíti meg. Az írás a fogságba esés pillanatával kezdődik; naplójának első kötete, amely minden bizonnyal a galíciai csata harctéri élményeit tartalmazta, sajnos nem áll rendelkezésünkre. Nem zárható ki az sem, hogy kalandos hazatérését is megörökítette egy harmadik kötetben: azt ugyanis tudjuk, hogy ő volt a „Scharnhorst” gőzhajón 1920 őszén azonos címmel kiadott újság szerkesztője. Három száma jelent meg ennek a kézzel írt, feltehetően egypéldányos lapnak, ám csak az első (Sanghaj-Szingapúr) és a harmadik (Dzsibuti-Port Szaíd) maradt ránk. A Triesztbe tartó, két hónapos hajóút további megpróbáltatások elé állította az egykori foglyokat, akiknek egy része – mint László József is – hat teljes évet töltöttek rabságban.
Az emlékiratot illetően az biztosra vehető, hogy egy utólag elkészített tisztázatról van szó, amelyet a helyszínen papírra vetett, rendkívül aprólékos és részletes jegyzetei alapján állított össze. László József stílusa rendkívül olvasmányos és lebilincselő, gondolatait, érzéseit, környezetét regénybe illő módon jeleníti meg az olvasónak. A forrásértéket tovább növeli, hogy a közép-ázsiai táborokba jóval kevesebb hadifogoly került, mint Szibériába. Érdekes adalék, hogy egyik fogolytársa, dr. Hoffer András naplójának egy részletét idézik a „Hadifogoly magyarok története” c. műben (II. kötet, 42–46. o.), amelyben a Petropavlovszk–Akmolinszk útvonalat írja le, és amit László József naplójában is megismerhetünk. A napló átírásakor igyekeztünk minél kevesebbet változtatni az eredeti szövegen, csak a nyilvánvalóan a mai helyesírástól eltérő hibákat javítottuk, és a könnyebb olvashatóság érdekében kiegészítettük a hiányos központozást.
A napló közreadásának lehetőségét hálásan köszönjük tulajdonosának, Kemény Szilárdnak!
A napló kézzel rajzolt díszes címlapja
* * *
EMLÉKIRAT DUDUSNAK
1914-1915.
2. kötet
A FOGSÁGBAN
I. UTAZÁS ÁZSIÁBA
1. Lefegyverzés
…És a földből mindenünnen előbújó hegyes orosz szuronyok erős, sűrű vasrácsként körülgyűrűznek bennünket, fogva vagyunk. Pár rövidke pillanat alatt álomszerűen órák, napok, hónapok tűnnek tova lelki világomban. Azt hiszem, vége mindennek, biztosan elveszítjük a csatát. Mint katonában őszinte szégyent kelt bennem az ellenség kezébe való jutás; mint hazafit fájdalom tölt el szegény hazám sorsa miatt, bár teljesen hibámon kívül történt elfogatásom; mint szerelmes férj és szerető apa csodás megkönnyebbülésen esek át, egészen újjászületek. Mintha a végtelen háborgó tenger hegyhullámai által ide-oda hányatva fuldokoltam volna, s egy a felhőkből váratlanul lenyúló hatalmas kéz félig holtan biztos, száraz partra emelt volna; mintha a halál száraz csontos karjaival szorosan átölelve csontjaimat ropogtatta volna, s őrangyalom az utolsó pillanatban lángpallosával lefejti rólam az abroncsszerűen reám gyűrűzött vézna karokat; mintha imádott szép feleségemet, szeretett gyermekemet álarcos banditák rabolták volna el kedves családi fészkünkből, de egy ismeretlen jótevő sértetlenül visszahozza szeretteimet…
Ismeretlen nyelven beszélve felriasztanak gondolataimból az elibém ugró majom képű muszka katonák, akik engem mint tisztet különösen körülzsongnak. Egy szavukat sem értem, de annál érthetőbbek az egyiknek mozdulatai: kárörvendő vigyorgó pofával, mint aki jó zsákmányra tett szert, kihúzza kardomat; szinte csettint nyelvével, amikor leoldozza rólam finom Browning-omat s úszik a boldogságban, mikor a nyakamból leakasztott guckert a magáévá teszi és nyakába akasztja. Tehetetlen dühömben sem állhatom meg, hogy egy fanyar mosoly ne vonuljon át arcomon, s mondom neki: „bársony nyereg szamáron”. Persze ő nem ért, s nagyot nevetve büszkén tetszeleg magának az új hadfelszerelési tárgyak birtokában.
Szolgám folyton mellettem siránkozik:
– Jaj, hadnagy úr, mi lesz velünk? Jaj, hadnagy úr, megölnek bennünket!?
Nem válaszolok neki, elég rendeznem saját gondolataimat. A legénységnek mindent, még a tornisztert is el kell dobálnia. Tőlem és szolgámtól is el akarják venni a hátzsákokat, de kézzel-lábbal sikerül megmagyaráznom, hogy csak ruhanemű és edény van bennük. Megtapogatják őket, s látszik arcukon a mohó vágy és kapzsiság, mellyel holmimat magukévá szeretnék tenni, de én erélyesen tiltakozom, mire tágítanak, s megmenekülnek a hátzsákok.
Schadlbauer, aki már szintén átesett a szomorú kopasztáson, jön hozzám és jajveszékelve kérdezi:
– Mein Gott, was geschieht mit uns?
Az ő kérdésére sem válaszolok. Az emberek között is nagy az ijedelem. Nem értik a nagy revolverrel izgatottan dirigáló pocakos orosz őrmester veszélyes taglejtéseit, s mind kérdezik:
– Ugye, hadnagy úr, most lelőnek bennünket? – Dühös vagyok rájuk, mert mindig szófogadatlanok és gyávák voltak, azért megerősítem őket rettenetes hitükben:
– Igen, megölnek most mindenkit.
Mint a tűz terjed el közöttük ez a borzasztó balhiedelem, s mint a halálra ítéltek sápadozva mennek az orosz szuronyok mozgó korlátai között le a völgybe, s valamennyi úgy néz az oroszoknak pinceszerű hatalmas és mély sáncaira, mint egy részünkre előkészített tömegsírra. Az orosz katonáknak csak egy kis része jön velünk, a többség elfogatásunk után azonnal ment, rohant előre, hogy menekülő bajtársainkat üldözzék.
Útközben egy orosz baka mutogat, hogy éhes és szomjas vagyok-e? Már elmúlt három óra, ma még nem ettem, nem is ittam, de most nem kívánom sem az ételt, sem az italt. Reám erőszakolja bagós kulacsát, s legnagyobb meglepetésemre kitűnő friss hideg vízzel van tele, pedig ez a baka is ott volt a rajvonalban: a mi embereinknek napokig nem volt vizük. Aztán szilvával kínál. Elfogadom azt is. Gyakran hátra-hátra fordul, s kíváncsian néz rajtam valamit. Gondolkodom, mi lehet még rajtam, amire ennek a muszkának fáj a foga. Intek neki a fejemmel, s kérdőjeleket varázsolok arcomra, hogy mit akar? A kulacsom tartalmára kíváncsi. Persze azt hiszi, hogy valami kitűnő borom vagy legalább is pálinkám van. Régen volt ilyesmi az én kulacsomban. Megmutatom neki, hogy üres a flaskó. Csalódottan és lemondóan legyint kezével, s megy tovább nyugodtan.
Akármerre nézek, mindenütt orosz katonákat látok, akik mind kibújtak föld alatti üregeikből. Nagyon sokan vannak, ennyivel szemben nem is győzhettünk volna segítség nélkül.
Szembe jönnek velünk a lovas kozákok. Valamit kiáltanak nekik a bennünket kísérő muszkák, az egészből csak annyit értek: hajde, hajde. A kozákok mint a szélvész elnyargalnak paripáikon abban az irányban, amelyben esetleg a mi csapataink menekülnek.
Lenn a völgyben egy kis folyó hídján megyünk keresztül. Az orosz katonák úgy járnak csizmájukkal a bokán felüli vízben, mintha szárazon járkálnának. Megtöltik kulacsaikat, s itatják a mi embereinket. A folyón túl megállnak velünk, s kezükkel integetnek és kiabálnak: szedísz, szedisz, szegyísz. Nem érti meg őket senki. Nekem eszembe jut, hogy szedesz latinul széket jelent, szedeo pedig annyit tesz, mint ülök. Gondolom, hogy az oroszok le akarnak bennünket ültetni. Megparancsolom tehát az embereknek, hogy üljenek le, majd magam is letelepedek a muszkák örömére, mert tényleg ezt akarták. Itt már magasabb rangú orosz tisztek is vannak, és az egyik tótul tudó altisztünk útján felszólítanak bennünket, hogy adjunk le minden a hadi felszereléshez tartozó dolgot, mert később úgy is megmotoznak bennünket. Kérnek továbbá, hogy engedelmeskedjünk nekik, mert különben rossz dolgunk lesz.
Megolvasom, hogy hány legény van itt szakaszomból. Szolgámmal együtt kilenc, tehát 18 ember hiányzik. Ezek részben meghaltak, részben megsebesültek, s azt hiszem, néhányan visszamásztak, de élve alig menekülhettek meg. A vitéz zugsführer, ki állítólag az őrnagyhoz ment s többé vissza sem jött, szintén itt van. A lurkó a Schadlbauer emberei között húzta meg magát, de szerencséje is, mert különben már ő sem volna az élők között. Schadlbauernek 32 embere van itt. Azonkívül van még néhány más századbeli ember is, akiket segítségül küldtek hozzám, s akik részben Schadlbauer legényei közt lapultak meg, részben eljutottak hozzám. Kerek számban lehetünk vagy 50-en.
Harcok Lublin környékén 1914. augusztus 27. – szeptember 8. között
(Forrás: Doromby József szerk.: A volt cs. és kir. 83-as és 106-os gyalogezredek története és emlékkönyve. Budapest, 1934)
Ha csak ennyien volnánk! A dombokról különféle irányból kisebb-nagyobb csapatokat hajtanak felénk a muszkák. Mi voltunk legközelebb az oroszokhoz, mi értünk le először a völgybe, most jönnek a többiek. A 19. és 83-ik ezred emberei vannak többségben. Az oroszok összeterelik a különféle irányból hajtott csapatokat, mint csordás összetereli a falu különböző utcáiról kihajtott állatokat, a falu végén megállapítjuk, hogy tisztek és kadettok 15-en vagyunk. Az elfogott legénység száma kb. 500. Szép kis fogást csináltak ellenségeink. A tisztek között találom az én Bandi barátomat is; kölcsönösen megörülünk egymásnak, legalább mint jó ismerősök és barátok egymást bátorítva és gyámolítva könnyebben viseljük a fogság ismeretlen kellemetlenségeit. A legmagasabb rangú tiszt közöttünk egy főhadnagy, tehát úgy látszik, hogy Mihalovics őrnagy úr és kapitányai visszamentek.
Fogoly bajtársaim nevei itt következnek:
1. Kern 19-es tényleges hadnagy
2. Schadlbauer 19-es tényleges hadnagy
3. Kuti 19-es tartalékos hadnagy
4. Gaszner 19-es tartalékos hadnagy
5. Stiasny 19-es tartalékos hadnagy
6. Dr. Hoffer 19-es tartalékos hadapród
7. Horváth 19-es hadapródjelölt
8. Utas 19-es hadapródjelölt
9. Zeinek 83-as tényleges főhadnagy
10. Hört 83-as tényleges hadnagy
11. Schrödl 83-as tartalékos hadnagy
12. Hangos 83-as tartalékos hadapród
13. Berecky 83-as tartalékos hadapród
14. Róth 83-as tartalékos hadapródjelölt
15. Nuzny 83-as tartalékos hadapródjelölt
2. Gyalog Lublinig
Amint az oroszok jól megnéznek bennünket, és kigyönyörködik magukat bennünk mint gyermek a fogott madárban, elindítanak és hajtanak bennünket Oroszország belsejébe. Mi, tisztek négyes sorokban elöl megyünk, utánunk nem messze ugyancsak négyes sorokban jön a legénység. Elöl két szuronyos orosz baka, oldalt és hátul szintén kettő aprózza és sűríti gyors lépteit, s figyelnek, hogy senki meg ne ugorjék. A legénység is hasonlóképpen körül van fogva. Akármerre megyünk, mindenütt orosz katonasággal találkozunk.
Az egyik táborban megszemlél bennünket egy nagyszakállú generális, aki aztán lóra kapva előttünk lovagol, mint egy győztes második Napóleon. Ha katonák mellett haladunk el, pár szót ejt a büszke öreg, mire a katonák mint a kuvaszok üvöltenek vonítanak. Úgy látszik ez az orosz nemzeti „éljen” négy hangra áttéve. Velünk szembe jönnek az orosz tüzérek, hosszú sorban vontatják nehéz ágyúikat, sietnek előre, hogy alkalmas helyen állást foglalva pár búcsú-bombát küldhessenek menekülő csapataink után. Megbámulom az orosz ágyúkat, az elébük fogott apró izmos lovakat. Ezek azok az ágyúk, amelyek még délelőtt felém is köpködték öldöklő lövegeiket, de ezután már engem békében hagynak.
Egy nagy táborba jutunk, megállunk. Sok elegáns orosz tiszt vesz körül bennünket. Kölcsönösen bemutatkozunk egymásnak s ugyancsak kölcsönösen bámuljuk egymást. Egy borotvált képű szöszke fiatal tüzér-hadnagy jól beszél németül, s mindenfélét kérdezget tőlünk. Mi természetesen csak azt és annyit mondunk nekik, ami a mi csapatainknak nem lehet hátrányára. Közben cigarettával kínálja meg a dohányzókat, majd kérdezi, miért harcolunk mi az oroszok ellen? Megmondjuk neki, hogy azért, mert Szerbiával való kényes ügyünkbe beleavatkoztak. Nem akarja megérteni az orosz beavatkozást.
Aztán különösen érdekli az orosz tisztikart a mi úgynevezett belövő töltényünk, amelyet ők dum-dum lövegnek minősítenek, amelyet a genfi konvenció értelmében egyik harcoló félnek sem szabad használni, mivel a dum-dum löveg a célban felrobbanva csúnya nagy sebeket ejt, sokszor egészen szétroncsolja az emberi testet. Mutatnak is néhányat belövő patronainkból, részben találták, részben az elfogottaktól szedték el őket. Iparkodunk velük elhitetni az igaz tényt, hogy mi csakis belövéseknél, a cél távolságának meghatározása céljából használjuk őket, s hogy csak a jó lövők kaptak belőle fejenként 10 darabot. Ezek a lövegek a becsapásnál füstöt eresztenek magukból, s így jól láthatóvá teszik, hogy a golyó mennyire közelítette meg a célt. A mi századunknál tényleg így is használtuk ezeket a töltényeket, ők azonban azt állítják, hogy úgy lőttünk ezekkel is, mint a rendes töltényekkel.
Az orosz tisztek mind tiszták, borotváltak, frissek és elegánsak, mintha skatulyából húzták volna ki őket. Mi éppen az ellenkező képet nyújtjuk, mintha a földből kapartak volna ki bennünket: sápadt arcunkra szakáll nőtt, hajunk kócos, arcunk és fülünk tele porral, ruhánk piszkos, egyik-másik már rongyos is, le vagyunk soványodva, fáradtak, bágyadtak vagyunk. De ez nem is csoda, hisz már két hét óta a föld alatt bujkálunk, s csak esténként étkeztünk, ha ki nem lőtték a kezünkből a kanalat vagy villát.
Itt, a kölcsönös kérdezősködés alatt alkalmam nyílik az orosz tisztek disztinkcióit megtanulnom. A legalsóbb rangú tiszt a zászlós. Megjegyzendő, hogy disztinkciójukat a vállukon lévő három ujjnyi széles arany vagy ezüst paszománton hordják, nem a galléron, mint mi. A zászlós (praporcsik) egy, az alhadnagy (potporudcsik) kettő, a hadnagy (porudcsik) három, a százados (kapitén) négy csillagot hord, míg a törzs-százados (stabskapitén) csillag nélkül viseli a vállpaszomántot. Aztán jönnek a nagyfejűek: alezredes (potpolkovnik), ezredes (polkovnik), general, divisions-general, feldmarschal; ezeknek disztinkcióit azonban már nem ismerem.
Búcsút veszünk a kedélyes orosz tisztektől, s megyünk tovább arra, amerre vezetnek és hajtanak bennünket. Egy majornál előállítanak bennünket egy mérges kinézésű generálisnak, bemutatkozunk egy hosszú szürke papi öltönyű nagy szakállú tábori pópának s néhány tisztnek. Itt ismét megolvasnak bennünket, a legénységet is. Felírják, hogy milyen ezredektől származunk, említik, hogy majd enni is kapunk, s hajtanak bennünket tovább. Egy falun megyünk keresztül, amelyet napokkal ezelőtt mi már elfoglaltunk, de amely már ismét orosz kézen van. Nagy tömeg katonaság fogad bennünket itt is. Az úttest mindkét oldalán sorfalat alkotva bámulnak az orosz katonák, de semmi gúnyos megjegyzést nem tesznek, nem röhögnek és gúnyolódnak, mint ezt a mi bakáink hasonló helyzetben tenni szokták.
Már alkonyodik, a hűvös estei köd száll lefelé. A homokos út fárasztó, s jól esik a hűvös levegő. Ismét faluhoz érünk, de nem oly gyorsan, mint itt papíroson. A falu előtt újabb nagy orosz táboron megyünk keresztül. Megállunk, pár percre aztán felhangzik az orosz baka kommandója: hajde. Egyik kilométert, pardon itt már vesztek vannak. (Egy veszt 1066 méter, tehát néhány ugrással nagyobb, mint a mi kilométerünk.) Egyik vesztet a másik után hagyjuk el, de még mindig nem mutatkozik az a fénybura, amely éjnek idején a kivilágított nagyobb városokat szokta övezni. Lublint, ahova ma még megérkeznünk kell, egy ilyen kivilágított modern európai városnak képzelem.
Szótlanul tiporjuk a bokáig érő homokot, mindenki el van foglalva önmagával, de talán én a legjobban. Hogy fog Dudus örülni, ha megtudja, hogy veszélyen kívül vagyok, hogy élek, hogy nem fogok meghalni, sem pedig csonka tagokkal hazatérni. Szeretném őt szerelmes szívem markoni távírójával értesíteni a nagy eseményről. Meg is próbálom ezt, s belesúgom az úti szellő szárnyai közé üzenetemet, s küldöm haza, keresse fel a jó hírrel feleségemet, suttogja el a városliget illatos hársfáinak lombjai között a kislányával ott sétáló anyusnak, hogy ne szomorkodjanak, hogy ne sírjanak, él az apuka, már nem harcol többet, orosz fogságba jutott….
Az út mentén egy sereg orosz katona áll hosszú egyenes sorban halotti csendben. Az előttük álló kürtös valami szent éneket fú réz hangszerén, melynek különös, idegenszerűnek tetsző hangjait tisztán visszaveri az út ellenkező oldalán oltárszerűen kiemelkedő erdős domb. A hold mint ragyogó templomi csillár most száll ki a domb lombos fái mögül, ezüstös fénnyel szórja tele az előbb még homályban úszó tájat. A kék ég csillagai mint kis viaszgyertyák pislognak a természet misztikus nagy templomában. A kürt elnémul, felhangzik a katonák szent éneke, esti imádsága. Meghat a ritka szép kép, a szokatlan melódia az égiekhez emeli lelkemet, s önkénytelenül elrebegek egy „Ave Mariát”. Előttem látom elesett kapitányom, a kis Bombi és legényeim véres hulláját, hallom övéiknek: özvegyeiknek, szüleiknek, kicsi árváiknak zokogását. Megborzadok, s mély sóhaj száll el keblemből. Már elhagytuk a katonákat, még idehallatszik énekük… Az ismeretlen szent melódia sokáig cseng még fülemben.
Már tíz óra elmúlott, de Lublinnak se híre se hamva. Fáradtak, szomjasak vagyunk. Mondom az egyik orosz bakának: voda, voda (víz). Ezt még Galíciában tanultam. Motyog valamit a muszka, amit nem értek, vizet azonban nem enged venni a mellettünk elmaradó kútból. Érdekes és feljegyzésre méltó az a vak engedelmesség, amelyet a muzsikok az orosz katonával szemben tanúsítanak. Ha egy kocsi jön velünk szemben, legyen az akármennyire megterhelve, a katona egyetlen kiáltására kitér az útból, ha mindjárt bennreked is a rosszabb kitérő sarában vagy homokjában. Nagy fene rend lehet itt – gondolom – az atyus nagy respektust és hatalmat szerzett katonáinak.
A legénység nem bír követni bennünket, már annyira lemaradtak, hogy nem is látjuk őket. A velünk lovagló két kozák tiszt kommandíroz: sztoj, sztoj. Ez az orosz megállj. Leülünk, pihenünk, s megvárjuk, amíg a legénység fáradt csapata utolér bennünket. Meg is érkeznek a gyászmagyarok, ők is pihennek, aztán hajde, baktatunk előre. Egy falun átmenve ismét vodát kiabálok, de szavam a pusztában elhangzó prófétai szó volt. Egyik kollégám megszán egy darabka almával, s ezzel enyhítem nagy szomjúságomat.
A homok mindig nagyobb és nagyobb lesz. Végre egy jobb országútra térünk, egy nagy major sarkánál. Talán ez már az igazi lublini út. Már látható is a távolban a város fölött lebegő fénybura. Még sok lépést cserélünk, míg a városhoz érünk. A város végén elterülő mezőn szintén orosz katonák táboroznak: száz meg száz kis sátor alatt pihennek a marcona orosz hadfiak, hogy holnap kipihenve újult erővel támadjanak véreinkre.
Következő rész: „Kedélyes egy ország, nem irigylem lakóit”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
