2018 őszén jelent meg Hatos Pál Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története című kötete. Amit a szerző véghezvitt ebben a rendkívüli érdeklődést kiváltó munkájában, azt akár mítoszrombolásnak is lehetne nevezni, márpedig ez meglehetősen hálátlan műfaj. Hatos tisztában van vele és le is írja: mítoszok helyébe csak mítoszok léphetnek. De hát mit kezdjen a történész a történelmi mítoszok és a valóság közötti ellentmondásokkal?
Az egyik leggyakrabban emlegetett latin szentencia szerint a könyveknek megvan a maguk sorsa: habent sua fata libelli. Azt már alighanem inkább csak a klasszika filológia művelői tudják, hogy Terentianus Maurus eredeti bölcsessége így hangzott: pro captu lectoris habent sua fata libelli. Vagyis a derék grammatikus nem azt akarta mondani, hogy a könyveknek megvan az utóélete – ami nyilvánvalóan evidens –, hanem hogy ez az utóélet vagy éppenséggel „sors” tőlünk, olvasóktól, pontosabban a mi értelmünktől függ. Azaz nem a vakvéletlen alakítja egy-egy könyv későbbi sorsát, hanem hogy kik olvassák és hogy hogyan. Hatos Pál könyvének az eddigi ismertetések és kommentárok alapján egyelőre jó sors jutott, amennyiben gyakorlatilag kizárólag pozitív kritikákat kapott. Ebből arra lehet következtetni, hogy főleg értelmes és jószándékú emberek vették a kezükbe, ráadásul az eladási statisztikák szerint meglehetősen nagy számban: példának okáért a Bookline legfrissebb, összesített sikerlistáján az élmezőnyben tanyázik. Nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy Hatos sikerkönyvet írt, ráadásul egy olyan korszakról, amelynek megítélése meglehetősen problematikus. Könnyen megtörténhetett volna, hogy a végén kiderül: valóságos darázsfészekbe nyúlt, mikor Károlyi Mihálynak az őszirózsás forradalom nyomán létrejött rendszerét választotta könyve témájául.
Amit véghezvitt ebben a rendkívüli érdeklődést kiváltó munkájában, azt akár mítoszrombolásnak is lehetne nevezni, márpedig ez meglehetősen hálátlan műfaj. Hatos tisztában van vele és le is írja: mítoszok helyébe csak mítoszok léphetnek. De hát mit kezdjen a történész a történelmi mítoszok és a valóság közötti diszkrepanciával? Hiszen már az első éves történészhallgatók szembesülnek az alapvető felismeréssel, hogy „minden másképp volt”… A mítoszok fogyasztóközönsége általában nagyon is ragaszkodik a jól megszokott mitológiai elemekhez; ha megfosztják tőle, esetenként hevesen reagál (gondoljunk csak Szekfű Gyula esetére A száműzött Rákóczi kapcsán). Hatos Pál szándéka szerint nem akarja olyan áron lerombolni az 1918-19-cel kapcsolatos mítoszainkat, hogy újabbakat állít a helyükbe: igazi történészként ezt nyilván nem is vállalhatná fel. Ám igazságot sem akar tenni, azaz valójában megcáfolni sem akarja a mítoszok valótlanságait: „Igazságtevés helyett tehát arra törekszem, hogy a kortárs források zavarba ejtően sokrétű és sokszor ellentmondásos leírásait szembesítve kísérjem végig az őszirózsás forradalom egyre anarchikusabb történetét egészen az 1919. március 21-i kommunista hatalomátvételig.” Vagyis a források beszéltetésével végül is az olvasóra hárítja a felelősségét annak, ha azok a fránya mítoszok mégis csak lerombolódnak a befogadó elméjében. Az általa választott történeti feldolgozásnak az alapja az a François Furet-től vett gondolat, hogy „minél nagyobb jelentősége van egy múltbeli eseménynek, annál hajlamosabbak vagyunk okai helyett a következményei felől értelmezni.” Vagyis a történész, aki egyébként „fordított próféta”, a következmények ismeretében vizsgálja az adott történelmi eseményhez vezető folyamatokat, miáltal természetesen mindvégig a következmények befolyása alatt áll – hacsak nem törekszik rá tudatosan, hogy ezt elkerülje. Ám még ebben az esetben sem lehet képes abszolúte sine ira et studio tekinteni vizsgálata tárgyára. Mint az 1/x függvény hiperbolája: csupán közelítheti az x (vagy az y) tengelyt, azt el sosem érheti. Furet tetszetős gondolata lényegében a jó történész és a rossz történész megkülönböztetésére szolgáló kritériumot hordoz magában: az előbbi erősen küzd azért, hogy a történelmi következmények ismerete ne homályosítsa el a látását, az utóbbi meg nem olyan nagyon erősen…
Egyik kritikusa, Peragovics Ferenc, történetírói impresszionizmusnak nevezi Hatosnak azt a módszerét, hogy olvasóit valósággal elárasztja korabeli forrásokból vett idézetekkel, melyek a megszokott, akadémikus feldolgozásoknál jóval színesebben és sokrétűbben ábrázolják 1918 őszének és a rákövetkező szűk fél évnek a történéseit Magyarországon. Gyanítom, hogy az olvasók nagyra értékelik ezt a „színorgiát”, mely alkalmasnak látszik részint az események kaotikusságának és bonyolultságáénak plasztikus érzékeltetésére, részint a korabeli szereplők deheroizálására és de-démonizálására egyaránt. Nagy adag empátiát vélek felfedezni Hatos történetírásában, és azt is gondolom, hogy ebben osztozom az olvasók többségével. Ha a történész megfelelő empátiával közelít szereplőihez, az sok esetben már önmagában elegendő ahhoz, hogy a mitikus hősöket illetve antihősöket valóságos hús-vér emberekként ábrázolja.
Kudarcos történelmi korszakok idején főleg bűnbakok iránt van nagy kereslet: 1918-19 Magyarországa is bővelkedik ilyenekben. Hatos könyvében az említett empátia arra jó, hogy a korszak bűnbakjai: Károlyi, Linder és társai, tisztességes megítélést kapjanak. A szerző nem mentegetni akarja őket, de elég egyértelműen kifejezésre juttatja helytelenítő véleményét a bűnbakképzéssel kapcsolatban. Ennek a fényében kell értékelni azt az eddig feltűnően pozitív visszhangot, amit „Az elátkozott köztársaság” mindeddig a kritikusok körében kapott. Hiszen alig néhány nappal a könyv megjelenése előtt találhatott az olvasó a Mandinerben szenvedélyes kirohanást Károlyiék ősbűnéről. Hogyan kell jó és sikeres, történelmi témájú könyvet írni? Nos, aki a receptre kíváncsi, forduljon bizalommal Hatos Pálhoz. Neki tudnia kell…
Végezetül még egy megjegyzés ahhoz, hogy mennyire jó ez a kötet. Annyira, hogy az olvasó még azt is hajlamos megbocsájtani, hogy a kiadó – talán időhiány miatt – lespórolta az irodalomjegyzéket, le a rövidítésjegyzéket (miáltal a tájékozatlan olvasó esetleg nem fogja tudni, hogy mi is az a BFL...), ráadásul és mindennek a tetejébe végjegyzetekkel (méghozzá fejezetenként újrakezdődően megszámozva!) keserítette az életét. Sőt talán még azt is megbocsájtja, hogy se térképvázlat, se fotó nem került a kötetbe... Hát... Ennyire jó lett Hatos Pál könyve!