„Némelyek mindenkor hazaárulónak fogják tartani Lindert, mások pedig, majd esetleg a Nobel-díj világbékejutalmára fogják ajánlani.” (Juhász Nagy Sándor)

Az 1918 őszi háborús vereség következtében kitört forradalom eredményeként hatalomra kerülő Károlyi-kormány tevékenységével kapcsolatban a hálátlan utókor hajlamos inkább a negatívumokat, mint a pozitívumokat számon tartani. A Horthy-korszak történetírása és közvéleménye a tragikus trianoni békeszerződés elszenvedése miatti bűnbakkeresésében a kommunista Tanácsköztársaság mellett az oktobristákat mutatta fel legfőbb felelősként, vezetőiket nyíltan hazaárulással vádolva meg. A második világháborút követő radikális politikai fordulat által létrejött szocialista Magyarországon pedig azért kárhoztatták, mert 1918-19-ben akadályozta a Kun Béla vezette bolsevik hatalomátvételt. De úgy tűnik, az 1990-es rendszerváltás harmadik magyar köztársasága is vonakodik méltányolni az egykor „vörös grófnak” nevezett Károlyi Mihály és társai politikai teljesítményét.

Jóllehet a kormány tevékenységéért a mindenkori miniszterelnök viseli a felelősséget s így értelemszerűen ő az első számú „bűnbak”, a katonai természetű ügyekben hozott döntések ugyanakkor a hadügyminiszter nevéhez kapcsolódnak. Ennek alapján az új magyar kabinet első hadügyminisztere, Linder Béla rendszerint a másik fő célpontja a különféle intenzitású kritikáknak. Habár mindössze 10 napig (1918. október 31-től november 9-ig) töltötte be ezt a posztot (utána december 12-ig tárca nélküli miniszterként még a kabinet tagja maradt), a hadügyi tárca vezetőjeként hozott intézkedései több vonatkozásban is kétes hírnevet szereztek neki. Ezek közül a következőkben csupán eggyel: a magyar csapatok fegyverletételét elrendelő parancsával kívánok foglalkozni.

Linder Béla

(Forrás: Vasárnapi Ujág. 1918. évi 45. szám. Arcanum Digitális Tudománytár)

Linder Béla (*Majs, 1876. február 10. –† Zombor, 1962. április 15.) tüzér törzskari ezredes, hadügyminiszter (1918. október 31. – november 9.), tárca nélküli miniszter (1918. november 9. – december 12.), a hadügyi népbiztosság illetve a hadügyminisztérium bécsi likvidáló csoportjának a vezetője (1919. június 26. – augusztus 7.) 1896-ban avatták hadnaggyá. 1902-ben elvégezte a Hadiiskolát (Kriegsschule). 1918. május 1-től honvéd tüzér törzskari ezredes. 1918. november 13-án ő írta alá a belgrádi katonai konvenciót. 1920-21-ben Pécs polgármestere, majd 1921. augusztus 4-től a Baranyai Szerb- Magyar Köztársaság egyik vezetője.

Linder a kabinet és a Nemzeti Tanács november 1-i együttes ülésén jelentette be, hogy „a magyar kormány teljes felelőssége tudatában e nehéz viszonyok között elhatározta, hogy a frontokon a katonák azonnal tegyék le a fegyvert.” Ennek megfelelően még aznap este 11 órakor táviratot küldött a Badenben székelő osztrák–magyar hadsereg-főparancsnoksághoz (AOK). Ebben bejelentette, hogy Magyarországot belső helyzete képtelenné teszi a harc továbbfolytatására. Ezért ő, mint felelős magyar királyi hadügyminiszter elrendeli a fegyverletételt. Utasítja az AOK-t valamint rajta keresztül a frontokon harcoló hadsereg-parancsnokságokat, hogy ennek érdekében azonnal lépjenek kapcsolatba az antant parancsnokságaival. Másnap, ugyanezen az úton, a frontokon harcoló magyar katonákhoz intézett kiáltványban tudatta a magyar kormány fegyverletételre vonatkozó döntését.

Linder tudatosan nevezte minisztériumát hadügyminisztériumnak, kihangsúlyozva azt a különbséget, amelyet a dualizmus korában fennálló honvédelmi minisztériummal szemben kifejezésre kívánt juttatni. A hadügyminisztérium a teljes magyarországi kiegészítésű haderő felett diszponált, nem csupán a honvédalakulatok felett.

Linder parancsát az AOK az uralkodó utasítására először nem továbbította: november 2-án reggel erről a hadügyminisztert is tájékoztatták. Miután azonban a magyar politikus minden felelősséget magára vállalt a várható következményekért, Arz vezérkari főnök utasítást adott, hogy a parancsot minden kommentár nélkül juttassák el a hadseregcsoportok parancsnokságaihoz.

A valóságban azonban Linder nem várta meg, hogy az AOK végrehajtsa a hadsereg-parancsnokságok kiértesítését. Konopiczky altábornagynak, a balkáni Kövess-hadseregcsoport vezérkari főnökének visszaemlékezése szerint a magyar hadügyminiszter már november 1-én délután 5 órakor maga juttatta el telefonon parancsát a nevezett parancsnokságnak. Másnap azután kiderült, hogy a fegyverletételre vonatkozó felszólítás időközben a Bécs melletti Laa’erbergi adóról rádión eljutott a hadseregcsoportok parancsnokságaihoz, méghozzá titkosítatlan, azaz bárki által olvasható formában, így az gyorsan ismertté vált a csapatok között. Mindez nem maradt hatás nélkül a még meglévő fegyelemre. Figyelemre méltó, hogy Linder parancsának rádión történő továbbítása csakis az AOK tudtával és akaratából történhetett, ennélfogva alighanem szándékosság rejlett abban is, hogy a szöveg nem volt titkosítva (bár nem kizárható, hogy mindezért csupán az általánosan eluralkodó fejetlenség volt a felelős).

Konopiczky altábornagy (jobbról)
(Forrás: Wikimedia / Österreichische Nationalbibliothek)

Ezzel az intézkedéssel kapcsolatban mind a korabeli osztrák–magyar katonai vezetés, mind a két világháború közötti magyar és osztrák hadtörténeti irodalom – így pl. Breit József, Rubint Dezső, Szende Zoltán, Lukachich Géza, Hugo Kerchnawe – számos súlyos vádat fogalmazott meg, amelyek részben a parancs kiadásának tényére, illetve annak módjára, részben pedig tartalmára és várható következményeire vonatkoztak. Eszerint Lindernek, mint „magyar királyi hadügyminiszter”-nek nem volt joga parancsot adni sem az AOK, sem a hadsereg-parancsnokságok számára. Továbbá képzett vezérkari tisztként azt is tudnia kellett, hogy az egyoldalú magyar fegyverletétel maga után vonja majd a nem magyar alakulatok védelmi képességének megszűnését, adott esetben pedig a front felbomlását is, mégpedig azt megelőzően, hogy a győztes féllel megkötött fegyverszüneti szerződésben rögzíteni lehetne a megadásra vonatkozó kölcsönös kötelezettségeket. (Nyilvánvaló ugyanis, hogy az antant által követelt feltétel nélküli kapituláció szabályozott végrehajtása mindkét fél érdeke: a kontrollálatlan fegyveres tömeg győztesre és legyőzöttre egyaránt veszélyt jelent.)

Ugyanakkor a Károlyi kormány egykori politikusai közül többen, így Juhász Nagy Sándor, Böhm Vilmos, Batthyány Tivadar, védelmébe vették minisztertársukat, és hasonló álláspontot képvisel az 1990-es rendszerváltás előtti magyar hadtörténetírás mértékadó alakja, Farkas Márton is. Osztrák oldalról viszont manapság is inkább a kritikus hangok dominálnak.

Maga Linder egy 1918 karácsonya körül íródott brosúrájában szintén kommentálta a sokat bírált intézkedést. Szerinte a fegyverletételi parancs kiadása feltétlenül helyes volt, éspedig azért, mert a kormány „ezzel a döntő lépéssel egyben a volt Monarchia és Németország vezetőségét is hasonló lépésre akarta kényszeríteni. Hiszen a közös kötelékben harcoló magyar ezredek fegyverletétele szükségképpen maga után kellett hogy vonja, Ausztriában és Németországban, az autokrata-militarisztikus uralom bukásával kapcsolatban a vérontásnak minden fronton való azonnali megszüntetését.” Mindebből úgy tűnik, hogy a magyar hadügyminiszter tisztában volt a parancs végrehajtásának várható következményeivel, és azoktól a hadműveletek befejezésének időben előbbre hozását remélte. Linder szerint egyébként az egyoldalú magyar fegyverletétel elrendelésének a valóságban semmiféle következménye nem lett, mivel a parancsot az AOK nem teljesítette, és időközben az antanttal kötött fegyverszünet november 3-án  ténylegesen is megszületett. (Mint láttuk, a hadsereg-főparancsnokság révén – ha késve is, de – mégis csak eljutott a csapatokhoz a parancs.)

Volt-e joga Lindernek a szóban forgó rendelkezés kiadására? Mint „a dolgok erejénél fogva” létrejött magyar hadügyminiszteri poszt betöltőjének feltétlenül. Tény, hogy az osztrák–magyar hadseregszervezet számára ez a politikusi reszort ismeretlen és egyúttal értelmezhetetlen volt: ez mindenesetre magyarázhatja a hadsereg-főparancsnokság, illetve a tábornokok részéről megnyilvánuló értetlenséget a parancs kiadásának puszta tényét illetően. A forradalmi úton – ám uralkodói jóváhagyással – megszületett új magyar kormány, amikor katonai kérdésekben magához vonta valamennyi állampolgára felett a rendelkezés jogát, nyilvánvalóan beleütközött a dualista birodalom hadügyi struktúrájának korlátaiba: nem lévén ugyanis sem magyar haderő, sem magyar hadseregvezetés, sem magyar vezérkar. Mindezen intézmények és szervezetek létrehozása az új rendszer jövendő feladatai közé tartozott; addig azonban a kormány – illetve annak hadügyminisztere – joggal vindikálhatta magának az említett jogosítvány birtoklását. Különösen úgy, hogy a kiegyezés gyakorlatilag érvényét veszítette és az október 31-én megalakult Károlyi-kormány már másnap felmentését kérte a királynak tett esküje alól, majd felesküdött „Magyarországra és a magyar népre” a Nemzeti Tanács elnöke, Hock János előtt. Az uralkodó legfelsőbb hadúri jogai ennélfogva már nem korlátozhatták a magyar államhatalom legfőbb szervének, a Nemzeti Tanácsnak, illetve a neki felelős kormánynak a jogosítványait. Ebben a kérdésben tehát mind a kortársak tiltakozása, mind az utókor kritikája alaptalannak minősíthető.

Linder Béla ezredes, hadügyminiszter megérkezik az Országház térre, a magyar hadsereg tisztjeinek eskütételére, Budapest, 1918. november 2. (Pollmann Ferenc: Trianon felé – A magyar hadsereg ügye a Kiegyezéstől Trianonig című kötetből)

Mi a helyzet mármost az intézkedés tartalmi vonatkozásával, azaz a magyar csapatok egyoldalú fegyverletételével? A fentiek értelmében aligha lehet kérdéses, hogy a magyar hadügyminiszter joga a harctevékenység azonnali beszüntetésének elrendelésére megfelelő kormány-felhatalmazás birtokában szintén fennáll. Más kérdés azonban, hogy miként kell értékelni magát a parancsot. Aligha vitatható, hogy a Károlyi-kormány (illetve Linder miniszter) lépése politikailag helyes volt: az új hatalom programjában a béke megteremtése elsődleges fontosságot élvezett. A fegyverletétel elrendelése (és a katonák hazahozatala) feltétlenül megfelelt a tömegek elvárásainak, így csak erősíthette a kormány támogatottságát. Ráadásul – ismeretes módon – már a Monarchia hadvezetése is megtette a lépéseket az antanttal kötendő fegyverszünet megkötése érdekében, amelynek bekövetkezése néhány napon belül úgy is várható volt. Ugyanakkor figyelembe veendő, hogy az elrendelt intézkedés alapjában véve mégiscsak katonai természetű, vagyis feltétlenül mérlegelni kell, milyen konzekvenciái vannak a hadviselés szempontjából. A kérdés voltaképpen az, vajon lehetséges-e olyan politikailag helyes döntést hozni, amely katonai vonatkozásban annyi kárt okoz, hogy már nem ellensúlyozza a politikai előnyöket.

Ha igaza van Clausewitznek abban, hogy a politika háború esetén is primátust élvez a hadsereggel szemben, úgy az is igaz, hogy a politikai vezetés kompetenciája a hadműveletek végrehajtásában csupán korlátozottan érvényesül. Hiszen a hadviselés gyakorlati megvalósítása már nem lehet a politika ügye: a háború célját ugyan a politika szabja meg, a hadakozás mikéntjét viszont értelemszerűen átengedi a katonáknak.

Milyen konkrét katonai következményekkel járt az egyoldalú fegyverletételre vonatkozó parancs? Tény, hogy a harccselekmények befejezésének időpontjában a Monarchia hadseregei minden hadszíntéren ellenséges területen álltak. Ugyanakkor ellenállás hiányában a győztes hadseregek gyorsan elérhették a határokat és gyakorlatilag nyitva állt előttük az út az ország belseje felé. Amennyiben a magyar csapatok (ahogy Linder és minisztertársai remélték) kiválnak a küzdelemből és mindezt mégsem követi a Monarchia egész hadseregének azonnali – és az antanttal egyeztetett – fegyverletétele, úgy a front menthetetlenül felbomlik. Ennek beláthatatlan következményeit felesleges részletezni. A magyar hadügyminiszternek abban kétség kívül igaza volt, hogy az egyoldalú magyar lépés – amennyiben sor kerül rá – elodázhatatlanná tette volna a kapituláció kinyilvánítását. Az azonnali fegyverszünet megkötése azonban sem a vereség tényének beismerését a végsőkig halogató osztrák–magyar hadsereg-főparancsnokságnak, sem az ellenség kilátástalan helyzetét érthetően kiaknázni szándékozó olasz hadvezetésnek nem állt érdekében. Ebben a helyzetben Linder lépése a hadsereg felbomlásának felgyorsulását eredményezte, a háború viszonylag rendezett körülmények között történő befejezését azonban nem. Ráadásul azzal, hogy „minden felelősséget” magára vállalt a kormány nevében, lehetővé tette, hogy osztrák részről Magyarországra hárítsák a világháború elveszítésének ódiumát. Az AOK a magyar hadügyminiszter parancsát taktikázásra használta fel: ezzel azonban azt is elérte, hogy annak döntő befolyása az események alakulására már valóban nem lehetett.

Felhasznált irodalom:

- Baumgartner, Gerhard: Távoli rokonok - a magyar történelem osztrák szemléletmódjáról. Regio, 2000. 55-70.

- Böhm Vilmos: Két forradalom tüzében. München, 1923.

- Breit József: A magyarországi 1918/19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története. I. kötet. Budapest, 1925.

- Farkas Márton: Katonai összeomlás és forradalom 1918-ban. Budapest, 1969.

- Hornyák Árpád: „Nem akarok több katonát látni!” Linder Béla – Egy politikai kalandor élete. Rubicon, 2005/9. 28-31.

- Juhász Nagy Sándor: A magyar októberi forradalom története. Budapest, 1945.

- Kerchnawe, Hugo: Der Zusammenbruch der Oesterr.-Ungar. Wehrmacht im Herbst 1918. München, 1921.

- Linder Béla: Kell-e katona? A militarizmus csődje. Budapest, 1919.

- Lukachich Géza: Magyarország megcsonkításának okai. Budapest, é.n.

- Nachlass Konopiczky B/49:2a, Kriegsarchiv Wien

- Rauchensteiner, Manfried: Der Tod des Doppeladlers. Graz, 1994. 619.

- Rubint Dezső: Az összeomlás 1918. Budapest, 1922.

- Szende Zoltán: A magyar katasztrófa 1918/19. Budapest, 1933.

- Szende Zoltán: Die Ungarn im Zusammenbruch 1918. Oldenburg, 1931.