Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 16. rész
1918. június 15-én 3 óra előtt pár perccel megindul a tüzérségi előkészítés, amivel kezdetét veszi a piavei offenzíva. 5 óra 35 perckor a Zocche Slucht folyó felé eső kijáratánál hősünk a rohamszakaszával beugrik a számukra kijelölt két pontonba, s az elsők között indulnak el az olasz partok felé…
[1918. június 15.] Már nem sok híja volt 2 órának, s a menázsink még mindig nem jött, s most már tudtam, hogy nem is fog jönni. Nyilván a manipulánsok és a szakácsok nem mertek idáig eljönni. Végtelenül dühített a dolog, mert nem elég, hogy rum nélkül kellett nekivágni a támadásnak, hanem éhesen is. Nem tudtam elgondolni, hogy ha már az innenső partra nem tudta a manipuláns a század menázsiját felhozni, mit fog csinálni, ha a túlparton leszünk?
2 órakor már nyilvánvaló volt, hogy mi nem kapunk menázsit, Farkast küldtem el tehát az útra a menázsit váró 3 embert visszahívni, s mást nem tehettem, mint kiadtam a parancsot, hogy egy konzervát meg lehet enni. Majd tréfával iparkodtam embereim rossz kedvét a menázsi miatt eloszlatni, s megjegyeztem: „Nem baj! Jobb üres hassal támadni, ha haslövést kapunk nem halunk bele!” Mint később Szúnyogtól megtudtam, azért nem hoztak menázsit, mert (állítólag?), mire a század többi részénél felosztották a menázsit, s hozzánk akartak jönni 1 óra (?) volt, s akkor már a tábori csendőrök minden kocsit (így a mi menázsinkat is) visszazavarták, nehogy a már nemsoká kezdődendő tromliba bajuk legyen. (De jó is volt nekik!) Miután a menázsira vonatkozó parancsot kiadtam, visszamentem a barakkba, előzőleg azonban értésére adtam ismét embereimnek, hogy csak az én parancsomra mozdulhatnak ki a kavernából, más parancsára ki ne menjenek.
Visszamenve a barakkba még meglévő szalámimat megettem, a konzerva részemet Lukácsnak és Farkasnak adtam, mert utáltam a hideg konzervát. Megvacsorázva elkezdtem a „doppingolást”, vagyis az egyik kulacs törkölyből megkezdtem az „előkészítést” az offenzívára.
½ 3-kor ismét Kecskeméti állított be hozzánk. Rákiáltottam: „Talán megint kimentek a kavernából?”, de nem azért jött. Azt jött jelenteni, hogy a pionírok, kik majd átvezetik a pontonjainkat a másik partra, embereket jöttek kérni, hogy 2 pontont, mely embereimet fogja vinni, az országútról a Piave szélére vihessék. Én úgy tudtam, hogy ez a reserva feladata lesz, de most úgy látszik, úgy intézkedtek, hogy mindegyik átkelni akaró csapat a saját pontonját a víz széléhez vigye, mint annak idején Krisztus a saját keresztfáját a Golgotára. Azt feleltem Kecskemétinek, hogy akkor a mi 2 pontonunknak a Piavéhoz való szállítására adjon embereket, de siessenek, mert fél óra múlva már kezdődik a tűz, s akkorra mindnyájan a kavernában legyenek.
Odakint óriási csend volt. A kocsik zörgése, s a kiabálás is elcsitult, nagy néha lőtt az olasz tüzérség egyet-egyet, a mieink teljesen csendben voltak, gyűjtötték az erőt a nemsokára kezdődő tűzhöz. Gyönyörű csillagos éjszaka volt, s semmi jel nem mutatta, hogy itt fél óra múlva ki fog törni egy olyan vihar, milyen a világon tán sohasem volt. Odabent a barakkban keveset szóltunk, mély letargiába merültünk mindannyian, némelyik társam aludni is próbált, de ez sehogy se sikerült neki. Én ezalatt sűrűn hajtogattam az erős törkölyt, az egyik zománcos kulacsomból, társaim is hasonlóképpen tettek a faszolt rumjukkal.
¾ 3 után tökéletes csend volt, még egy fegyver lövése se zavart. Kíváncsiak voltunk hogyan fog kezdődni a tüzünk, s ezért 3 óra előtt 10’-el mindannyian kimentünk a barakk elé. 2h 52’ még teljes csend volt, 2h 55’ még mindig csend.
2h 56’ vagyis 4 perccel 3 óra, a tüzérségi előkészítés megkezdése ideje előtt tőlünk északra a Mercadelli Schlucht fölötti magaslaton egymás után négy villanás látszik, majd négy éles csattanás. Már kezdődne? Még nincs 3 óra. Úgy látszik a tüzérségünk már türelmetlen, s ez az egy üteg már előbb megkezdte. Még az előbbi üteg lövéseinek csattanása el se hangzott, keletről valahonnan Colfosco felől villan fel egy másik, majd egy harmadik batri lágéja . Néhány másodperc múlva lehetett a lövedékek sivítását hallani, s majd a tompa explodálás okat a Montellón. 2h 57’ úgy látszik már nem várnak a tüzérek 3 óráig, mert egyszerre minden irányból villogni kezd köröskörül a tájék, s megkezdődik a borzalmas pergőtűz. Néhány másodperc múlva a villanások szakadatlanul egybefolynak, mintha köröskörül lángolna az égboltozat, a gránátokat felettünk elsüvíteni nem halljuk, mert ezt elnyomja az irtózatos ágyúdörgés, melytől szavunkat is alig hallani. 3h a pergőtűz irtózatos erővel tombol, még ilyen tüzet nem volt alkalmam látni és hallani. Tyü-tyü-tyü… Szakadatlanul tart az óriási dörgés, némelykor erősebb csattanások, némelykor gyengébbek, aszerint, közelebb vagy távolabb van-e hozzánk az az üteg, amelyik lő, de maga az ágyúdörgés egy tized másodpercre se szünetel.
104 mm-es ágyú a Piavénál
(Kókay László hagyatékából)
Mit csinálnak a digók odaát? Még jelenleg teljes csendben vannak. 3h 3’ az ágyúk szakadatlan bömbölésébe egyszer csak egy olasz gépfegyver vékony kelepelése szól bele, néhány másodperc múlva a túlsó parton lévő összes olasz gépfegyverek megszólalnak, s fejvesztett tüzelésbe kezdenek. Úgy látszik a digóknál nagy a rémület, s azt hiszik, hogy az átkelést máris megkezdtük. Az olasz tüzérség ellenben még teljesen csendben van, úgy látszik vagy tartogatja a muníciót a támadásunk visszaverésére, vagy tüzérségünk már alaposan megdolgozta a gázgránátokkal?
3h 5’ hatalmas reccsenés hallatszott balról Mina felől. Ez már nem saját lövésünk volt, hanem egy macska, mit a digók küldtek. Úgy látszik kezdenek már a digók magukhoz térni, mert több gránát és macska explodálása hallatszik, leginkább mögülünk az útról, melyeknek jövetelét jelző morgást nem lehetett a szakadatlan dörgéstől hallani.
3h 15’ az olasz tüzérség mindinkább erősebben kezd válaszolni, szakadatlanul jobb, majd bal oldalon vág egy-egy nagy gránát, az utóbbi erősen hajigálja a földet barakkunk tetejére. Tüzérségünk szakadatlan erővel dolgozik, az olasz gépfegyverek is folyton lőnek. Megelégelve a borzalmas tűzijáték nézését, ismét bemegyek barakkunkba.
3h 45’ tüzérségünk tüze néhány percig aránylag sokkal gyengébb, mint volt a kezdéskor. Úgy látszik, a csövek több ütegnél áttüzesedtek, s most hűtik? Az olasz tüzérség tüze egyre erősödik, de micsoda ez a mi tüzünkhöz képest! Nyomába se léphet. Az olasz gépfegyverek mindig szólnak, bár észrevehetőleg csökken a tüzelésük. Úgy látszik már egynéhányat kilőtt közülük tüzérségünk.
3h 50’ ágyúink ismét teljes erővel tüzelnek. 4h 15’ tüzérségi tüzünk észrevehetően gyengül, nyilván, mert nemsokára véget ér a gázlövés? Az olasz tüzérség aránylag gyenge, de folytonosan tüzel. Az olasz gépfegyverek még mindig erősen tüzelnek. 4h 25’ a zertsörungs feuer kezdete.
Kimegyek ismét a barakkból, már lassanként észrevehetően pirkadni kezd, még itt a mi sötét szakadékunkban is. Néhány hatalmas gránátunk repül a Montellóra, s néhány hatalmas macskánk a posten kettére, megkezdődött a zertstörungs feuer. A bömbölés, zúgás óriási, sokszorosan nagyobb, mint volt 3 órakor, tüzérségünk irtózatos erővel dolgozik. Az ágyúk mindungs feuerje már nem látszik, úgy mint 3 órakor, mert már világosodik.
4h 35’ az olasz gépfegyverek elhallgattak, úgy látszik a rand stellung elleni nehéz tüzérségi tüzünktől megrémültek? Vagy most már világos lévén látják, hogy még nem kezdtük meg az áthajózást? Tény az, hogy az egész Montello szemben lévő partjáról alig szól 3–4 olasz gépfegyvernél több, ezek azután állandóan tüzelnek, hogy hová nem tudom? Még ez ideig szakadékunkba nem lőtt az olasz gránátot, csupán barakkunkkal szemben a szakadék jobb (északnyugati) oldalán, egy füves helyre lő 15-ös gránáttal állandóan, hadd lőjön, ott nem tesz kárt senkibe sem. Nehéz aknáink szemben a posten ketténél olyanokat reccsenek, hogy a barakk rázkódik bele.
4h 45’ már meglehetős világos van, az ágyúdörgés óriási az egész tájékon. A mi partunk is füstbe van borulva, mi lehet a digóknál? Ismét bemegyek a barakkba, folytatom az ivást, az egyik kulacs törkölypálinkából, amit az áthajózás előtt szándékoztam meginni, már nem sok van.
5h 15’ Molnár és Bíró fhdgy Halmosi hdgy és az Asp. felkészülnek, elbúcsúznak tőlem és Molnártól, hogy a 8. Komp. 2., 3. és H.M.G. zug ját a nekik kijelölt helyre, tőlünk balra, Mina környékére vezessék. Molnár oly izgatott, hogy majd összeesik, nagyon sajnálom ezt az embert. Meghatottan szorítunk kezet egymással, szerencsét kívánunk egymásnak és viszontlátást a túlsó partra. Elmennek, én és Mohiló maradunk, ki rögtön a mi áthajózásunk után követni fog a zugjával minket.
5h 20’ Farkassal avizáltatok embereimnek, hogy felkészülni, s magam is felkészülök. 5h 25’ elbúcsúzom Mohilótól ki szintén zugjához indul, s elindulok embereimhez. 5h 27’ elérem embereim kavernáját, kik a kaverna 2 szájában állnak, már felkészülve, indulásra készen. Meglátva őket (jókedvre derítve őket a pálinkától) „Éljen!” kiáltok, amit ők viszonoznak, megindulunk, mögöttem közvetlenül, kik velem jönnek egy pontonba, majd a másik pontonbeliek.
5h 30’ elérjük a szakadék szélétől kb. 5m-re az utolsó kanyarulatot, s itt megállunk, várjuk óránkat figyelve az áthajózás idejét, a pionírok is, kik majd kormányozzák pontonjainkat, velünk vannak. A kíváncsi gefrt. Urbán egész a víz szélére megy le, s kémleli a túlsó partot, melyből bár már teljesen világos van, nem sokat lát, oly nagy odaát a füst. Ágyúdörgésünk még mindig óriási, bár 5h 25’ óta észrevehetően gyengült, pedig épp most kellene tüzelnie a legnagyobb erővel, vagy talán fogytán van a muníció? Az olasz tüzérség pedig csak most kezd igazában tüzelni, fölöttünk jobbra 20–25 m-re a szakadék jobb oldalán explodált egy 15-ös, mely ugyancsak szórja ránk a földet és a kavicsot. Az emberek láthatólag megijednek, mire én, hogy kedvre derítsem őket (részeg fejjel talál ki az ember ilyesmit) rájuk kiállítottam: „Fiúk, a feldruf: félünk, de nem szarunk be!” Nagy hahota lett a válasz, majd kétszer egymásután hangosan elismételtettem velük az új „jelszót”.
Hódival a pofon miatt, mit tőlem kapott, volt egy kis beszélnivalóm, nehogy most majd a kavarodásba az eszébe jusson megbosszulni a pofont, szándékosan erre az időre halasztottam a vele erről a dologról való beszédet. Így szóltam hozzá: „Aztán Hódi, ha amiatt a pofon miatt lőni akarsz, úgy lőj, hogy az első lövésre találj, mert a másodikat, ha nem találsz, már én adom!” „Ugyan már, hogy beszélhet így a hadnagy úr?” – felelte Hódi. „Na hát, akkor szervusz” – szóltam neki, kezet nyújtva, s mivel már az egyik kulacs törköly elfogyott, a másikból megkínáltattam Lukáccsal.
5h 34’ az olasz partokról ismét élénken kezd tüzelni több gépfegyver. Gefrt. Urbánt leküldöm ismét a víz széléhez, hogy nézzen szét, nem azért van-e gépfegyvertűz, mert valahol megkezdték az áthajózást. Néhány másodperc múlva izgatottan kiabál vissza Urbán: „Hadnagy úr! Jobbra a 39-esek már mennek!” Hm, pedig még nincs itt az ideje, de nekünk sem lehet várni, mert az olasz tüzérség rögtön megkezdi a záportüzet.
„Előre fiúk, Isten nevében!” – szóltam, s megindultunk a víz széléhez. Úgy látszik, azt a gépfegyvert, mely a Zocche Schlucht nyugati kijáratát lőtte, ezelőtt kilőtték a tüzéreink, mert most a szakadék vízfelőli szélén nem kaptunk gépfegyver tüzet. Legelsőnek 3 pionír, s egy pionír tiszthelyettes, a parancsnokuk, ugráltak bele a pontonba. (5h 35’), s rögtön utánuk én, majd velem egy pontonba a Hódi féle patrul, a flammen werferesek, a telefonisták, a 2 szanitéc, Lukács, vagyis 20-an a pionírokon kívül. Rögtön utánunk a másik pontonba is beugrott 4 pionír, továbbá Kecskemétivel a géppuskások, a spreng patrul, s a gefrt. Nagy féle patrul, összesen a pionírokon kívül szintén 20-an.
Beszállás a pontonokba. A szegedi 46/III. zászlóalj átkelése Mercadellinél 1918. június 15-én délelőtt 11 órakor. (Kókay László hagyatékából)
A pontonok már, mire mi odaértünk, a vízen voltak, mégpedig valószínűleg hosszabb ideje, pedig ez bolondság volt, mert az ellenség így könnyen észrevehette, hol lesznek az áthajózási helyeink. Valószínűleg ennek a következtében volt vagy 5 luk épp azon a pontonon, melybe én ültem, még pedig vagy M.G. vagy srapnel golyóktól, valószínű jeléül annak, hogy az ellenség észrevette a pontonokat. A terv szerint úgy volt, hogy az én pontonom előbb indul, mint a Kecskemétiéké, de épp a lukak miatt egyszerre indultunk, mert a tiszthelyettes azt mondta, hogy mivel a ponton lukas, nagyon kockázatos lesz vele elindulni, szálljunk ki, s majd más pontonnal megyünk. „Értse meg – szóltam neki –, mi sturmosok nem várhatunk, s ha lehetséges, rögtön induljunk!” A tiszthelyettes azt felelte, hogy az én felelősségemre indul. „Jól van, gyerünk az én felelősségemre, Kókay hdgy vagyok!” – feleltem neki, annál is inkább, mert épp az előbbi pillanatban négy suttyogó gránát vágott felénk a meredek partoldalba, annak a jeléül, hogy készülődésünket már a digók is észrevették, s ezt az első porciót, mely szerencsénkre magas volt, csakhamar a többi is követni fogja. „Dugjátok be valahogy a lyukakat fiúk” – szóltam a bakáknak, s a leleményes fickók, a gránátos zsákjaikból szakítottak rongyokat, s azt a patronra tekerve bedugdosták már menetközben a lyukakat, mert a pontont arra a kijelentésemre, hogy vállalom a felelősséget, rögtön elindította a tiszthelyettes, aki maga vezényelte a pontont, s a főkormányos volt.
Csaknem velünk egy időben indultak Kecskemétiék is, de mink csakhamar elhagytuk őket, mert a pionír tiszthelyettes mesés ügyesen kormányzott, fel is írtam a nevét, Miranov Györgynek hívták. Embereim az előző szigorú parancsomhoz képest nyugodtan ültek a ponton fenekén. Alighogy elindultunk 5h 37’ egy hatalmas macska explodált a szakadék kijárata fölött (délre), s egymást kezdték érni a suttyogók a szakadék északi oldala fölött, éppen ideje volt indulnunk. 10 méternyire jobbra pontonunktól a vízbe egy 15-ös gránát vágott le, mely becsapott bennünket vízzel, az egyik, Lakatos nevű sturmos nagyon megijedt, mire rákiáltottam: „Mi a feldrúf?” Mire nagy derültség közben megmondta.
Átkelés a Piavén. A szegedi 46/III. zászlóalj átkelése Mercadellinél 1918. június 15-én délelőtt 11 órakor. (Kókay László hagyatékából)
Tőlünk balra a vízen, még egy ponton se látszott, mink voltunk a legfrissebbek az ezredből, ellenben jobbra a 39-eseknél már legalább 8–10 pontont láttunk a vízen. Az olasz tüzérség a Piavét verette nehéz gránátokkal, némelyik sokszor közelünkbe is bevágott, óriási magasra vágva fel toronyirányban felfelé a vizet, de explodálásuk egyáltalán nem hallatszott, s spreng stückjük sem volt, a víz mindkettőt elfogta, s pontonunk meg se ingott tőle. Az nagy szerencse volt, hogy az olasz tüzérség gránáttal lőtte a vizet, mert ha srapnellal lövi, mink is kaptunk volna többször a „magjából”. Az olasz gépfegyverek élénken tüzeltek a túlsó partról, bár a nagy füst és köd miatt nem sokat láthattak belőlünk, s még csak közelünkbe se csapkodták gépfegyvergolyók a vizet.
A Piave hatalmasan meg volt áradva, s csaknem teljesen betöltötte a Montello aljáig terjedő közel 1 kilométeres medret. A Montello teljesen füst és ködfelhőbe (állítólag ködgránátokat is lőtt a tüzérségünk) volt burkolva, úgyhogy csak itt–ott homályosan tűntek elő a körvonalai. A Piave borzasztó sebesen hömpölygött, úgyhogy nem is kellett evezni, majd a víz vitte a pontonokat délnyugati irányba a túlsó part felé és a pioníroknak csupán kormányozniuk kellett, amit nagyszerűen értettek. Pontonunk nagy gyorsasággal tartott az olasz part felé, s minthogy a vízzel vitettük magunkat, minden rázkódás nélkül haladtunk a habok tetején, s emiatt az az érzésünk volt, mintha pontonunk helyben állna, s a Montello, mely mindinkább előtűnt, rohant volna felénk.
A cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred 1918. június 15–17-ei harcainak vázlata az ezredtörténetből, amelyen Kókay László bejelölte a rohamszakaszának az útvonalát a 8. század előtt (Ajtay Endre: A volt cs. és kir. 46. gyalogezred világháborús története 1914–1918. Szeged, 1933. kötet Kókay László hagyatékában megmaradt saját lapszéli jegyzeteivel, jelöléseivel kiegészített példánya)
Már kb. a fele utat megtettük a két part közt, mikor hirtelen megállt pontonunk, egy kavicsos szigetnél zátonyra jutottunk, melyet csaknem teljesen 20–30 cm-es víz borított, s emiatt nem vehettük észre. „Kiszállunk!” – kiáltotta a pionír tiszthelyettes, kiugráltunk a pontonokból, csupán a tiszthelyettes maradt benne, aki hangosan osztogatta a parancsokat, a pionírok a ponton drótkötelét megragadva a bakákkal és velem együtt vontatni kezdték a pontont az olasz part felé. A síkos kavicsokon, melyeket a víz is borította, kitűnően lehetett ennyi embernek a pontont húzni, annál is inkább, mert mindenki szívvel lélekkel dolgozott, nem törődve vele, hogy többször térdig jártunk a vízben. Csakhamar meg is lett eredmény, mert ismét pontonnal járható vizet értünk. Ismét beugráltunk a pontonba, majd legutoljára a kötelet tartó pionír is, s ismét megindultunk hasonló módon, mint azelőtt. A víznek ezen a részén már nyugodtan haladhattunk, mert ezt a részt már nem lőtték a digók.
Rövid idő múlva ismét zátonyra futottunk, de ez már csak keskeny zátony volt, a bakák ismét kiugráltak a pontont húzni, nekem ellenben mondta a tiszthelyettes, hogy ne szálljak ki, s így bent maradtam, néhány pillanat alatt ezen a zátonyon is keresztül rántották a bakák a pontont, ismét beugráltak, s egy nem valami széles ágán még áthaladva a Piavenak, mintegy 3–4 méterre az ellenséges parttól, kikötöttünk. Egy pionír kiugrott, s a kötélnél fogva tartotta a pontont, míg mindnyájan kiugráltunk, s 3–4 méter széles, bokáig érő vízben a partra szaladtunk. A legnagyobb nehézséget, amitől féltünk, legyűrtük, s hál’ Istennek veszteség nélkül. Hatalmas örömujjongásban és hurrázásban törtünk ki, tudtuk, hogy a göngyölítés nekünk már könnyen fog menni. Búcsút intettünk a pioníroknak, akik visszaindultak a pontonnal, én pedig összegyűjtve a Kecskeméti pontonjában lévő embereket is, kik 40–50 lépéssel balra kötöttek ki tőlünk, megállapítottam, nincs veszteség. Most csak azt kellett volna megállapítani, hogy hol is vagyunk, melyik részén a Montello alatti olasz partnak. A Piave teljesen meg lévén áradva, minden benne lévő sziget legnagyobb részét elöntötte, s így a térkép után nem lehetett tájékozódni, a Montello pedig füstbe lévén szintén nem lehetett megállapítani, hogy melyik részén is van az a kis szerpentin út, melynél kell majd a támadás alkalmával a jobbszárnyunknak lenni. A Montello kb. 3–400 lépésre látszott még előttünk, addig bozótos, kavicsos síkság terült el. Mivel ezen résznek a térképét sokszor nézegettem s skiccéket is csináltam róla, a Montello fent említett távolságáról s arról, hogy ezen a részen nem volt összefüggő posten kette, azt következtettem, hogy jobbra, valahol a 39-esek abschnittjában kötöttünk ki. Emiatt balra vezettem embereimet, kik einzel abfallen követtek.
Következő rész: Támadás a Montello ellen
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
