Képes úti beszámoló
Hat fős zarándokcsoport indult 2017. június 23-án Vas megyéből a cs. és kir. szombathelyi 83-as gyalogezred egykori véres csatáinak kárpáti színterére, melyek a Kiesvölgy, Határhegy, Ceremcha magaslat körül zajlottak 1915 tavaszán. Célja volt a közel 2300 kilométert számláló utazásnak az is, hogy Szent Márton ereklyéjét elvigyék a katonaszent tiszteletére szentelt legkeletibb templomokba: Skelivka, Simenivka településekre.
A Visegrádi Szent György Lovagrend Vas Megyei Priorátusának tagjai, valamint hagyományőrzők, érdeklődők 2017. június 23-án, pénteken hajnalban indultak útnak, hogy háromnapos úton derítsék fel a cs. és kir. szombathelyi 83-as gyalogezred egykori véres csatáinak színtereit. A 6 fős csapatnak segítője volt Strömpfl András, a Lembergi Magyarok Kulturális Szövetségének tagja, aki a Lemberg környéki katonatemetők kutatásával foglalkozik.
A határátlépés után, Ungvár érintésével érkeztünk meg a Kárpátokban található Csontos nevű településre, ahol a szükséges engedélyek és informálódás után indultunk az ukrán-lengyel határ közelében található Kiesvölgy felé. Kiesvölgy település előtt az Uzsoki Nemzeti Park munkatársa várt bennünket, aki a délután folyamán kísérőnk volt, s egyben sok-sok történetet mesélt, és mint botanikus a Kárpátok növényvilágáról is beszélt.
Kiesvölgy határában
Kiesvölgy előtt a második világháborúban elhunyt közel negyven honvéd nyughelyénél emlékeztünk. Két órás, szinte végig meredeken emelkedő erdei úton haladtunk fel a Ceremcha magaslatra, mely 1133 méter magasan található, s ma határterület Ukrajna és Lengyelország között. A magaslaton aztán végigtekintve egyértelművé vált, hogy 1915-ben miért is zajlottak itt véres harcok: az Osztrák–Magyar Monarchia igyekezett a cári hadsereget minden áron a Kárpátok vonalában feltartóztatni.
A Ceremchán egykori lövészárokban az orosz állások felé
A 83-as gyalogezred hadiútja frontra indulásától az 1915. áprilisi csatározásokig
1914. augusztus 7-én kezdődött az ezred elvonulása Komárom – Budapest – Eperjes –Neusandezen át Rzeszówba, ahol a San-folyó melletti határ biztosítása lett a feladata. Az osztrák–magyar arcvonal balszárnyán álló 1. hadsereg – és benne a 83-asok – Viktor Dankl lovassági tábornok parancsnoksága alatt augusztus 22-én kezdte meg az előrenyomulást Krasnik és Lublin irányában. Augusztus 23-án az 1. hadseregnek sikerült is megvernie az orosz 4. hadsereget. Az ezred III. zászlóaljának augusztus 25-én Krasnik környékén vívott harcai jelentették az ezred tűzkeresztségét, melyben hősiesen helytálltak. Érzékeny veszteséget szenvedtek, összességében 40 halottal és 420 sebesülttel.
Közben azonban a kisebb sikerek ellenére a helyzet lényegesen kedvezőtlenebbül alakult. A túlerőben lévő orosz 3. és 8. hadsereg átlépte Galícia keleti határát. Az itt lévő 2. hadsereg Eduard von Böhm-Ermolli lovassági tábornok irányításával megkísérelte az oroszok visszaverését, de nem értek el sikereket. A 2. hadsereg az első lembergi csatában vereséget szenvedett és kénytelen volt a várost is feladni. A jobbszárny nehéz helyzete arra késztette az osztrák–magyar hadvezetést, hogy a sikeresen előnyomuló 4. hadsereget jobbra, az orosz 3. hadsereg ellen visszakanyarítsa. Ez változó sikereket eredményezett Lemberg környékén, de a beérkező orosz erősítések miatt végeredményben kudarcot vallott, így visszavonult. Ezzel egyidejűleg az 1. hadsereg is kénytelen volt dél felé visszavonulni a beérkező orosz erősítések elől. Az osztrák–magyar 4. hadsereg elfordítása miatt az arcvonalban rés keletkezett, amibe az oroszok igyekeztek benyomulni. Fennállt a veszélye annak, hogy a Lemberg környékén harcoló mindhárom osztrák–magyar hadsereget átkarolják. Ezért Conrad von Hötzendorf vezérkari főnök az általános visszavonulás mellett döntött. Így szeptember 11. után elveszett egész Kelet- és Közép-Galícia, Przemyśl várát pedig a körülötte fekvő erődítményekkel együtt ekkor zárták körül először az oroszok. A 83-asok ekkor a Dunajec mögé szorultak vissza.
Hamarosan már északabbra találjuk a 83-asokat, Ivangorod térségében, ugyanis a hadvezetőség az orosz főerők északról és délről történő átkarolását és bekerítését tervezte. Ám csak egyetlen célt értek el, Przemyśl átmeneti felszabadulását, s utána újabb visszavonulás kezdődött. Ez után már csak az „orosz gőzhenger” megállítása, s az elvesztett galíciai területek visszahódítása volt a cél. A sikeres limanovai csata után 1915 januárjában átcsoportosították a 83-asokat a Kárpátokban az Uzsoki-hágó környékére, hogy az orosz áttörést, és ezzel a Magyarország területére való betörést megakadályozzák.
Így kerültek a 83-asok a Szurmay-csoport támogatására, melynek feladata az oroszok által szilárdan tartott Uzsoki-hágó elfoglalása volt. 1915. január 31-én, nagy hideggel és fagyokkal küzdve megindult a Szurmay-csoport támadása. Közel 2 hetes folyamatos, éjjel-nappali csatározások után az oroszokat sikerült kiszorítani a szorosból (előrenyomulás Kinczyk Bukowskira; harcok Bukowiec, Tarnawa Wyzna és Sokoliki környékén). Itt azokat a hősies harcokat kell megemlíteni, melyeket a szorosból való kijutás és a San-folyó elérése után a folyó túlpartját uraló Kiczora magaslatért vívtak honvédjeink (Tarnawa–Nizna–Ozwiniacz közti terület). Egy 794 méteres magaslatról van szó, mely a Kárpátok előterét uralta, s elvesztése egyben egy újabb sikeres orosz támadás bevezetése lett volna. Egy hónapig tartó hősies ellenállás után 1915. március 22-én jött a szomorú hír: Przemyśl kapitulált. Az ott lekötött orosz erőket átcsoportosították a Kárpátok térségébe, így a 83-asok is ettől kezdve nagyobb nyomásnak lettek kitéve. Ennek eredményeként március 30-án este, a Kárpátok előterét végérvényesen feladva, beljebb húzódott az arcvonal a Kárpátok főgerincére, az 1000 méter körüli utolsó védelmi vonalra.
Itt történik egy nevezetes hőstett, mégpedig Ungár Károly hadnagynak, az ezred-utászosztag parancsnokának ellentámadása. 1915. április 2-án, nagypénteken egy olyan ellentámadást sikerült véghezvinnie a hadnagynak, mellyel sikeresen vissza tudta verni a 83-asok állásaiba betört oroszokat (Bukowe Berdo-i védelmi harc).
Az oroszok, hogy a sikereiket kihasználják, illetve kibővítsék, most már a hátraszorított arcvonal két oldalán folytatták a támadásaikat, ami a keleti oldalon elsősorban Uzsok ellen irányult és egészen április 26-ig eltartott.
Korabeli rajz a Ceremchán kialakított állásról 1915. május 2-án
A 33. hadosztály visszavonulása egyelőre azt a célt szolgálta, hogy az Uzsoki-szorost tartó Szurmay hadseregcsoport balszárnyát a Wolosate-től délre levő magaslatokon (Ceremcha) biztosítsa. Ezredünk folyamatos visszavonulása után Malomrét nevű településre érkezett, ahol a 31. hadosztály parancsnoksága alá rendelték, s mint a hadosztály tartaléka, Malomréten is maradt.
Április 7-én az oroszok nagy erőkkel támadva megvetették a lábukat a védelmi vonalak egyik legfontosabb pontján, a Ceremcha magaslaton. Szurmay altábornagy határozott és erőteljes parancsot adott, mely szerint az állásokat az egész vonalon tartani kell, és hogy a Ceremcha visszafoglalására minden rendelkezésre álló erőt harcba kell vetni. Ez a magaslat döntő fontosságú szerepet játszott ezen az arcvonalszakaszon, az elvesztése veszélyesen fenyegette volna az Uzsoki-szorost. Április 11. és 14. között zajlott ezen a területen a harc. Erős orosz támadással vette kezdetét, amely az 1133 m magas Ceremcha magaslattól a 698 m magas pont, vagyis a Határhegy nevű település felé irányult. Kétnapos eredménytelen ellentámadási kísérletek után a 83-asok harcbavetésével sikerült az oroszokat végre visszaszorítani, a régi állásokat elfoglalni, s biztosítani a Ceremcha magaslatot. A hadműveletekben szünet állt be, míg a frontvonal az 1915. május 2-án Gorlice térségében elindított támadással mozgásba lendült, s négy nappal később itt az Uzsoki-hágó környékén is visszavonultak az oroszok.
A Ceremcha körül vívott harcok után kialakult, 1915. május 6-ai helyzetről készült vázlat
A harcok helyszínén napjainkban
A mai napig láthatók a lövészárkok, fedezékek maradványai, valamint a magaslat egy erdős szegletében a több mint 2000 katonát rejtő temető, melyben bizonyosan az egykori Vas vármegye bakái is nyugszanak.
Kovács Gyula sírköve, aki valószínűleg a Szigetvár melletti Mozsgó-Szulimán településről származott
A helyet bejárva, s a temetőn végignézve egyértelművé vált: mivel a belépés a területre engedélyhez kötött, biztosan nem látogatják. Így legalább a mi nemzeti szalagjaink emlékeztetnek a 100 évvel ezelőtti véres napokra. A Himnusz eléneklése után elindultunk vissza Kiesvölgy irányába, mely utat már szakadó esőben tettük meg.
A Vas megyei zarándokcsoport tagjai és kísérőjük a temetőnél
Határhegy és Patakófalu között az egykori katonai térképeket összevetve azonosítottuk a frontvonalat, s a falubeliek útmutatása alapján még a lövészárkok maradványait is megtaláltuk, azonban, mint megtudtuk, egyik faluban sincs katonatemető, Malomréten azonban megtaláltuk egy első világháborúban elesett lengyel katona sírját. A helyiek még emlékeztek rá, hogy valamikor volt ott magyar katona sírja is, de sajnos nem tudtuk megtalálni.
Közel 1000 kilométer megtétele után Csontos településen jó volt hallani magyar szót. Valószínű azonban, hogy a ma már szórványban élő magyar kisebbség, s vele a magyar szó szép lassan kihal. Azért a meleg kézszorítás, és a mosoly a ráncos arcokon mindent megért. Egy-egy ilyen út több mint kutakodás a múltban!
Utunkat tovább folytatva késő délután léptük át az Uzsoki-hágón a történelmi határt. A katonai ellenőrzőpont után Starij Sambirba mentünk, hogy a „malenkij robotra” hurcolt magyarok emlékművénél – mely alatt közel 3000 fő nyugszik – csendesen emlékezzünk.
Közel 1200 kilométer megtétele után, mely nem éppen jó minőségű utakon át vezetett, értünk éjfél körül Lembergbe (ma Lvív), Galícia egykori fővárosába. Hazafelé vezető utunkon megtekintettük a Przemyśl város köré épített erődrendszer egyik külső erődjét a Salis Sogliót. A falakon látható lövésnyomok és a robbantások által leomlott sziklák emlékeztettek dédapáink végsőkig kitartó, keserves küzdelmeire.
Svejkkel Przemyślben
A csoport tagjai a Przemyśl erőd falai között
A kutatás napjaiban végigjártuk az utat eleink nyomdokain, hogy tiszteletünket tegyük és emlékezzünk.
Szöveg: Fülöp András és Tóth Róbert. Helyszíni fotók: Deák Szonja, Rónai András. Az archív képek és vázlatok forrása Doromby József: A volt császári és királyi 83-as és 106-os gyalogezredek története és emlékkönyve (Budapest, 1934).
