Imre Gábor naplója az orosz frontról - 36. rész
Éjfél után orosz srapnelek ébresztik hősünk üldöző különítményét. A sötétség és a köd leple alatt megközelítik a Runkul magaslatát, ahová az orosz utóvéd fészkelte be magát. A cserkeszek támaszponttá alakították a korábban a mieink által kiépített állásokat. Kiűzésükhöz a rohamjárőr tudás ad segítséget…
Éjfél után már sokat forgolódtunk. Belepett bennünket a köd és nyirkos lett minden körülöttünk. Összekuporodtam a pokróc alatt, de nem tudtam felmelegedni. Az ébresztőt azonban nem a hideg, hanem egy srapnelsorozat okozta, amely az éjjeli csendben váratlan sivítással és csattogással húzott el fölöttünk és robbant el a Botosul és Obcina közötti völgyben. Az ismert riadó hangjára reflexmozdulattal ültünk fel.
– A kutya hétszentségit az anyjuknak! Hát ezek nem alszanak! – káromkodott valaki a sötétben.
Mindenfelé mozgolódás, mérgelődés zaja hallatszott. Dodó is fájdalmas nyöszörgéssel adta jelét elégedetlenségének.
– Hány óra? – kérdeztem a közelben ácsorgó Fischertől, aki szoborszerű nyugalommal látta el figyelő szolgálatát.
– Háromnegyed egy – volt a válasz.
– Hogy milyen vadmarha szerencséje van ennek a Fischernek, átaludta a fél éjszakát én pedig fél órát sem pihentem, máris felébresztettek – zúgolódott Keleti.
Közben a második sorozat is megérkezett, és valamivel közelebb robbantak a srapnelek.
– Miért lövöldöznek ezek? – érdeklődött a sátrából előkerült Lovrekovics. Könnyen megtaláltuk az okát. Kb. egy kilométerrel hátrább, az erdőszélen a ritka ködön át jól láthatóan tűz égett. A századkonyhák már főzték a feketekávét. A tüzet az orosz tüzérségi megfigyelő észlelte a Runkul tetejéről, ezért unalmában riadót rendezett a számunkra.
– Honnét tudják odaát, hogy mi a mai programunk? – nevetett Lovró. – Fél kettőre úgyis ébresztő lett volna. Fél három órakor pedig indulunk. Mindenki készüljön fel, mert félóra múlva itt lesz a meleg feketekávé – adta ki az utasítást, és visszabújt a sátrába.
A felkészülés nem sokból állt. Mosakodni a harmatban is lehetett. Egy nyögéssel párosult nyújtózkodás, némi krákogás, pokróc összecsavarás és kész. Az örökké figyelmes Filkó tartalékolt egy csajka vizet, amelyet valahol a bokrok között meglangyosított, hogy a hűvös időben jobban essék a mosdás.
Rövidesen útra készen állt a társaság, illetve heverészett az összecsomagolt hátizsákok mellett, amellyel úgy össze voltak nőve, mint csiga a házával. Hátizsák volt a kincsestára mindenkinek. Nappal szék, ha kell, fedezék, éjjel párna és derékalj. Benne kis szappan, borotva, bajuszkefe és egyéb fontos kis kellék, esetleg egy váltás alsó, sok-sok töltény. Rácsatolva a csajka, amelyben főzni is lehetett és enni is. A kenyérzsákban, ha igaz, némi elemózsia és megint lőszer vagy kézigránát, végül két-három tartalék konzerv. Ezzel a felszereléssel és puskájával vándorolt a katona, ha kellett, országokon keresztül.
„…éjjel párna és derékalj” Hátizsákkal a fejük alatt alvó katonák
(Forrás: Érdekes Újság, 1917)
Cigarettázva, pipázva beszélgettek, míg a reggeli megérkezett. Feketekávé, kenyér és 1 darab húskonzerv volt az előirányzott napi adag minden eshetőségre számítva, mert a mi beosztásunk mellett soha nem lehetett előre látni, hogy mikor találkozunk a konyhával. Bár el kell ismerni, hogy a századszakácsok az élelmezési altiszt vezetésével sokszor bámulatos leleményességet tanúsítottak, hogy elérjék a harcoló csapatrészeket. Tudták ők is, hogy az éhes katona gyenge harcos, és nincsen jobb háborús propagandaanyag a jó sűrű babgulyásnál, vagy krumpligulyásnál, amelyet soha nem lehet megunni.
Alig volt két óra és köszönet a srapnelébresztőnek, már meg is indult a másfélszázad, hogy Zandekékat elérve lehúzódjon a völgybe, és ha mód van rá, megmássza a Runkul oldalát. A különítmény az előre megállapított útirány szerint jó nagy kerülővel fel is jutott az ellenség támaszpontja közvetlen közelébe. Mire felértünk, a hegyormok mögül feljött a nap. Tőlünk jobbra a Runkul másik oldalán már szólt egy géppuska, jelezve, hogy már ébren vannak. Szerencsés felérkezésünket a korai indulásnak és a völgyben terjengő ködnek köszönhetjük. Az előretolt megfigyelők észrevéve közeledésünk, visszahúzódtak a támaszpontba.
Szatmári százada került előre, mi pedig valamivel hátrább helyezkedtünk el. A hegytetőt szövevényes árokhálózat szabdalta össze. Nem most készült, hanem a múlt nyáron lezajlott Bruszilov-offenzíva alkalmával ásták a mi csapataink. A támaszpontot szállta meg az ellenség utóvédcsapata. A különítmény és a nyomába felvonuló 6. gebirgsbrigád hátulról került fel a támaszpontig, amelynek védelmi rendszere éppen az ellenkező irányban volt kiképezve. A felderítők bejutottak a már fűvel benőtt lövészárkokba, amelyek szinte elhagyatottnak látszottak, azonban nem messze jutottak. Heves gépfegyvertűz fogadta őket alig ötven-hatvan lépésről. A gépfegyversorozatok valósággal borotválták az árokba lapuló katonák fölött a földhányást. Az orosz üteg elkeseredetten lőtt. Gránátok és srapnelek kellemetlen közelben robbantak. Nem ismertük a támaszpontban elhelyezkedett utóvéd erejét. Az idő múlt és a nyomunkba érkező gépfegyveres osztagunk is utolért minket. Az ellenség megfigyelője azonban jól láthatott mindent, mert alighogy megjelentek, már a tüzérség munkába vette őket. Az egyik gépfegyvert sikerült leszerelni, a többiek pedig visszahúzódtak az erdőbe.
Felhasználva az üteg elfoglaltságát, Lovró bevezette a mi századunkat is a támaszpont hátsó árkaiba, ahol egy kiemelkedő szikla mögé el lehetett helyezni a géppuskát is. Érdekes helyzet alakult ki. A támaszpont harmadrészét mi foglaltuk el, kétharmad részét az ellenség. Az összekötőárkok mind előrevezettek és rozsdás szögesdróttal és ágakkal voltak eltorlaszolva. A torlaszok is a múlt évből maradtak itt.
– Ezek egész egyszerűen beleültek a kész állásba – dohogott Dudás szakaszvezető.
– Nekik ez csak átmeneti hely, nem akarnak sokáig itt maradni – válaszoltam.
– Csak rakásra lőnek minket, ha nem vigyázunk.
Ebben igaza volt Dudásnak, mert a legkisebb mozdulatra megszólalt a fegyver. Még nem láttunk fia ellenséget sem, és mégis több sebesültünk volt már. Az elől levők cserkesz kucsmákat véltek látni.
– Így nem megyünk semmire – mondta a hátrahúzódott Szatmári főhadnagy –, valami okosat kell kitalálni.
A gépfegyveres osztagokat is elvitték valahová, állítólag oldalazó támadásra vetik be őket. Az orosz üteg laposan lőtt srapneljei állandóan fejünk fölött rikoltoztak. Lovrekovics telefonált jobbra-balra, hogy kiutat keressen. Már egészen elhagyta a szokott kedélye. Állandóan sürgették, hogy indítson rohamot, amely csúnya vérfürdőt ígért. Volt bátorsága megmondani, hogy tüzérségi segítség nélkül nem mészároltatja le a különítményt.
Bizony lecsillapodott az emberek harci lendülete, kijózanodtunk az üldözők mámorából. Lovró szokása ellenére szerb nyelven káromkodott. Mi szomorkodva néztünk visszafelé, az elhagyott Dadult szemléltük, melynek a háta még idelátszott. Nagy reménytelenségünkben a véletlen segítségünkre jött. A balszárnyon levő katonák, hogy az ágyútűz ellen jobb fedezéket találjanak, ösztönösen előre húzódtak egy méter magas balra kanyarodó kőpadka alá, amely lépcsőszerű emelkedést képezett. Némelyik 30–40 métert is előrekúszott és biztosnak látszó fedezéket talált. Voltak már vagy húszan. Mikor azután megfelelő nyugalmat észleltek, felhúzódtak és kilestek. Nagy megrökönyödésükre cserkeszek feküdtek a kövek közé behúzódva, akik miránk lestek. Ezen a részen nem volt drótakadály. A jelentés után pillanatok alatt megszületett a terv. A hosszú tél folyamán, mint rohamjárőr- és kézigránátvetés kiképzőtiszt működtem. Szakaszom negyedik rajának emberei kiválóan értettek ehhez a harcmodorhoz.
Imre Gábor, a rohamjárőr- és kézigránátvetés kiképzőtiszt. A háttérben a legénység
(Imre Gábor hagyatékából)
Rövid megbeszélés után Szatmári százada a jobb oldalon támadást színlelt, és ezalatt a szakaszommal elhúzódtam a kérdéses hely közelébe. A gránátvetőraj embereivel pedig elmásztunk a jelzett pontig. Körülnéztem. Tizenhárom ember kuporgott a közelemben. Dudás vérszomjas türelmetlenséggel szorongatta a kézigránátjait. Sapkánkat levéve Dudással együtt kilestünk a kőpad párkánya fölött. Végigfutott hátamon a hideg, mert a kövek védelme mögött meghúzódó, lövésre kész szakállas cserkesz szemébe néztem, amelyik már figyelte a közelben hallatszó mozgolódásunkat. Az én lebukásom és a fejem fölött elcsattanó lövés másodperc töredékéig tartott és felhangzott Dudás vezényszava:
– Húsz lépésre, dobás!
Tizenhárom kézigránát repült egyszerre és hatalmas dörejjel robbant. Majd újabb gránátok következtek. Szakaszom rohant hozzám és a következő össztüzet már negyven ember adta le. A felhangzott „hurrá” pillanatában már az elkábult cserkeszek között voltunk. Nyomunkban, mint a lavina, az egész század. Néhány célt tévesztett lövés és a cserkeszek otthagyva sebesültjeiket visszahúzódtak.
Csak ketten harcoltak halálos elkeseredettséggel. Már több sebesülésük volt. Hiába kiabáltam:
– Ne bántsátok!
Letiporták őket.
– Az anyja szentségit – káromkodott az egyik harcos –, két lépésről lőtte agyon Lőcseit.
A szerencsétlen ember tényleg ott vonaglott a hóhérmunkát végzők lába alatt... Megkeményedtem én is, rohantam tovább a cserkeszek után.
– Nyomás, Zandek! – kiáltottam a mellettem lihegő főhadnagyra, akinek az arca, nem tudtam, ijedtséget vagy vérszomjat fejezett ki, vagy mind a kettőt. Hatalmas kavarodás keletkezett. A cserkeszek háta mögé kerültünk, akik elhagyták az árkokat és vad lövöldözés közben a támaszpont alsó felén kimenekültek.
Lovróék kissé későn indultak meg és így drága másodpercek vesztek el, ezért azután meg kellett elégednünk öt élő cserkesszel. Nem tudtunk hirtelen mit kezdeni velük, és a gyenge sebesültekre meg a szanitécekre bíztuk őket.
– Vigyázzatok rájuk, mert ha nem néztek oda elvágják a torkotokat – figyelmeztettem őket.
A cserkeszek elszántan, minden félelem nélkül néztek rám, látszott rajtuk, hogy úgy gondolják, az ítéletet mondtam ki rájuk. Kezdtem megérteni, hogy a kozák és cserkesz harcosok a múlt évi Bruszilov-offenzívában miért gyilkolták le esetenként a sebesült foglyaikat. Nem tudtak velük mit kezdeni az üldözésnél…
Hiába törtettünk a cserkeszek után, eltűntek az alattunk levő erdőben. Eltűnt a tüzérüteg is, mint a kámfor. Sikerült nekik az utolsó pillanatban elszakadni tőlünk. Feladatukat teljesítették, több mint 24 óráig feltartották az üldözőket. Előre kijelölt ösvényeken húzódtak vissza. Mire mi tájékozódhattunk, már messze jártak, hogy új helyen tartsanak fel bennünket.
Lovró okosan rendezte a sorainkat továbbindulás előtt. Sajnos nem úsztuk meg szárazon ezt az akciót. Lőcsei bajtársunk meghalt és három igen súlyos sebesültje lett Szatmári századának. Az sem volt vigasztaló, hogy a cserkeszek lényegesen nagyobb veszteséget szenvedtek. Amíg mi rendezkedtünk, utolért bennünket az előrenyomuló dandár élcsapata, a 38-as zászlóalj.
– Na! Mi van veletek? – kérdezték tréfálkozva – a sarkatokra lépünk, ha nem igyekeztek – kiabálták hátul. A komolyabbak érdeklődve nézték a rövid és lármás harc színhelyét.
Megindultunk. Most Fischer szakasza vette át a vezetést. A Runkul gerincén haladtunk keleti irányban, meglepő gyorsasággal. A tőlünk balra vezető hegyvonulaton néha látni lehetett a honvédalakulatokat előnyomulni. Jobbra azonban áttekinthetetlen volt a terep. A biztosítás oldalról csak a jó szerencsére volt bízva, mert lehetetlen feladatot jelentett a folyton ismétlődő vízmosás, szakadék, szurdok és bozótos felderítése.
Az orosz csapatok, felhasználva a két napi előnyt, messze elvonultak. Az utóvédekre sem lehetett egész nap folyamán ráakadni. Nagy távolságból néha a minket figyelő járőreik adtak le egy-egy lövést, amellyel jelezni akarták, hogy még ők is itt vannak.
A vidék mindig vadabb lett. A megtett út nem tett ki többet 13–15 kilométernél, de ténylegesen ötször annyinak is megfelelt. Hegyre fel, hegyről le, szakadékok hosszú sorát megmászni, erdőcsoportokat megkerülni, minden gyanús mozzanatnál megállni és azt felderíteni, hogy kelepcébe ne kerüljünk, ugyancsak igénybe vette minden erőnket. Szerencsére tűrhető erőben voltunk és nagyszerű hegymászó tréninggel rendelkeztünk.
– Úgy megszoktuk már ezeket a görbe utakat, hogy biztosan hasra esnénk az aszfalton – elmélkedett Keleti.
– Egy év óta nem sokat jártunk egyenes úton a hegyek között – csatlakozott a beszélgetésbe Zandek.
– Imrének a legkönnyebb, mert Kecskemét környékén sok a hegy. Ott van a Máriahegy, Úrihegy, Körösi hegy – csipkelődött Keleti. – Mindegyik van vagy két-három méter magas.
– Neked azért mégis a legjobb – vágtam vissza –, mert Te életedben sem jártál soha egyenes úton, és azért esel hasra, ha becsületes útra akarsz térni – fordítottam egyet a gondolaton. A keletkezett nevetés elvette Keletinek a hangját.
Rövid pihenőt rendelt el Lovrekovics és mi gyorsan megettük a húskonzervet. Nem nagy lelkesedéssel indultunk tovább. Az egész napon át derült meleg időben meneteltünk. Már azt hittük, hogy ezen a napon nem látjuk meg az ellenséget, mikor a Briáza község fölötti magaslatról letekintve, mint játékházak bújtak meg a falu épületei a fák között. Az utcákon nagy sürgés-forgás volt látható. Lovasok nyargaltak fel alá. A szemközti nagykiterjedésű, gabonával és kukoricával bevetett hegyoldalon siető csoportok meneteltek.
Nem sokat teketóriáztunk. Az alattunk levő meredek facsúsztatón egy-kettőre lent voltunk a falu szélén. Negyedórai felderítés után már a falu házai között jártunk. Sehol senki. Az előbb még forgalmas hely, mint varázsütésre kiürült, még kutyát vagy csirkét sem lehetett látni. A házak légmentesen lezárva.
Lovró úgy járt-kelt a falu főutcáján, mint egy győztes hadvezér. Monoklija, melyet tegnap óta nem láttunk, messziről csillogott a késő délutáni napfényben. Az orosz utóvéd, mire mi a faluba értünk, felhúzódott a szemközti hegyoldalra. Harc nélkül feladták a nehezen védhető terepet. Csak egyetlen lövés esett, amellyel egy figyelő őrszem Lovrekovics főhadnagyot akarta kikészíteni, amint fölösleges fölényeskedéssel jó célpontot szolgáltatott. A lövés közvetlen előtte vágta fel az utat és Lovró pillanatnyi meglepetés után bámulatos fürgén az út védett oldalára ugrott. Egy közelben pihenő raj gyorsan megrohamozta az emelkedést, azonban a lövész már eltűnt a kukoricásban.
– Biztosan a monoklira pályázott – dünnyögött Dudás szakaszvezető az orra alatt.
– Az elbizakodottság soha nem vezet jóra – gondoltam. Első feladatnak a szemközti emelkedés biztosítását kellett volna tekinteni.
A két század tisztikara egy kőfal védelme mögött rövid megbeszélést tartott. Lovrekovics főhadnagy, mint az üldöző különítmény parancsnoka, kiadta az utasítást, hogy bármilyen fáradtak vagyunk is, tovább kell szorítani az ellenséget. Tovább megyünk, amíg látunk, vagy amíg fel nem tartóztatnak bennünket.
A megbeszélés és a térkép tanulmányozása szerint legvalószínűbbnek látszott, hogy a légvonalban 5 km-re levő 1359 méter magas Magurán fognak az utóvédek megállni, ha nem védelmi vonalnak szánták, mert a Federcul 15–20 km hosszú kifli alakú gerincének előhegysége volt. Gyorsan kellett cselekedni.
Következő rész: Éjszakai kaland a Magura elfoglalására
Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról
