A 10. isonzói csata olasz szemmel
1917. május 12-től június 5-ig tartott az immár 10. isonzói csata, amelyik minden korábbinál nagyobb veszteséget követelt a szembenálló felektől – különösebb eredmény nélkül. Olasz oldalról rendkívül súlyosak voltak a veszteségek.
Ahogy megjött az 1917-es tavasz az olasz hadvezetés lépéskényszerbe került: valamit kellett kezdeni a tél folyamán addig még soha nem látott létszámú és fegyverzetében is megerősödött hadsereggel. Az antanttal is úgy egyezett meg, hogy az olasz haderő is bekapcsolódik a központi hatalmak elleni minden fronton nagyjából egyszerre induló támadásba, amivel megpróbálják kikényszeríteni ellenfeleik összeomlását.
Olasz gyalogság a lövészárkokban
(forrás: www.labassa.org)
A tél folyamán Cadorna vezérkari főnök nem „talált ki” új hadászati koncepciót. (A többi antanthadvezér sem.) Újra az Isonzónál tervezte a támadást. Kisebb siker esetén az 1916 nyarán és őszén elért pozíciók stabilizálását kívánta elérni, szerencsésebb esetben pedig két rövid szakaszon akarta áttörni az osztrák–magyar frontot. Luigi Capello tábornoknak, akit a frissen szervezett „Gorizia hadsereg” élére állított, a várostól északra fekvő Bainsizza-fennsíkra kellett volna betörnie, a Monte Kuk, a Monte Santo és Monte San Gabriele irányában. Az aostai herceg, Emanuele Filiberto di Savoia parancsnoksága alatt álló 3. hadseregnek pedig a Goriziától délkeletre, a Hermadánál, Trieszt irányába. Cadorna a rendelkezésre álló 59 hadosztályból huszonnyolccal tervezte az offenzíva elindítását. A tartalékról is gondoskodott: 40 zászlóalj, és a tiroli frontról átirányítható további 30 állt készenlétben.
A túloldalon, az osztrák–magyar erők felkészültek a támadás kivédésére. A hosszú téli hadműveleti szünetet kihasználva szisztematikus erőd- és kaverna-láncolatot építettek ki, alaposan megerősítették az Isonzó középső szakaszának és a Karszt déli peremének védvonalát. Az 1916. évi nagy emberveszteségeket tartalékosok behívásával pótolták. Boroević tábornok tisztjeinek reményt adott az a számítás is, hogy Oroszország várható összeomlása esetén nagyobb csapatok érkeznek majd a keleti frontról az Isonzóhoz.
Az erőviszonyok az 1917. május 12-én kezdődött 10. isonzói csata elején az olasz fronton megszokott képet mutatták. Majdnem kétszeres olasz túlerőt: kb. 279.000 puska, szemben a 160.000 osztrák–magyarral, 2200 olasz ágyú és 1000 aknavető, szemben az 1400 osztrák–magyar löveggel és 500 aknavetővel – miként Hajdú Tibor és Pollmann Ferenc könyvében olvashatjuk.
Az Isonzo híd Plávánál és a Monte Kuk
(forrás: commons.wikimedia.org)
Az olasz támadás két és fél napos tüzérségi előkészítéssel kezdődött (május 12–14.) Capello tábornok frontszakaszán. A pokoli tűz több helyen erősen megrongálta az osztrák–magyar védvonal építményeit, de nem tudott utat biztosítani az áttöréshez. (A csata egészében az olasz tüzérség kb. háromnegyedmillió lövedéket lőtt ki, amelynek értéke mintegy egymilliárd líra volt.) Május 14-én délben megindult a gyalogsági tömegroham is. Sikerült birtokba vennie a Kuk hegyet, és aznap este még a 682 méter magas Monte Santót is. Aztán, a következő napokban, néhány négyzetkilométernyi térnyerés után, az újabb és újabb rohamok ellenére elakadt a támadás a Bainsizza-fennsík déli részén, és a Monte Santót sem sikerült tartani. (Ezekről a harcokról ad kitűnő leírást a magaslaton küzdő császári és királyi nagyváradi 37. közös gyalogezred 4. zászlóalja egyik géppuskás szakaszának a parancsnoka, Hary József Az utolsó emberig. Isonzói jelentés című visszaemlékezésében.)
A Hermada lejtője egy olasz lövészárokból nézve
(forrás: www.isonzo-grs.it)
A 3. hadsereg támadása a tüzérségi előkészítés után 1917. május 14–15-én a Komeni-fennsík északi részén az osztrák–magyar VII. hadtest ellen irányult, amit a 17. hadosztály szakaszában a Fajti hrib magaslatnál a debreceni 39-esek és a szegedi 46-osok vertek vissza. A döntő támadás ezen a szakaszon 1917. május 22-én kezdődött néhány órás, rövid tüzérségi előkészítés után a gyalogság rohamaival. A 10. isonzói csatában a gyalogsági támadások hasonlóan ismétlődtek, mint az 1915. évi csatáknál. Három héten át, csekély eredménnyel. Az áttörés egyik frontszakaszon sem sikerült. Amikor az olaszok a legjobban álltak, akkor is csak mindössze 4 km mélységben szorították hátra az ellenséget. Az osztrák–magyar erők nem törtek meg, nem omlottak össze. Az olasz hadvezetés ezt belátva május végén leállította az offenzívát. Az osztrák–magyar erők 1917. június 4–5-én, az orosz frontról érkezett erősítéssel, a Hermada egyik kulcspontjánál, Flondarnál, kisebb méretű ellentámadást indítottak, amely további súlyos olasz veszteségeket okozott (kb. 22.000 halott, sebesült, hadifogoly). A csatában 5 magyarországi kiegészítésű hadosztály vett részt a front különböző szakaszain.
A 10. isonzói csatában rendkívül súlyosak voltak az emberveszteségek. Az olasz szakirodalom szerint az olasz oldalon 112.000 halott, sebesült és eltűnt, az osztrák–magyar oldalon 76.000 (egyik oldalon sem számolva a betegeket). Hajdú és Pollmann szerint a mérleg: 36.000 olasz halott, 96.000 sebesült, 27.000 hadifogoly, szemben az osztrák–magyar haderő 7300 halottjával, 45.000 sebesültjével, 23.000 hadifoglyával.
Angelo Gatti ezredes
(forrás: 4.bp.blogspot.com)
Angelo Gatti vezérkari ezredes, az olasz főparancsnokság hivatalos történésze, 1917. május 27-én a magánnaplójában így összegezte a 10. isonzói csatának az addigi mérlegét: „Vitathatatlan, hogy ez a csata, hasonlóan a többihez, nem változtatott a helyzeten. Ott tartunk – mint ahogy tegnap az aostai herceg fogalmazott –, hogy így még tíz év múlva sem érünk el semmit.”
A frontvonalak alakulása az első tizenegy isonzói csatában
(Doromby József - Reé László, szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)
Cadorna az offenzíva kudarcáért való felelősséget a Boselli miniszterelnöknek írt három később híressé vált levelében megpróbálta áthárítani a katonáira, a kormányra és az országra. Azt állította, hogy a Rómában és a hátországban kialakult defetizmus átragadt a hadseregre, ami a hadifogságba esettek és a dezertőrök számának növekedéséből is látszik. Kemény intézkedéseket követelt a kormánytól a hátországban, a hadbíróságok számára pedig a megtizedelésről szóló régi, barbár büntetés kiszabásának a visszaállítását. A dezertőrök számát illetően Cadornának nagyjából igaza is volt (persze jogilag bizonytalan, hogy például dezertőr-e a szabadságról késéssel visszatérő katona), a katonák azonban nem voltak gyávák. A csatáról szóló visszaemlékezések egyértelműen állítják, hogy igenis bátran és elszántan küzdöttek, újra és újra rohamra indultak, még ha elkeseredettségükben és tehetetlenségükben a szó legszorosabb értelmében sírtak is.
A fentebb idézett Gatti ezredes ezt írta a naplójában: „Több főtiszt, köztük ezred- és dandárparancsnok, elmondta nekem, hogy megfigyelték, hogy ebben a csatában, az előzőektől eltérően, sírva mentek előre a katonák. Kiugrottak a lövészárokból, mentek, és sírtak. Casale ezredes mondta ezt nekem, akinek három ezüst kitüntetése van. Ojetti mesélte, hogy találkozott egy római hadnaggyal, aki sírt, miközben kapaszkodott fölfelé a Monte Kukra. Az idegi fáradtságtól? A dobhártyát beszakító légnyomástól? Az ok mindegyik lehet. A katonák természetesen bizonyos dolgokban különböznek egymástól, a lövészárkokban azonban sok mindent automatikusan csinálnak. Van, aki nehéz álmokkal küszködve, de képes aludni a lövészárokban, másoknak szinte olyan a szeme, mint az őrülteké, mert mint mondják, két hete nem tudtak aludni. […] Olyan ponton vagyunk, amikor végtelen nagy a várakozás. Mit várunk? Talán már csak egy erőfeszítés, vagy kettő, aztán jön a tél. Vagy talán a béke? Ki tudja.”
Még véget sem ért a 10. isonzói csata az olasz hadvezetés máris újabb offenzívára készülődött...
