„Mint a rühes macska a zsákban, mikor vízbe fojtani viszik…”

2017.01.16. 07:00 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról – 9. rész

A hősünk által végrehajtott sikeres támadást követően a megszállt területen megélénkül az élet: előbb orosz repülők avatkoznak a harcba, majd mindkét fél tüzérsége belövi magát rájuk. Az este folyamán az orosz gyalogság is mozgolódni kezd, és megszólalnak a géppuskáik is. A helyzetük kezd válságosra fordulni…

 

Az ellőtt muníció jelezte, hogy előttünk az ellenség mozgása is megélénkült. Balogh és Fischer emberei élénken lövöldöztek.
– Meglátod, rövidesen szerencsénk lesz hozzájuk – szólalt meg Boros és hátranézett egy közel bevágó gránát után, amely gyanúsan kerülgette a biztonságba helyezett géppuskáját.
– Jó lesz vigyázni a gépeinkre, mert ebben van minden reményünk.

Hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, az erdő fölött végigrepült két orosz repülő, olyan alacsonyan, szinte horzsolták a fák koronáját.

Az orosz Anatra gyár által gyártott Anade repülőgép az első világháború idején Az orosz Anatra gyár által gyártott Anade repülőgép az első világháború idején
(forrás: wio.ru)

Úgy látszott, nem miránk, inkább az állásunkra volt kíváncsi. Vaktában beszórta gépfegyverével az erdőt. Embereink le nem írható jókívánságaitól kísérve. Rövidesen jött is visszafelé, azonban mi már a bokrok védelme mögül bátor sortűzzel fogadtuk. Erre azonnal magasabbra emelkedett, és továbbállt.

Az orosz Anatra gyár által gyártott Anasale repülőgép rajza Az orosz Anatra gyár által gyártott Anasale repülőgép rajza
(forrás: wio.ru)

Megjelentek a mögöttünk levő ütegeink megfigyelői is. Boros gondjaira bíztam őket. Rövidesen két irányból érkező gránátok süvítését és robbanását hallgathattuk. Mint kitudódott, a mieink is belőtték magukat.
– Most azután nem lehet panaszunk, be vagyunk elől-hátul lőve – mondtam tréfásan Fischernek, akit időközben felkerestem.
– Ne mondd. Talán be vagyunk szarva – mondta kajánul –, úgy érzem magam, mint a rühes macska a zsákban, mikor vízbe fojtani viszik. Jót röhögnek rajtunk az árokban Balla és Keleti, akik már ki is aludták magukat.
– Nem hiszem – nyugtattam meg –, azok még idegesebbek, mert nem tudják, mi van elől és hogyan érezheti magát Fischer, az egyetlen barátjuk.
– Ne ugrass, mert idehívok néhány sárgaruhást, hogy megfegyelmezzenek – fenyegetőzött Fischer mókából, majd komolyra fordítva a szót, megjegyezte – nem valami rózsás itt a helyzetünk. Állandóan várom, hogy mikor fognak karon jó szomszédjaink és visznek át magukkal. – Végül nem tudta megállni és hozzátette:
– Ballának kellene szólni, mert ő kedveli a molett női szépségeket, akikből sok van odaát.
– Majd értesíteni fogom – ígértem meg, és továbbkúsztam Balogh felé.

Váratlanul elcsendesedett a harci zaj. Most meg a csend volt szokatlan és félelmetes. Közeledtem Balogh támaszpontjához, amelyet időnkint fel-felcsattanó lövései jeleztek. Már távolról láttam, hogy meg van elégedve a helyzettel.
– Azt hiszem, elintéztem a lövészt – újságolta –, már néhányat a fáról is elriasztottunk. Többször megkísérelték a felmászást.

A közelben magukat beásott tüzérségi megfigyelőink szorongva figyelték a helyzetet. Nagyon veszélyesnek látszott ez a közelség, és elképzelték magukat útban Szibéria felé. Rendkívül imponált nekik Balogh természetesnek, magától értetődőnek látszó bátorsága és magabiztossága, melyet tőle a fiatalabb legények is átvettek.

– Én azt mondom, hadnagy úr, ne sokat másszon itt, mert puskacső elé kerülhet – javasolta Balogh.
– Nem kell aggódni, vigyáz itt mindenki a bőrére, ha már elhozta erre a vásárra.

A megfigyelő tüzérzászlós és telefonistái előtt Balogh, már úgy láttam, nagy tekintélyre tett szert embervadász képességeivel. Ismerve felfogását, mint érdekes katonatípust akartam bemutatni a tüzéreknek, és belevontam Baloghot a beszélgetésbe, felhasználva az időszaki csendet.
– Balogh bajtárs, nem érez kimerültséget? Tegnap és tegnapelőtt alig pihent valamit.
– Nem vagyok fáradt – válaszolta –, csupán kissé izgatott vagyok. Szeretném már tudni, mi lesz a vége ennek a kalamajkának.
– Milyen kalamajkának? – ismételte a tüzérzászlós Balogh kiszólását. – Ennek a helyzetnek, vagy a háborúnak?
– Természetesen ennek – mondta Balogh. – A háború végére nem is gondolok… Még magam sem tudom, mit fogok tenni, ha vége lesz… Menjek vissza londinernek? Legyek újra kocsimosó? Álljak újra bérkocsi standra? Hogy ne csak az urak, hanem a kocsisok is parancsoljanak?
– A maga talpraesettségével és sokoldalúságával megél a jég hátán is. Nem kell kocsimosónak lenni – igyekeztem Baloghot meggyőzni. […]
– Azt hiszem, eltaláltam a lövészt – mondta tettetett nyugalommal, mintegy jelezve, hogy nem hajlandó tovább beszélgetni.

A telefonista lemondóan legyintett. További párbeszédre nem is volt már időnk, mert egy rejtett gépfegyver úgy végigsöpört fölöttünk, hogy szemünk-szánk tele lett porral.
– Jó lesz minél előbb helyet változtatni, mert könnyen kaphatunk néhány gránátot vagy aknát. Ezzel a sok fölösleges lövöldözéssel magunkra tereljük a figyelmet – dohogott a tüzérzászlós.

Valami igaza volt, mert már negyedórája fegyverszünet tünetei mutatkoztak, melyet csak Balogh lövései zavartak meg. Megértettem Baloghot, nála az utolsó tromf a puskája volt. Úgy gondolta, hadd beszéljen az helyette. […] A szakasz konzervellátmányáról és felszereléséről kezdtem vele tárgyalni. Megértett és örült, hogy nem kell tovább folytatni az eszmecserét. Engedélyt kért, és visszament előző helyére a korhadt fatörzzsel egyirányba. […]

Elmúlt a délelőtt. A nap melegen sütött át a lombok résein. A teljes csend sajátságos zümmögését csak néha szakította meg a levelek között leselkedő madarak sikoltása, amellyel méltatlankodásukat fejezték ki a birodalmukba betört emberekkel szemben. A katonák felváltva aludtak és őrködtek. Meg kellett engedni az alvást, mert nem tudtuk, mit hoz az este. Baloghgal megegyezve én is engedélyeztem magamnak két órai alvást.

A két óra letelte után Balogh pihent le. Közben hírül hozták, hogy az ebédből estebéd lesz, amelyet az állásban fogyasztunk el. Órák hosszáig még lövés sem dördült el. A különös csend ránehezedett az idegeinkre. Éreztük, hogy valami készül. Láthatatlan szemek figyelnek bennünket állandóan. Ez a nyomasztó tudat ott ült minden katona szemében. Eszembe jutott egy régen látott film, a „Zöld pokol” vérfagyasztó titokzatos története, ahol az örökös zöld őserdei félhomályban egy expedíció pusztul el a lombok között láthatatlan ellenség támadásától. A nappallal együtt fogyott az önbizalmunk is, és fokozódó titkolt rettegés ült a katonák szemében. Az örökké harcias Balogh is komolyan sötét tekintettel vizsgálta a terepet.
– Az anyjuk úristenit – káromkodott a fogai között –, ezek készülnek valamire. Amíg aludtam nem lehetett mozgást érzékelni? – kérdezte.
– Nem… Lehet, hogy, aki látott is, behunyta a szemét, hogy ne kelljen megzavarni az erdő templomi csendjét.
– Majd adnak ezek nekünk templomot, olyant, ahol majd a lelki üdvösségünkért is elfelejtenek imádkozni, ha nem vigyázunk eléggé – és elindult mozgósítani a társaságot az álmos merengésből.

Lassan elmúlt a délután is minden esemény nélkül. Az ellenség nyilvánvalóan kapcsolatban volt velünk és ismerte a helyzetünket. Türelmesen várt, támadásra készen… Az erdőben már hosszú árnyékokat vetett a lefelé ívelő nap, és én belső szorongással gondoltam a nemsokára beálló sötétségre. Az orosz katonák tőlünk legfeljebb száz méterre feküdtek, megbújva a bokrok között.

Végre este hét óra tájban megszűnt a bizonytalanság. Megmozdult az előttünk felsorakozott rajvonal. Ahol a terep megengedte, igyekeztek közelebb férkőzni és gyorsan beásni magukat. Alkonyatkor már Boros gépjeinek közbe kellett lépni, hogy a túlságosan közelünkbe férkőzötteknek kissé elvegyék a támadó kedvét. A géppuskák állandóan változtatták a helyüket. El akartuk hitetni, hogy több gépfegyverünk van. Csakhogy most már előttünk is gépfegyverek válaszoltak a mieinknek. Gyakran kellett hasra vágódni az erdőt pásztázó golyók elől.

Orosz géppuskások Galíciában Orosz géppuskások Galíciában
(forrás: worldwartwozone.com)

Filkó útra készen hevert a közelemben. Állandóan felkészülve várta, hogy bármi történik is velem, maradhasson. Féltem ruhanemű és felszerelés nélkül a fogságba indulástól. Ezért titkos megegyezésünk volt, hogy egymást, ha lehetséges, nem hagyjuk el. Hatalmas, erős, állandóan mosolygó tót fiú volt Filkó. Határozottan monumentális benyomást keltett, amikor két tele hátizsákot, három tekercsbe csavart pokrócot és a két kenyérzsákot magára vette. Néha még arra is volt ereje, hogy egy puskát, vagy ha kellett, sebesültet is vigyen. Nagyszerűen értette a mesterségét és kiválóan gondoskodott a jólétemről. Közismert gyávasága azonnal megszűnt, ha mellettem lehetett. Megható volt a ragaszkodása hozzám. Mindig az én magatartásomhoz igazodott, mert úgy gondolta, ha én nem félek, neki sem illik félelmét megmutatni. Sok nehéz órát töltöttünk már együtt. Igyekezett ellesni barátságos pillantásom, hogy abból következtessen vagy utasítást kapjon.

– Eredj vissza a százados úrékhoz – mondtam neki –, s ott várj meg, míg visszajövök. – Láttam jobb szeretett volna maradni, de meggondolta magát, és a bokrok védelme mögött elballagott hátra. Legalább tucat szempár kísérte figyelemmel távozását, amelyből következtettek a közeli visszavonulásra.

Félórán keresztül állandóan fokozódott az ellenség mozgása. A lövöldözés dacára, ahol a terep megengedte, közelebb húzódtak, nem törődve az esetleges veszteséggel sem. Balogh megfigyelése szerint a gyalogság között kozákok is fel-feltűnnek, akik valószínűleg a gyalogságot hajtják előre. Dacára a nagy elővigyázatnak, az ellenséges lövöldözésnek áldozata is lett. Suszter János gyalogos a fokozódó tüzelés közben helyet akart változtatni, és mozgás közben fejlövést kapott. Fischer szakaszánál is történtek sebesülések. Helyzetünk kezdett válságosra fordulni.

Hátrakúsztam Kozarev századoshoz jelenteni a helyzetünket. Mire odaértem, vacsorázott. Ugyancsak vacsorázott a tartalék is.
– Sietünk, mert lehetséges, hogy később már nem lesz idő hozzá – magyarázta az igyekezetet. Meghallgatta a helyzetről elmondott beszámolómat, helyeselte megállapításom, hogy fegyveres felderítésről van szó. A kölcsönös lövöldözés, melyet kiprovokáltak, tisztán megmutatta, hol és kb. milyen erőkkel rendelkezünk.
– A helyzet komoly és minden pillanatban történhet valami. A brigádparancsnokság rám bízta a helyzet megoldását, ezért nem is várunk tovább, megkezdjük az óvatos visszavonulást – rendelkezett. – Felhasználva a közelgő alkonyatot az emberek egyenként visszamásznak. Az ellenségnek nem szabad észrevenni, hogy visszavonulunk. A tartalékból azonnal két tábori őrsöt kell felállítani megfelelő helyen, amelyeket dróttal kell megvédeni a hirtelen megrohanástól. Ha támadás indul, a tábori őrs is visszahúzódik az állásba. Nincsen más feladata, mint megakadályozni a meglepetésszerű támadást, és jelezni annak megindulását. Balogh a géppuskákkal fedezi a visszavonulást, nehogy megrohanják a helyüket elhagyó embereinket. A mi félszázadunk tart ki legtovább, mert időt kell adni a balszárnyon levő szakasznak a bevonulásra. Az akció megindulását részetekre időben jelezni fogom, és a végrehajtást rád bízom – adta ki az utasítást.

Sok beszélnivaló nem volt, siettem vissza az első vonalba. Elvezettem a két tábori őrsöt, és Balogh gondjaira bíztam a felállításukat. A tábori őrs parancsnokainak lelkére kötöttem, hogy éberek legyenek, mert amíg a hold fel nem jön, csakis a hallásukra lesznek bízva. A szögesdrótot is kihúzzák félkör alakban.

A bevonulásra szóló parancsot minden szakaszparancsnok megkapta. Közben a fák között leszállt a homály. A lombok között átvilágító ég foltjai még színesek voltak a lement nap utolsó sugaraitól. Az ellenségig azonban már nem láttunk el. Az újra beállt csendben a kiértesített embereink várták az indulásra szóló parancsot.
– Bizonyára vacsoráznak – kezdett a beszélgetéshez az egyik idősebb katona… Otthon már megetették a marhákat ilyenkorra.
– Ki dolgozik otthon, Szabó bajtárs? – kérdeztem, hogy megindítsam a beszélgetést.
– A kisebbik fiam már 18-ban van, és két orosz fogoly meg a feleségem. A hadifoglyok olyan jól érzik magukat, haza sem akarnak menni. A fiatalabbnak már menyasszonyjelöltje is van, a szomszéd Kiss Gábor lánya, akinek fél esztendeje, hogy elesett a vőlegénye Szerbiában.
– Szóljon át Szabó bátyám a muszkákhoz, hátha átjönne néhány. Itt az aratás-cséplés ideje, szükség lehet még rájuk – ugratta egyik fiatal legényke Szabót.
– Hát ecsém, azt hiszem, kétszer sem kellene nekik mondani, mert jobb dolguk van azoknak nálam, mint neked az édesanyád szoknyája mellett volt.
– Ezzel nem mondott valami nagyot bátyám, mert én 10 éves koromban kanász voltam, és nem sokat értem rá anyám szoknyája mellett ülni.

Végre megérkezett a várva-várt utasítás a bevonulásra. A megbeszélt módon minden második ember elindult hátra. Nem volt szükség mászásra, mert a sötétség miatt nem lehetett belátni a területet, inkább a csendre kellett vigyáznunk. Öt percnyi várakozás után megindultak a többiek is. Nyugodtan, tempósan ballagtak hátra. Nem titkolva azt a nagy megkönnyebbülést, amelyet éreztek, mert nem kellett állandó szorongásban tölteni az éjszakát, nyugodtan vacsorázhatnak, és végre a drótsövény védelme alatt talán alhatnak is a lövészárok „lágy ölén”.

Amíg hátul Balogh és Fischer összegyűjtötték a szakaszokat, még utoljára meglátogattam a tábori őrsöket. Szótlanul készítették fedezékeiket, hogy védekezni tudjanak. A magárahagyatottság ismert érzése vett rajtuk is erőt. Ügyesen két szál szögesdrótot feszítettek ki térd- és derékmagasságban, melyre üres konzervdobozokból kolompokat akasztottak. Magam is alig bírtam kikerülni ezt az akadályt a sötétben.
– Ide figyeljen, Süveges – adtam ki az utolsó utasításokat a jó kiállású tizedesnek. – Nyugtassa meg az embereit. Támadást feltartaniuk nem kell. A maguk szerepe csak annyi, hogy figyelik az ellenség mozgását. Ha gyanús készülődést észlelnek, használja a világítópisztolyt. Általában negyedóránként lőjön ki fehér rakétát. Támadás esetén vörös színűt. De el ne tévessze, mert abból nagy kavarodás keletkezne.
– Nem tévesztem el. Fehér a jobb oldali, vörös a bal oldali tarisznyámban van.
– Még arra is gondja legyen, hogy minden kilövése más helyről történjen. A megbeszélés szerint a szomszéd tábori őrsökkel és hátrafelé az összekötő szolgálatot tartsák. – Még egyszer figyelmeztettem, az embereit ne engedje elaludni.
– Az emberei ki vannak oktatva a jelszóra?
– Igenis, hadnagy úr! Bizonyos, hogy itt senki az éjjel elaludni nem mer. Senki sem szeretné, hogy a sötétben váratlanul elvágják a torkát. Meglepni nem fognak minket, az bizonyos.
– Hogyan gondolja a koromsötétben fenntartani a szomszéd őrssel az összeköttetést?
– Egy szál drótot húztunk ki jobbra és balra, és annak a mentén mennek a járőrök. Ha a drót megszakadna, az azt jelenti, hogy átjöttek közöttünk.
– Rendben van, de ennek van hátránya is. Ha az ellenség felfedezi a drótot, szépen bevárja a járőrt a drót mellett, és meglesz a baj.
– Majd óvatosak leszünk, hadnagy úr!
– Jól van, Süveges bajtárs, csak ügyeljenek – megszorítottam a fiatal tizedes kezét, elindultam vissza az állásba. Nehéz szívvel hagytam magukra az embereket. Megéreztem a gondolataikat. A fák és bokrok közötti feketedő mélységekben sanda szemekkel figyelt a veszedelem. A képzelt alattomos tekintetére megborzongtam. Nem tudni, honnan és milyen formában tör ránk.

Következő rész: Különös éjszakai kalandok a tábori őrsök körül

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: orosz front Imre Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr6412128999

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása