„Jobb élő gyilkosnak lenni, mint hősi halottnak…”

2017.01.09. 08:16 :: PintérTamás

Imre Gábor naplója az orosz frontról – 8. rész

A hajnali frontális támadás után a betörési pontról oldaltámadásra indul hősünk vezetésével a félszázad. Boros géppuskái is beavatkoznak a harcba. Az újabb sikeres rohamot követően megszállják és biztosítják az elfoglalt területet, ahol Balogh – jó céllövőként – sorra teríti le az orosz lövészeket…

 

Az ellenséget meglepte a váratlan hajnali rajtaütés, amellyel az ő támadásukra válaszoltunk. Ezért aránylag simán ment minden. Csakhogy most, miután tervünk ismeretessé vált, az oldalazó támadásnál minden lépésért meg kellett küzdeni. Ott, ahol a géppuska utat tört, ment is valahogy, de ahol nem hatott, megállt az előrehaladás.

– Jó, hogy jöttök – fogadott Boros –, nagy szükség van a második géppuskára is! Ha egy lendülettel nem sikerül előretörni, akkor vége a támadásnak és mehetünk vissza az árokba. – Átadtam a géppuskát Borosnak és siettem Kozarev századoshoz, aki tartalékkal előrejött a drót elé. Bőven fel voltak szerelve kézigránáttal.
– Vezesd fel a szakaszt és vessétek be a támadásba! – A szakasz támadási irányba rajvonalba fejlődve gyors lépéssel megindult, hogy a parancs értelmében az elől levőket magukkal ragadva rohamozzák az ellenséget. A kialakult körív vonalú harcállás miatt a középen egymást keresztező ellenséges fegyvergolyók becsapódásai veszedelmes helyzetet teremtettek.

A szakasz tűzvonalba érkezése után újból felhangzott a rohamot jelző „hurrá”. A félszázad erőteljes lendülettel tört előre a bokrok között meghúzódó ellenségre. Az oldalba támadt ellenséges rajvonal megingott, és megindult visszafelé. A támadás lendülete egész a honvédekig sodorta előre a félszázadot, ahol egyelőre megtorpant. Az összesűrített ellenséges csoportok befészkelték magukat a bokrok közé és közvetlen közelről tüzeltek. Több emberünk kapott ily módon fejlövést. Hallatlan izgalom vett mindenkin erőt…

Most mutatta meg Boros mit tudnak a géppuskái. Mindenütt a gyalogság nyomában haladva, ahol kavar támadt, a géppuskák megszórták az ellenség által megszállt bokorcsoportokat. A gyalogságunk ilyenkor előretört, hogy harminc lépésre újra kezdjék az egészet.

Az egyik bokorcsoport megkerülése alkalmával csak a szerencse mentette meg Borosékat az elfogástól. Megrohanta őket mintegy tíz főnyi ellenséges csoport. Szerencsére Boros és az altisztje kézben tartotta a revolverét. Az orosz altisztet lövés érte. Még így is baj lett volna, ha a közelben harcoló raj meg nem rohamozza a társaságot.

Megesett, hogy a túl merészen előretörők közül többen az oroszok foglyaivá váltak, és azok magukkal ragadták őket. Majd a mieink tovább előre törve újra visszavették a fogságba esetteket. Ilyen zavaros és át nem tekinthető módon a félszázad átverekedte magát a szomszéd század arcvonala előtt, és onnan két pihent szakasz érkezett a támadás folytatására. A félszázadot vezető Kollátor főhadnagy átvette a mi részünkre túlméretezett támadás irányítását. Mi pedig a kimerült félszázad megmaradt részeivel igyekeztünk kitölteni az előrehaladás következtében támadt kb. 200 méternyi rést. Éppen a legjobbkor, mert a támadás elől elsodródott ellenséges csoportok újra vezetés alá kerülve kezdtek beszivárogni a hátunk mögé. Most is Boros gépjei tisztították meg a terepet előttünk és mi Baloghékkal egy vonalba kerülve azt meghosszabbítottuk a támadó csoportig, hogy oldalról védve folytathassa a támadását.

Míg az események gördültek tovább, Baloghéknál megújult a lövöldözés. A visszalökött ellenséget rendbe szedték és támadásra indították. Ha ez sikerül, az egész akció összeomlását jelentette volna. Siettem vissza, Kozarev pattogó hangja nyomán hamar megtaláltam a zászlóaljtörzset. Egy több évszázados fatörzs tövében intézkedett. Lángolt az izgalomtól és elmaradhatatlan szivarját rágcsálva örömmel látott viszont.
– Jó, hogy jössz – kiáltotta –, az a parancs, hogy kövessem a támadást. Vedd kezedbe ezt a részt. Támadásunk a honvédeket elérve megállt. Lényegében a kitűzött feladatot megoldottuk. A mi zászlóaljunk többet nem tehet, mint további parancsig tartja az eredményt. Így is túlságosan sokat reszkíroztunk… Boros egy géppel maradjon itt középen és lépjen közbe, ha szükség van rá. A másik géppel én fogok rendelkezni. – Ezt már menetközben mondta, és amint sietett, a telefonisták húzták utána a drótot.

Borosért küldtem, aki rövidesen megérkezett. A gépet tartalékba helyeztük a nagy fa mögé és elindultunk Balogh szakaszvezetőhöz, aki megelégedett vigyorával fogadott.
– Szép jó reggelt hadnagy urak! – köszöntött bennünket.
Most vettem csak észre, hogy már napsütésben ragyognak a fák koronái. Azonban Balogh nem erre gondolt… Neki a mozgalmas harc tetszett, bár alig látott a megsérült szemével.
– Egy támadási kísérletet vissza is vertünk – dicsekedett –, tessék odanézni – s az előttünk 50 lépésre fekvő korhadt fatörzs felé mutatott, és szinte hízott a büszkeségtől. Jól láthatók voltak a golyó verte nyomok a fa kérgén. A fatörzs fölött szuronyos puskák kandikáltak elő. Balogh egy szívós égerfatörzs mögött állt, melynek töve tele volt csillogó sárgaréz töltényhüvellyel. Balogh lövészbojtjaira tekintve, melyet még a békevilágban szerzett, mindent megértettem.

Egy magyar kiegészítésű ezredben szolgáló tizedes még a háború előtt lövészbojttal, amit ügyességi jelvényként a jó céllövő képességéért kapott Egy magyar kiegészítésű ezredben szolgáló tizedes még a háború előtt lövészbojttal, amit ügyességi jelvényként a jó céllövő képességéért kapott
(Kajon Árpád gyűjteményéből)

– Nagyobb csoport akart támadást kezdeni, azonban nem engedtük felfejlődni őket. A fák tövébe ásták be magukat. Lehet látni, amint egyik-másik ásni akar, de nem engedjük, mert a mieink azonnal odadurrantanak, ha megmozdulnak. Nekünk sem ajánlatos itt ácsorogni – figyelmeztetett Balogh –, mert jó célpontot nyújtunk – és leguggolt a fa tövébe, fegyverét egy ágra fektette lövésre készen.
Engem meginvitált az egyik katona, aki már kényelmes fedezéket ásott, hogy feküdjek melléje. Befeküdtem a gödörbe, a mellvédre könyököltem, és látcsővel vizsgáltam az előttünk levő erdőrészt. Bátran szemlélődtem, nem láttam sehol mozgást. Éppen meg akartam kérdezni Baloghot, hogy talán az utolsó ellenséget is kiirtotta, mikor felhangzott parancsszerű kiáltása:
– Vigyázz! Lebukni!

Szempillantás alatt belehasaltunk az árokba, majdnem elkéstünk, mert a következő másodpercben elporzott fölöttünk a szemben fekvő lövész golyója, melyet azonnal követett Balogh lövése. Még kétszer lőtt mielőtt megszólalt:
– Majdnem becsapott a kutyafülű. Úgy tett, mintha meghalt volna, pedig csak az alkalomra várt.
– Hogy meghaljon – kontrázott a hátunk mögött Boros, aki jó takarást talált magának.
– Szerencsére egy szemmel is észrevettem, amint beállította a fegyverét.
– És most gondolja, hogy eltalálta? – kérdeztem.
– Jól néznék ki, ha ötven lépésről sem találnék el egy embert. Különben is, én lettem volna az oka, ha hadnagy urat meglövi, mert azt állítottam, hogy mind elintéztem.
– Mondja, Balogh, nem sajnálja, akiket ilyenkor agyonlő? – folytatta Boros a kérdezősködést –. Az is egy ember, lehet, hogy családapa, otthon várja a felesége és a gyerekei, maga pedig annyiba veszi, mintha egy nyulat lőtt volna agyon.

Balogh rövid gondolkodás után jól megfontolta a válaszát mielőtt megszólalt:
– Ha nem lövök, akkor a hadnagy úr már búcsúztathatná Imre hadnagy urat. Most melyik jobb, ha az ellenség hal meg, vagy ha miközülünk valaki? Ami pedig az agyonlövést illeti, én nem agyon, hanem lelövöm az ellenséget. Én nem akarom meggyilkolni, csupán csak azt, hogy ő ne gyilkoljon meg minket, tehát harcképtelenné kell tennem.
– Azt tudja, hogy az orosz katonák is a Cár és tisztjei parancsára harcolnak, hátha azok ott szemben szívesebben paroláznának, mint lövöldöznek.
– Ez nagyon meglehet, de nem sokat változtat a dolgon. A generálisok a végén legfeljebb azt mondják egymásnak, nagyon sajnáljuk, Kamerád, hogy így történt, majd legközelebb újra kezdhetjük. Az bizonyos, ha ránk lőnek, mink is lövünk, ha szúrnak, mink is szúrunk, ha géppuskáznak, hadnagy úr is visszagéppuskáz mint az ördög – melegedett bele az érvelésbe Balogh.
– Még csak azt akarom mondani – folytatta –, hogy csak arról van szó, élni vagy meghalni. Meghalni közülünk senki sem szeretne. Ezért verekszünk mi, ha tetszik, ha nem.
– Ha személyes bátorságért igazságosan osztogatnák a sarzsit, magának már generálisnak kellene lenni – igyekezett Boros Baloghot tovább szóra bírni.
– Nem kívánok én nagyobb sarzsit magamnak – mondta Balogh meggyőzően –, legjobban szeretek én a katona komáim között lenni.
– Bizony különb Balogh szakaszvezető úr bármelyik magasabb rangúnál – szólt közbe a mellettem fekvő katona, aki élesen figyelte az előteret, fél füllel azonban a mi beszédünket figyelte.
– Hát, ami azt illeti, maga igazán katonának született – mondta elismerőleg Boros –, ugyan hány embert készített ki máma?
– Nem tudom bizonyosan, mert a sötétben nem sokat lehetett látni, de úgy gondolom, ezzel az öttel együtt – és a fatörzs felé mutatott – vannak vagy tízen. – S hogy kijelentését ne tekintsük szerénytelenségnek, Borosra kacsintva még hozzátette:
– Ami a hadnagy urat illeti, szintén megszolgálta a mai zsoldját, mert nagyon dolgozott a gépfegyverrel. Bár én is géppuskás lettem volna – mondta elmélázva a gondolatán.
– No, maga úgyis megteszi, amit kell, mert éppen olyan kiadósan dolgozik, mint egy géppuska – vigasztaltam. Borosnak nem tetszett Balogh hasonlata, és igyekezett a szerepkörét igazolni:
– Csakhogy a gépfegyver nem egyes személyek ellen, hanem tömegek ellen harcol – mondta mintegy önmegnyugtatásul.
– Egy kutya az, hadnagy úr – sietett a válasszal Balogh, majd megnyomva a szót, folytatta –, akkor a tüzérség már csupa ártatlan szűzlányok szervezete, mert nem is látják a célt, amit elpusztítanak. Bár annyi koronám volna, ahányszor láttam magányos emberre gépfegyverrel, sőt ágyúval is lőni. Higgyék nekem, mégis jobb élő gyilkosnak lenni, mint hősi halottnak. – Elhittük…
– A katonát nem lehet gyilkosnak nevezni – avatkoztam a párbeszédbe. Nem is gondolhattam másképp, mert nyilvánvalóan embert kellett ölnie Baloghnak, hogy megmentse az életem, vagy a mellettem levő katona életét.

Mit is szólhatunk az adott helyzetben még hozzá? Az ősember egyszerű logikája érvényesült Balogh felfogásában. Így gondolkozik harc közben a néger, az indián, így gondolkozott a tatárjárás harcosa, a honfoglaló magyar és most a világháború modern fegyverekkel felszerelt katonája… Az idők változtak, de a háború lényege ugyanaz maradt: hódítás, más népek leigázása, kifosztása. Az egymásra uszított, öntudat nélküli tömegek harcos ösztönét és indulatát használják fel az irányítást magukhoz ragadó személyek vagy csoportok a maguk véres céljaira.

Mindegy, hogy most a gazdagok érdekeit képviselő kormányok irányítják ezt a háborút, míg maguk biztos távolból figyelik az eseményeket, a megtévesztett tömegek véres leszámolását. A forma megváltozhatott, a lényeg azonban ugyanaz maradt… Mi történne, ha az egymással szemben álló sok millió katona egyszerre kezdene el így gondolkozni?

Ez a rövid párbeszéd kissé elterelte a figyelmét az örökké éber Baloghnak, ami majdnem az életébe került. A fa tövében guggolva helyet akart változtatni, amikor rövid egymás után két lövés csattant el. Az egyik Balogh válla mellett vastagon lehántotta a fa kérgét és vészt jósló zúgással, jobban mondva egy óriás darázs zümmögésével vágódott el, a másik pedig a takarás nélkül fekvő Borost ijesztgette. Elment egyelőre a kedvünk mindenféle tereferétől.
– Úgy látom odaát a barátaink között is vannak elszánt fickók – jegyezte meg Boros, mikor visszajött a lélegzete.

Én a lemélyesztett fekvőhelyemről kellő biztonságban néztem vissza rá, és mosolyognom kellett a buzgalmán, amint lelapulva az erdei avart szagolgatta.
– A borzas szakállú hétszentségit a zsiványnak, majdnem kikészített – mérgelődött Balogh –, no, de majd ellátom a baját – és elkezdett hátrafelé mászni.
– Tessék vigyázni, mert jó lövésszel állunk szemben, aki úgy látszik jól megfigyelte a helyünket – adott tanácsot még Balogh, és a bokrok között elindult új helyet keresni magának. Boros is jobbnak látta visszahúzódni a géppuskájához.

Nagyon óvatosan figyelni kezdtem az előttem levő terepet, azonban a helyemről semmi mozgást nem észleltem. Az ellenség is óvatos volt. Takarásban várakozott az újabb parancsra. Újabb lövéseket kapott a fa. Mi azonban célpont nélkül nem reagáltunk. A tőlünk távolabb fekvők közül biztosan jobban látják, gondoltam. Eszembe jutott Fischer is, akit már jó ideje nem láttam. Időnként leadott lövések jelezték, hogy vigyáznak ők is a bőrükre.

Balra a honvédek felé indított támadás lármája is megszűnt. A leadott géppuskasorozatok és szórványos puskalövések arra engedtek következtetni, hogy az ellenfelek elszakadtak és a közelharc megszűnt. Magam elé képzeltem a helyzetünket. Körülbelül ötszáz méter szélességben, kb. kettőszázötven méter mélységben a védelmi vonalunk előtt, előretolt gyenge állásban vagyunk, amely csak addig tarthatja magát, amíg komolyabb támadásban nem lesz része.

A helyszín vázlata Imre Gábor naplójából A helyszín vázlata Imre Gábor naplójából

A beállott viszonylagos csend azt mutatta, hogy váratlan hajnali támadásunk mégis megzavarta a honvédek elleni támadást. Az ellenség most értékeli a helyzetet. Bizonyos, hogy rövidesen felderítő vállalkozásban lesz részünk.

A bizonytalanság állandó közeli veszély tudata küzdött az álmos kimerültséggel. Nem lehetett egy percre sem elernyedni hagyni az éberséget, amely ebben az áttekinthetetlen erdőben az életet is jelenthette. Nemcsak előre, hanem oldalt, sőt hátrafelé is figyeltünk, nehogy az átszivárgó ellenség részéről meglepetés érjen bennünket. Fischer szakaszánál fél órával ezelőtt két orosz katonának sikerült teljes felszereléssel átcsúszni a bokrok között. Mikor el lettek fogva, azt felelték, hogy megszöktek, mert unják már a katonáskodást. Mi azonban fenntartással fogadtuk ezt az állítást. Mindenesetre ahol ez a kettő átjött, átjöhetett volna több is.

Állandó és szigorú ellenőrzésre van szükség, mert a legénység hajlamos volt a szundikálásra a kellemes pázsiton heverve. Lehet, hogy az ellenség is arra vár, hogy az éberség csökkenjen. Ezalatt Kozarev százados is visszaérkezett a támaszpontjára. Jelentettem neki a helyzetünket. Nagyon meg volt elégedve a gyenge erőnkkel végrehajtott akció eredményével. Megakasztottuk a támadást és egyelőre tehermentesítettük a honvéd zászlóaljat. A brigádparancsnokság is meg volt elégedve.
– Meddig maradunk a drótok előtt? – kérdeztem Kozarev századost. – Nem valami biztonságos a helyzetünk itt – igyekeztem megokolni az érdeklődésem.
– Ha békében hagynak, amíg lehet, itt maradunk, mert amíg mi itt vagyunk, nem mernek a körzetünkben támadni. Komoly támadás esetén azonban lehetőleg veszteség nélkül visszahúzódunk az állásba.
– Nekem az a véleményem, százados úr, hogy nem szabad kivárnunk az utolsó pillanatot, mert roham esetén a túlerő neki szoríthat bennünket a drótsövénynek és a saját állásaink előtt érnek utol, ahol miattunk nem tüzelhetnek az állásban levők, sőt a drótakadály bejáróit sem lehet időben eltorlaszolni.
– Igyekezni kell időben felismerni a helyzetet, és a legmesszebb menő elővigyázat legyen a fő. Én is itt maradok a dróton kívül, ha mégis elhívnának, Te leszel a helyettesem.

Megérkezett a kenyér és feketekávé. Csajkában nem lehetett, tehát kulacsban hordták szét az első vonalban. A jellegzetes kulacscsörömpölésre élénkebbé vált a lövöldözés. A kora reggeli hangulatot nem élvezhettük zavartalanul. Váratlanul két fegyvernem is beavatkozott a harcba, amelyet mi már befejezettnek hittünk. Ijesztő vijjogással csaptak be az első gránátok a hátunk mögött kiépített állásunk előtt.
– Ez csak a belövés – jelezte Boros, aki a közelben tanyázott. Az elsőket követte a többi is, amelyek mind közelebb vágódtak be az első vonalban fekvőkhöz.
– Elnehezedik rövidesen a helyzetünk – állapította meg Kozarev. – Valószínű, az egész csak belövés egy későbbi támadáshoz.
– Nekünk ez is elég lenne – mondta az egyik telefonista. A balszárnyon megszólaltak az orosz géppuskák is. A géppuskák feleselése és a becsapódó gránátok recsegése, amint az erdő fáit tördelték, újra felajzották a lecsillapodni készülő idegeinket, és kiverték fejünkből a testvéri együttérzés és közös elhatározás, a háború felszámolásának forradalmi gondolatát. Helyette az önvédelem fokozott ösztöne lépett, és a legénység újult erővel hozzáfogott a fedezék ásásához.

Következő rész: „Mint a rühes macska a zsákban, mikor vízbe fojtani viszik…”

Összes rész: Imre Gábor háborús naplói - Imre Gábor naplója az orosz frontról

Szólj hozzá!

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr7912110913

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról