Száz esztendővel ezelőtt, 1916 decemberében immár a harmadik karácsonyt töltötték távol a szeretteiktől az első világháború hadszínterein szolgáló katonák. Az esetek nagy részében a szeretet ünnepének eltöltése a frontvonalban nem volt zavartalan, még akkor sem, ha esetleg a harcok szüneteltek az egyes védőszakaszokban. Így volt ez a magyar királyi 29. népfelkelő gyalogezred esetében is, amikor 1916. december 25-én szentmisén vettek részt a Gyimesi szoros előterében, a Camuga patak közelében. Az eseményt az alakulat tábori lelkésze visszaemlékezésében örökítette meg.
„1916. december 1-én jött a hadosztályparancs, mely a 29. népfelkelő gyalogezredhez osztott be. Azonnal ki akartam menni az ezredhez, de Szellinga György ezredparancsnokom azt az utasítást adta, hogy egyelőre maradjak a dandárnál; az egész frontszakaszon ugyanis néhány kilométerre visszavonta a felsőbb csapatparancsnokság a mi csapattesteinket az orosz hétszeres támadó erővel szemben…” – emlékezett dr. kapuvári Vargyas Tivadar tábori lelkész a szolgálattételének kezdetére a magyar királyi 29. népfelkelő gyalogezrednél.
dr. Kapuvári Vargyas Tivadar római katolikus tábori lelkész
(A magyar királyi budapesti 29. honvédezred és a magyar királyi 29. népfölkelő gyalogezred hadtörténeti emlékkönyve. Összeállította: De Sgardelli Caesar)
Az alakulat a 16. népfelkelő hegyidandár kötelékében 1916 októberében érkezett meg a Gyimesi szorosba, majd – immár román területen – a hónap végéig folytatta az előrenyomulást, ekkor a csapatok megálltak és megtörtént a védelmi állások kijelölése, illetve kiépítése. A dandár a 61. gyaloghadosztály soraiban harcolt, és az általa védett frontszakasz ez időben a moldvai területen fekvő, csángó Ágas falutól a Tarkő-hegység egyik csúcsáig a Csülemérig, az akkori magyar határ vonaláig terjedt. November végére a román csapatokat fokozatosan oroszok váltották fel, és a cári haderő XXIV. hadteste folyamatosan támadta a szemben álló alakulatokat. „1916. december 15-én csöndesedett az ellenséges támadás; úgy ítéltük, hogy a nehéz tüzérséget az ellenfél kivonta a meddő próbálkozások után. Szomorúan sok halottat kellett eltemetnem; súlyos betegeket szentségekkel ellátnom és vigasztalnom.” – emlékezett a kritikus napokra a tábori lelkész.
Hadműveletek a Gyimesi szorosban
(A m. kir. székesfehérvári 17-ik honvéd gyalog- és népfelkelőezredek története. Szerk. márkosfalvi Sipos Gyula)
A nagy veszteséget okozó, hősies harccal telt napok után a népfelkelők reménykedtek, hogy legalább a szeretet ünnepe békésen telhet, de nem így történt. A tábori lelkész ekként örökítette meg az ezred emlékezetes karácsonyi szentmiséjének történetét:
„1916. december 25-én, karácsony reggelén ½5 órakor indultam ki az ezredparancsnoksághoz. Szellinga alezredes úr 9 órára rendelte ki a vonalbeli legénység és a tiszteknek a vonalból való kivonható részének csoportosítását a második zászlóalj állásai mögé. Fleischmann főorvos és Damkó Kálmán tisztiszolgám kíséretében mentem föl a Kamuka-patak völgyéből a Szugurei völgyet szegélyező hegyoldalhoz, hol az innenső oldalon voltak a mi állásaink. A völgy másik oldalán az oroszok. Rihnói Riehnovszky Géza százados, a 2. zászlóalj parancsnoka és Hörcher főhadnagy segédtisztje fogadtak. A födözékek előtt egy lejtős tisztáson állították föl hevenyészve a sátrat. Asztal hiányában egymás fölé két sorban 8 kézigránáttal telt ládát állítottak össze: ez volt az oltárom a karácsonyi szentmiséhez. Az oltár előtt félkörben állottak a tisztek, mögöttük a legénység. Evangélium után beszédet intéztem hozzájuk. Dacára az óvatos gyülekezésnek, az ellenséges figyelők észrevették a gyülekezés irányát és beszédem közben két srapnell robbant fölöttünk. Az elsőnek a szilánkja az oltár sátorlapját átvágva, a tőlem három lépésre álló Marinovszky zászlóst fején sebesítette meg. A másik lövedék egy szilánkja az egyik törzsőrmester lábát bokában roncsolta meg súlyosan. A sátortól nem messze a leesett srapnellhüvelyt a földbe fúródva találtuk meg, mit emlékül magammal hozva a mai napig kegyelettel őrízek. Szentmisém alatt még egy srapnell robbant fölöttünk, de ennek szórása bajt nem okozott. A szentmise után végiglátogattam a vonalban maradt legénységet és tiszteket. Megható látvány volt, hogy a legénység karácsonyfácskákat állított, melynek díszét madzagokra akasztott töltények képezték. Könnyes szemekkel kérték az áldásomat a szent ünnep alkalmából tett látogatásom alatt.”
Karácsonyfa a fronton
(Érdekes Újság, 1916 december)
Vitéz Kapuvári Vargyas Tivadar 1878. augusztus 25-én született Győrben, Vargyas Endre királyi tanácsos, tanfelügyelő és Petz Vilma leányiskolai igazgatónő házasságában. Veszprémben, Budapesten, Esztergomban gimnáziumi -teológiai tanulmányait pedig Budapesten és Bécsben végzete. 1901. január 26-án pappá szentelték. Rövid vidéki szolgálat után 1904-ben Budapestre helyezték, hitoktatónak, majd rövidesen plébános lett. Háborús szolgálatra 1916. április 1-én vonult be, és rövid hátországi szolgálat után júliusban a 14/4. számú tábori kórházba nyert beosztást. Az egészségügyi intézmény először Kowelben, illetve Galíciában működött, majd a román betörés után a magyar királyi 39. honvédhadosztályhoz osztották be. Saját kérésére 1916 novemberében került a 61. hadosztályhoz ezredlelkészi szolgálattételre, így került a magyar királyi 29. népfelkelő gyalogezredhez, ahol mindössze egy hónapot szolgált. Ezt követően visszakerült a magyar királyi 39. honvéd gyaloghadosztályhoz, amely alakulattal később az olasz hadszíntéren megsebesült, majd hadifogságba esett, ahonnan csak 1919-ben tért vissza. Kitüntetései: Lelkészi érdemrend kardokkal, Ferenc József-rend kardokkal, Károly csapatkereszt, Sebesülési érem, H. e. é kardokkal és sisakkal, Vöröskereszt II. o. a hdm, Német Lovagrend Marianum keresztje.
