Barcasági csángók visszaemlékezései menekülésükre 5.
Egy anya és négy gyermekének a története következik az erdélyi román betörés elől menekülő barcasági csángó visszaemlékezéseket közreadó sorozatunkban. A Brassó vármegyei Tatrangról származó Molnár Anna 1917-ben lejegyzett történetét lánya, Csabai Anna visszaemlékezése vezeti be. A család kálváriáját bemutató írást a korábbiakhoz hasonlóan az eredeti formában és helyesírással, két részre bontva közöljük. A mostani részben az elindulás és a Szászkézdig megtett 100 kilométeres kocsiút viszontagságait ismerhetjük meg.
Csabai Anna: Édesanyám története
Itt az én édesanyám le írja az 1916ban történt menekülést mikor a Románok bé törtek Erdélybe s itt a hétfalut el menekitették mert az Ósánci s a Tömösi szoroson is támadás volt. Én akkor másféléves voltam. A legnagyobb testvérem 15 éves édesapám háboruba.
Hányszor el mondta anyám hogy milyen kétségek között voltak menyenek? Ne menyenek? A teheneket bé fogták volt két növendék borju azt a szekér után kötték s ugy indultak utnak amit lehetett s szükség volt azt a szekérre tették. Az előt valló nap süttek egy kemence kenyeret. Koszta Istvánbácsitól a Koszta Pista tanár nagyapjának az apjától vettek egy 5 kg skatuja kocka cukrot. Sokszor el mondta hogy nem vette akkor el a pénzt azt mondta a testvéremnek vigyed fiam ha a jó Isten megsegít vissza jövünk akkor megfizetitek s ha nem az ellenség ugy is el hordja. Azon a nap ástak a csűrbe az odorba egy nagy jukat ahová bé tettek egy ládát, a ládába egy zsák gabonát egy fél szalonát apámnak egy pár csizmát egy tizlitres borkán zsírt. Ezt mikor vissza jöttek meg is kapták még valami apróságott amit most nem tudom. Még vittek más hova is értékes holmikat. Egy idegen csűrbe mert ott pince volt s azt bé fallaszták de onnan nem kaptak meg semmit mert feltörték a pincét s mindent el hordtak. A hét heti hosszú uton el adta édesanyám mind a két borjut a katonaságnak s igy volt pénzük is hogy tudott a gyermekeknek venni élelmet s ami kellett s amit kapott. A legnagyobb testvérem 15 éves volt. Ő volt a kocsis ő hajtotta, a teheneket Sáranénim (nénikém). Katink a másik testvér 8 éves a harmadik testvér Ilusunk harmadik évibe s én egy és féléves. Szegény édesanyám nem tudta melyiket takargassa igaz el mondta hogy párnát is paplant is tett a szekérre de akkor hol volt a nájlon ha jött az esső el ázott minden de a jó Isten adott meleget is hogy tudják a hosszú uton meg szárogatni. Én Istenem, jó Istenem őrizzen meg háborutól meneküléstől mert hetven éves vagyok de most is mindig sirok ha az anyám irását olvasom amibe le irta röviden a menekülés történetét.
Csabai Anna és édesanyja egy későbbi fotón
(Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetéből)
Csabai Anna édesanyja, Molnár Mártonné hazatérésük után, 1917. február 17-e és 25-e között jegyezte le menekülésük kálváriáját.
Molnár Mártonné visszaemlékezése
1916. évi Agusztus hó 27.dikén megjelentek községeink fellett ellenséges repülőgépek. A nép kiváncsian nézte vizsgálta s egymástól kérdezte hogy vajon a mieink-e vagy ellenségesek de arra biztos vállaszt senki sem tudott adni, mert nem lehetett felismerni hogy mejiké. Agusztus 28-án szomorú reggelre viradtunk, alig hogy meg viradott verték a dobot és hirdették, hogy minden férfi 17 évtől fel ötven évig azonnal jelentkezzék az irodába mert veszedelem között vagyunk bé törtek a románok Erdéjben. Istenem! Volt sirás jajgatás hogy hova menyünk és mit csináljunk.
Délfelé megint verték a dobot és hirdették, hogy mindenki meneküljön Földvár felé. Örülten jártunk az utcán alá és fel hogy vajon mit csináljunk kérdeztük egymástól. Meneküljünk-e vagy ithon maradjunk nem tudtuk el gondolni, hogy vajon hogy lenne jobb, ha el menyünk-e vagy ha ithon maradunk.
Délután egy három óra tájt nagy dörrenést hallotunk a Zajzon rétin a nagyobb hidakat felrobantani kezdeték de bezzeg továb nem kérdeztük hogy menyünk-e vagy ne, hanem rögtön felpakoltunk a szekérre a legszükösebbeket és nagy sirás jajgatás közt bucsut vettünk a házainktól s Községünktől és elindultunk Földvár felé.
Augusztus 28.dikán délután 4 órakkor elhagytuk a drága othonunkat s Tatrang községet. Mentünk Földvár felé, Hermányon és Botfalván át. Sötét éj volt az ágyuk dörögtek Hosszúfalu felett is Háromszék megye felett is irtózatos éj volt. Sirtunk jajgattunk. Hosszufaluban két épület égett az ágyu golyok gyujtották fel, egészen közül fogott az ágyudörgés és közel voltunk a kétségbe eséshez. Szegény gyermekek sirtak s kiabáltak a szekéren. Repültünk volna ha lehetett volna de ellenkezőleg volt csak lassan haladhattunk mert az uton két sorjával ment a szekér s minden szekér után három négy darab marha után kötve. Az egyiknek egy baja történt s a másiknak más s nem tudtunk haladni csak lassan. Éjféltájba elértünk Botfaluba ott egy órát pihentettük a marhákat mert már elfáradtak szegények. Sok szép marha maradott el akkor elfáradtak nem győztek ki köverség miatt ki pedig gyengeség miat. A nép kétségbe esetten menekült ott hagyta az uton a marháját is csak hogy ő maga menekülhessen akkor maradt el Annink tehenje is. Hermány és Botfalu között (Az én anyám testvérié a Kapricába a Dudás Piroska nagyanyjáé) nehezen s sirva de meg kellett vállani sok szegény ember a marhájától.
(forrás: erdely.ma)
Pihenés után elindultunk Botfaluról Földvár felé mentünk lassan ahogy lehetett. Mikor megviradott Földváron voltunk ott megint megállottunk egy órát hogy a marhák ettek egy keveset s a gyermekek is. De a katonaság nem engedett sokat maradni hanem sürgették a népet hogy előre igyekezzék mert jönn az ellenség. Földvárról elindultunk mentünk Vörösmart felé de nem volt képes az ember, hogy menyen anyi volt a szekér. Két három sorjával mentünk az uton egyik a mást verte le a lábáról.
Átal mentünk valahogy Vörösmarton is a jó Isten segítségével. Hogy ki értünk a mezőre ki fogtuk az út szélén s a sáncba jó sarju volt. Ott etetük megint a marhákat egy órát. A gyermekeknek is enik adtunk s onat előre indultunk Szászmogyorós felé. Már estére volt mikor Szászmogyorost megközelitettük. Ott megint pihentettük a marhákat egy kicsit akartuk hogy ott hájunk de ugy bömbölt az ágyu minden felől, féltünk hogy meg kerit, az ellenség árokba maradunk. Előre indultunk Szászmogyoróson keresztül mentünk már a nap lemenőbe volt ott a mezőn megháltunk egy szép tiszta víz mellett.
Korabeli képeslap Szászmagyarós – Nußbach településről
(forrás: www.burzenland.de)
Agusztus harmincadikára viradtunk a hogy megviradt jöttek a beteg katonák Brassóból a lábadozóból és sürgettek, hogy siesünk előre. Szomoru szivel indultunk el onat is mentünk neki a Bogát hegynek. Már délfelé volt az idő mikor kiértünk a Bogát tetejére ott kifogtunk hogy a marhák egyenek mert jó fű volt mi magunk is délebédeltünk. Mire előre akartunk indulni jöttek valami tiszt urak azok megkérdezték hogy honat jövünk s még ojan jól megbiztattak hogy ne menjünk elébb hanem maradjunk ott pihenjünk mert másnap megtérhetünk mert a mieink már verik vissza a románt. No de az öröm nem tartott soká mert alig ha eltelt két óra megint jöttek, gyuroztak a szekerek egymás után, s sürgettek minket is hogy előre siessünk. Onnat is elindultunk le a Bogát völgye felé hajtottuk a marhákat a hogy csak győztek menni. Már estére volt, mikor elértük Váncsa Sáriékat s Balázs Jánosékat s még több ismeretlen szekeresek voltak ott meg álva, mi is kifogtunk ott, hogy ott meg is hálunk és amig nem hajtnak, elébb nem is mentünk mert mind reménkedtünk hogy hát ha a katonáink vissza birják verni a románt. De füstbe ment a reménységünk mert éjfél tájt már jött a sok katonaság vonultak visza döröngöztek az ágyus szekerek és a trén szekerek sokan voltak a katonák nagy menetelés volt vissza felé.
Odamentünk s megkérdeztük hogy miért mennek viszafelé a katonák azt mondották hogy visszavonulás van mert jönn az ellenség nagy erővel csak siessünk mi is előre. Istenem milyen megjedve s elkeseredve szedtük fel a gyermekeket az álmikból s pakoltuk fel a szekérre sötét éjjel volt elindultunk a további vándor útra. Mentünk de nem tudtuk merre s hol lesz a megállás sirtak a szegény gyermekek, hogy mért nem vigyük őket haza ők mitsem tudva a veszedelemről ők csak haza vágyódtak.
Igy meneteltünk sötét éjjel sötét szivvel. Mire felviradtunk 31-kére ott voltunk Olthéviz községébe de mit volt ott is látni sírást jajgatást minden udvaron felpakolt szekerek síró anyák tördelték a kezeiket hogy-hogy induljon utnak s hogy vájék meg a drága othonától és hogy hová vigye a gyermekeit az éh halálba, mert már másra nem is lehetett gondolni csak arra mikor anyi nép elindul egy utra magával sokat nem tudott vinni mert nem gondoltunk ojan hosszú utra.
Azt hittük hogy elmenyünk az ötödik vagy legfeneb a hatodik községbe és onnat visza térhetünk mert a mi katonáink vissza verik az ellenséget de hát nem ugy lett. Átal mentünk valahogy Olthévizen is a nagy gyurozás közt mentünk Homoród Kőhalom felé. Kőhalom határába kifogtunk még hogy a marhák egyenek de még vizet sem lehetett kapni csak nagyon kicsit s az is csupa sárlé volt. Etek a marhák s ott abból a zavaros vizből megitattuk s ujra utnak indultunk, már délkor elértünk Kőhalomba.
Kőhalomról mentünk előre Sövénység fele már estére volt, mikor elértünk Sövénység határába ott az utszélen ki fogtunk. A marhákat a füre csaptuk s magunknak is vacsorát csináltunk.
De a jó Isten őrizzen meg az ojan vacsoráktól mind amijeneket elköltöttünk abban az időben nem izlett egy falatunk sem, keserűséggel s bánattal volt teli minden falatunk. Vacsora után lepihentünk de nem nagyon fogott az álom. A katonaság egyre jött visszafelé.
Hajnalfelé bé fogtuk a marhákat és előre indultunk. Még sötét volt mikor be értünk Sövénységre, az idő essőre fordult dörgöt villámlott erősen essett kegyetlenül. S mi ott a szabad ég alatt a szekéren voltunk ott ütött az esső a négy gyermekkel nemcsak minket hanem ezereket. Szegény sirtunk keservesen akor fájt még jobban a drága othon mikor vissza gondoltunk hogy-hogy kellet ott hagyni a jó házainkat az ellenség prédájára s mi az apró gyermekeinkkel mijen kóbor utra indultunk nem anyira sirattuk magunkat mind a szegény ártatlan gyermekecskéket.
Szászkézd – Keisd korabeli képeslapon
Elértünk Szászkézdre. Estére jöttek a katonák s azokat a szekereseket a kik ott a községben vóltunk mind bé kovártéjoztak az udvarokba mert azok a lelketlen szászok mind bé zárták a kaput nem engedtek bé az udvarikba sem mig a katonák reájuk nem kiabáltak. Igy minket is bé kovártéjoztak egy udvarra Fejér István sogorunk az anyájék s Ilés Márton ezt a négy szekeret egy udvarra ott ültünk szombattól más héten péntekig mert sógorunknak fájt a lába nagyon s ott egy patikával szembe vóltunk s az a patikus gyógykezelte míg megfakadt és jobban lett. Azokba a napokba halt meg Jánó Anni a Fejér mányi szekeriken. Nem volt hól koporsót veni vagy valami hallotti ciket semit sem lehetett kapni ugy csinált Illés Márton deszkábol egy koporsót. Nem volt pap sem hogy bár egy imát elmondott volna felette.
Istenem mit ért volt a nép akkor mind egy állatot ugy kellett eltemetni. Pénteken délután eltemetük s azután onnat is elébb mentünk mert már nem engedték többet azok a lelketlen szászok hogy ott maradjunk. Kimentünk pénteken estére a falu széjire a mezőre s ott kifogtunk. Az Annink Máriskója már harmadik napja beteg volt akkor éjjel a kicsi leánka is ki szenvedett meg mentődött a vándorlástól. A másféléves Kovács Máriskát vasárnap tették le az örök nyugalomba a Szászkézdi szász temetőbe Mezei mányival egy más mellé.
Következő rész:
„Megsegített a jó Isten hogy letettük a vándorbotot”
A történetek eredetileg megjelentek Veres Emese-Gyöngyvér: „Mikor Oláhország háborút izene…” A barcasági csángók kálváriája című kötetben. Barca Kiadó, Budapest 2008.
