Az 1916. tavaszi dél-tiroli osztrák–magyar támadás

2016.06.10. 18:15 :: HorváthJenő

1916. május 15-én Dél-Tirol keleti része lángba borult. Az osztrák–magyar tüzérség ágyúi hajnali hat órakor mintegy 50 km szélességben ágyútüzet zúdítottak a hegyek között húzódó határ menti olasz erődvonalra. Ilyen tüzérségi előkészítés korábban nem volt az olasz fronton, csak a németek alkalmaztak hasonlót, másutt. Az osztrák–magyar offenzíva az első napokban rendkívül sikeres volt.

 

1915 telén az Osztrák–Magyar Monarchia katonai helyzete javulóban levőnek látszott. A hadsereg a Balkánon felszámolta a szerb és a montenegrói haderőt, a keleti fronton közvetlenül nem fenyegetett orosz támadás, délen az olaszok leragadtak az Isonzónál. A hadvezetés új behívásokkal pótolta a félmilliónál is nagyobb 1915. évi emberveszteségeket. A hátországban kezdtek mutatkozni élelmezési gondok, a hadiipar azonban több fegyvert és lőszert gyártott, mint korábban bármikor. A jövő mégsem volt ígéretes: a haderőnek egymástól két távoli fronton kellett szembenéznie az antanttal, jóval kisebb gazdasági és emberi erőforrások alapján. A távolabbra tekintő stratégák meglátták, hogy a háború elhúzódásával megjelenik majd a hamarább bekövetkező kimerülés veszélye. Conrad von Hötzendorf, az osztrák–magyar haderő vezérkari főnöke a pillanatnyi erőfölény alapján az előremenekülésre gondolt: az Olaszország elleni támadásra.

Franz Conrad von Hötzendorf Franz Conrad von Hötzendorf

Mindaddig az olasz fronton az osztrák–magyar haderő folyton csak védekezett. Conrad most elővette az Olaszország lerohanására vonatkozó régi, dédelgetett tervét: egyfelől Dél-Tirolban szétverni az ottani olasz erődrendszert, nagy erőkkel kitörni a hegyekből Padova, Vicenza és Velence felé a síkságra, másfelől az isonzói frontot áttörve immár két irányból harapófogóba fogni az olasz főerőket, és a velencei síkságon megverni azokat, végső soron a háborúból való kiválásra kényszeríteni Olaszországot. A nagyvonalú és ambiciózus terv kivitelezéséhez azonban az osztrák–magyar haderőnek nem volt elég ereje. Német segítségre lett volna hozzá szükség. Conrad megpróbálta rábeszélni német kollégáját, Erik von Falkenhayn tábornokot, hogy segítsen. Németország azonban még nem állt háborúban Olaszországgal, és nem akarta szaporítani az ellenségei számát. A német vezérkari főnök különben is 1916 tavaszán a francia fronton, Verdunnél készült támadásra, nem kívánta meggyengíteni a főerőit. Nem támogatta Conrad tervét. A Vilmos császárral 1915 karácsonyán folytatott megbeszélésén így összegezte a véleményét: a „legcélszerűbb az olaszokat nem zavarni”.

Végül Conrad úgy döntött, hogy egyedül is nekivág az olaszok elleni támadásnak, amit valamiféle „büntető hadjáratnak” (Strafexpedition) tekintett Olaszország ellen a hármasszövetség „elárulásért” és a Monarchia elleni háborúba lépésért. Az osztrák–magyar vezérkari főnök tervének megvalósítása elé azonban további vaskos akadályok tornyosultak.

(1) Az 1913-ban készített hasonló tervében még 40 osztrák–magyar hadosztállyal számolt, amelyből 16-nak kellett volna elindulnia Dél-Tirolból, 24-nek pedig az Isonzó felől. 1916 elején azonban ennél sokkal kevesebb osztrák–magyar katona tartózkodott Dél-Tirolban, az Isonzó-front áttöréséhez pedig egyáltalán nem volt erő.

(2) A korabeli realista stratégák a dél-tirolihoz hasonló, a magas hegyekben indítandó sikeres támadáshoz legalább négy-ötszörös erőfölényt tartottak szükségesnek. Honnan és mennyi idő alatt lehetett volna ekkora erőösszpontosítást végrehajtani? Nyilvánvalónak látszott, hogy hosszadalmas és körülményes csapatszállításokra lesz szükség. Magába Dél-Tirolba ugyanis csak Innsbruck felől, a Brenner-hágón át juthattak el a vonatok, és csak Trentóig volt duplavágányú vasútvonal. Ráadásul a sikerhez meglepetésszerű támadásra lett volna szükség, így a rejtett felvonulás érdekében a csapatszállítások az említett vasútszakaszon csak éjszaka, vagyis lassan történhettek.

(3) Conrad kezdetben a főerők támadásának elindítását 1916. március 20-ára tűzte ki, addigra azonban sem sikerült a tervezett erőösszpontosítás. Áttette hát a határidőt április 10-ére. Végül is megtörtént a támadó alakulatok összegyűjtése, készen álltak erők az offenzívához. Névlegesen Jenő főherceg parancsnoksága alatt Dankl tábornok 11. hadserege és Kövess tábornok 3. hadserege. Összesen 14 hadosztály, 3 dandár, kb. 160.000 katona, 915 géppuskával, 1056 ágyúval, amelyek közül 64 volt a nehézlöveg. A tisztek és katonák egyötöd-egyhatod része volt magyar.

Az osztrák–magyar tüzérség 305 mm-es Skoda nehéztarackja szállítás közben Az osztrák–magyar tüzérség 305 mm-es Skoda nehéztarackja szállítás közben
(forrás: www.fortezzeimperiali.it)

(4) Conrad az offenzíva elindítását a rendkívül szokatlan időjárás miatt (márciusban, sőt áprilisban is nagy havazások voltak) kénytelen volt megint elhalasztani: öt héten át várták a csapatok a hóolvadást, csak május közepétől lehetett a terepen mozogni.  

(5) Május 15-ére, amikor elkezdődik a támadás, az osztrák–magyar erőfölény kétszeresre csökkent (az osztrák–magyar oldalon 300 zászlóalj, 2000 löveg; az olasz oldalon 172 zászlóalj 850 ágyú), mert időközben Luigi Cadorna, az olasz vezérkari főnök felismerve az osztrák–magyar készülődést, a sűrű olasz vasúthálózatára támaszkodva május elejétől gyorsan nagy erőket vezényelt a hátországból és az isonzói frontról a hegyek lábaihoz, a Vicenza–Padova–Cittadella körzetbe.  

Cadorna korábban nem számolt komolyan egy nagy erejű osztrák–magyar támadással Dél-Tirolban. Egyrészt azért, mert az Alpok magashegyei között, a szűk völgyekben és a magas hágókon többször átkelve szinte kivitelezhetetlennek tartotta a nagy katonai egységek mozgását és hadműveleteit („egyszerűen nincs hely ahhoz”), másrészt pedig úgy ítélte meg, hogy a Monarchia nincs olyan helyzetben, hogy áttörjön az isonzói fronton. Arra gondolt, hogyha Conrad mégis támadna, és sikeres lenne, akkor legrosszabb esetben a dél-tiroli front olasz erői visszavonulnak a Piave-folyóig, és ott vetik meg a lábukat. 

Április végén, amikor szaporodtak a jelentések az osztrák–magyar csapatmozgásokról, személyesen is megszemlélte a dél-tiroli frontvonalat. (Azt megelőzően 1915 szeptemberében járt ott.) Kihallgatta az 1. hadsereg parancsnokait és a hírszerző részlegek tisztjeit, főtiszteket váltott le (közöttük az 1. hadsereg parancsnokát, Roberto Brusati tábornokot), utasításokat osztogatott és, ami a legfontosabb volt: küldött öt hadosztálynyi erősítést, majd összegyűjtött minden rendelkezésre álló erőt és tartalékot. Így néhány nap alatt tíz hadosztályt összpontosított a legveszélyesebb pontokra. Szorult helyzetében tanúságot tett az egészséges idegeiről, a határozottságáról, a szervezőképességéről. 

Az osztrák–magyar tüzérség 305 mm-es Skoda nehéztarackja szállítás közben A Monarchia olaszországi offenzívája
(forrás: www.bibl.u-szeged.hu)

A hadművelet története egymástól jól megkülönböztethető több szakaszra osztható. Az első 1916. május 15-től május 19-ig tartott. Május 15-én, az olasz hadbalépés első évfordulójának közeledtével Dél-Tirol keleti része lángba borult. Nemcsak szimbolikus értelmében. Az osztrák–magyar tüzérség nehézlövegei és ágyúi hajnali hat órakor bombázni kezdték az olasz erődlánc- és lövészárok vonalat, mintegy 50 km hosszúságban. A bombázás több órán át tartott, bőven volt lőszer az ágyúkhoz. A pokoli ágyútűz rendkívüli pusztítást okozott, hatására több ezer olasz katona sokkos állapotba került, sokan megőrültek. A támadás az első napokban rendkívül sikeres volt, több helyütt áttörte az olasz záróerőd-vonalat, súlyos veszteségeket okozott a gyalogságnak is. 

Szétlőtt olasz erőd Szétlőtt olasz erőd

Az 1916. május 20-tól május 28-ig tartó második szakaszban folytatódott az osztrák–magyar támadás, immár a gyalogság mind nagyobb szerepével. A front egészének olasz szárnyai valahogy még csak tartották magukat, a centrum azonban megroppant a mintegy 1000 m magasságban fekvő, békeidőben hegyi legelőként szolgáló Asiago-fennsíkon. (A magyar hadtörténeti irodalom és a visszaemlékezések, naplók Hétközség-fennsíknak nevezik a területet.) Az offenzívának ebben a szakaszában az osztrák–magyar erők kb. 30 km szélességben általában 8-10 km-re, de helyenként még mélyebben is előrenyomultak. Immár „az olasz Haza szent földjét” taposták – ahogy az olasz napilapok fogalmaztak. Május 28-án az olaszok elkezdték a fennsík központjának, Asiago városkának a kiürítését, az osztrák–magyar csapatok hamarosan bevonultak a romhalmazzá lőtt városba. 

A Hétközség-fennsík, középen Asiago A Hétközség-fennsík, középen Asiago
(forrás: www.notiziedalfronte.it)

Asiago a bombázás után Asiago a bombázás után
(forrás: it.wikipedia.org)

Cadorna vezérkari főnök kettős tűzbe került: egyfelől az osztrák–magyar offenzíva valós tüzébe, másfelől politikai támadás indult ellene Rómából az 1. hadsereg parancsnokának a leváltása és az osztrák–magyar támadás első sikerei keltette rémület légkörében. A politikai támadások talán jobban aggasztották, mert a politika alakulását nehezebben tudta kiszámítani, mint az osztrák–magyar hadosztályokét. A kormány naponta ülésezett, a „politikusok” – Cadorna szavaival szólva „nagyon megijedtek”. Salandra miniszterelnök az oroszokhoz fordult, kérte, hogy indítsanak támadást a keleti fronton az osztrák–magyar erők ellen, pontosabban, hogy hozzák előre a június 14-re tervezett támadásukat. A nyomaték kedvéért ugyanezt kérte a cártól az olasz király, III. Viktor Emánuel is. A nagy ijedtségben több politikusnak Cadorna leváltásán járt az esze. Salandra miniszterelnök táviratozott is a vezérkari főnöknek, hogy a király jelenlétében szeretne beszélni vele Udinében. Cadorna csöppet sem volt ijedős ember. Azt üzente a miniszterelnöknek Vicenzából, ahonnan akkor a védekezést irányította, hogy nincs ideje visszatérni a főhadiszállásra. A helyettesére, Porro tábornokra bízta, hogy „tájékoztassa a vendégeket” a katonai helyzetről.  

Az offenzíva 1916. május 29-től június 10-ig tartó harmadik szakaszában gyengülni kezdett az osztrák–magyar lendület. Nem sikerült elfoglalni a Hétközség-fennsík egészét és az azt környező magaslatokat. Nem sikerült kijutni a hegyek lába alatti síkságra. Elsősorban azért, mert a hegyek között nehezen és lassan mozgatható tüzérség nem tudta követni a gyalogság előretörését, annak előrenyomulása pedig tüzérségi támogatás hiányában egyre nagyobb emberveszteségekkel járt. Utólag a történész ezt könnyen megállapíthatja, az események sodrában élő politikusok azonban nem láthattak pontosan. A még feltartóztathatatlannak látszó osztrák–magyar támadás hatása alatt Salandra június 1-jén fölkereste Cadornát Vicenzában. Találkozójuk olyan volt, mint egy ócska színdarab drámai tetőpontja: a miniszterelnök rettegett, hogy mi történik, ha a hadsereg tovább hátrál, Cadorna pedig nyugodtan és részletesen azt ecsetelte, hogy előfordulhat, hogy még tovább, akár a Piavéig is vissza kell vonulnia. Vagyis, hadvezéri kötelességéből fakadóan világossá tette a miniszterelnök számára a csata kimenetének legrosszabb kilátását is. Salandra szörnyen megijedt, Rómába visszatérve a minisztertanácsban már amellett állt ki, hogy a súlyos katonai helyzetben lehetetlen leváltani Cadornát. 

Június legelején az olasz vezérkari főnök az osztrák–magyar előrenyomulás feltartóztatására újabb erősítést küldött, amelyek nagyobb része még felmorzsolódott. Ennél azonban fontosabb volt, hogy közben néhány nap alatt felállított az Isonzó-front 2. és 3. hadseregéből és a hátországi friss erőkből a velencei síkságon egy új hadsereget, az 5.-et, 179.000 emberrel. Közben, a június 2-át követő napokban az osztrák–magyar támadás még inkább lassult és az olaszoknak sikerült stabilizálni a vonalaikat. Részben azért, mert Conrad és beosztottjai hibájából túlságosan kiszélesedett az áttörési szakasz, leginkább azonban azért, mert fogytak az osztrák–magyar erők, az olasz ellenállás pedig növekedett és erősödött. 

Az olasz ellentámadás Az olasz ellentámadás
(forrás: anticafrontierabb.wordpress.com)

Az offenzíva negyedik szakaszában, 1916. június 11–18. között fordult a kocka: az olaszok kezébe került a kezdeményezés, majd a frissen felállított 5. hadsereg hozzákezdett az elvesztett területek visszafoglalásához. Vannak, akik azt mondják, hogy az osztrák–magyar csapatokat nem is az olasz erőkoncentráció állította meg, hanem az, hogy elapadt az utánpótlásuk, s még inkább az, hogy az orosz fronton 1916. június 4-én elindult a Bruszilov-offenzíva. Az ilyen okoskodások azonban majdnem minden csata értékelésének velejárói, különösen, ha koalíciós háborúról van szó. Különben is nehéz megállapítani, hogy mi a döntő a csata kimenetelében: az egyik fél gyengesége vagy a másik ereje? Tény, hogy Conrad június 16-án utasította Jenő főherceget, hogy támadás helyett menjen át védekezésbe. Nyilvánvaló, hogy ebben szerepet játszott, hogy az oroszok előrehozták a támadásukat, de még inkább az, hogy a Bruszilov-offenzíva gyorsan fényes sikert hozott, ami arra kényszerítette az osztrák–magyar hadvezetést, hogy kezdje el a csapatok egy részének átszállítását Dél-Tirolból a keleti frontra. Az orosz sikerek fényében vált világossá, hogy Conrad vezérkari főnök nagyot hibázott, hogy elindította a dél-tiroli támadást, miközben már látszottak az orosz offenzíva előkészületei. 

Az olaszok július derekáig még próbálkoztak az elvesztett terület egészének visszavételével, az egyre nagyobb veszteségek és a mind kisebb eredmények láttán azonban beletörődtek, hogy jobb, ha megállnak. Június 24-én Cadorna felfüggesztette az ellentámadást. Az olaszok az elvesztett területek több mint egyharmadát foglalták vissza. Cadorna egyelőre még a dél-tiroli fronton maradt, de már csak azért, hogy leplezze: az Isonzónál készülődik a következő nagy olasz támadás. Dél-Tirol hegyeibe az új frontvonal mentén lassan visszatért az állóháború. 

Mindent egybevéve: az 1916. tavaszi támadás a kezdeti látványos áttörés után végeredményben kudarcot jelentett az osztrák–magyar haderő számára. A kisebb területszerzésben megvalósult eredmény messze elmaradt a hadjárathoz fűzött reményektől, az offenzíva egyetlen stratégiai célkitűzését sem sikerült teljesíteni. Sőt az osztrák–magyar haderő rosszabb hadászati helyzetbe került, mint előtte volt: mind az orosz, mind az isonzói frontról hiányoztak a Dél-Tirolba vezényelt katonák, ami a következő hetekben súlyos következményekkel járt. 

A nagy háború legnagyobb hegyi csatájában az emberveszteségek mind a két félnél súlyosak voltak. A csata első és második szakaszában az olasz oldalon 34.700, az osztrák–magyar oldalon 28.000 halott és sebesült. Az eltűntek és hadifoglyok száma olasz részről sokszorosa volt az osztrák–magyarnak: 41.400, illetve 2.000. Az olasz ellentámadás időszakában módosultak az arányok: 57.400 olasz halott és sebesült, az osztrák–magyar oldalon pedig 27.900. Az eltűntek és hadifoglyok száma: 14.200 olasz, 25.000 osztrák–magyar. Összesen az olaszok vesztesége 147.700, az osztrák–magyar veszteség 82.800 katona volt.  

Az osztrák–magyar offenzíva hosszútávra kiható következményeinek számbavételénél nem lehet elfeledkezni arról, hogy a hadjárat kiinduló pontjává vált a dél-tiroli olaszok és osztrákok közötti viszony megromlásának. Harc közben a katonák nem követtek el ugyan kirívó kegyetlenségeket, a civil lakossággal szemben sem voltak brutálisak, a hadjáratot követően azonban Bécs és a dél-tiroli osztrák hatóságok a dél-tiroli olaszok elleni megtorló intézkedéseikkel fokozták az osztrák–olasz ellentéteteket A legnagyobb visszhangot a hadifogságba esett Cesare Battisti hadnagynak, a legismertebb dél-tiroli olasz politikusnak a Trentóban végrehajtott nyilvános felakasztása keltette. Robert Musil (aki a világháború befejezése után emelkedik majd az osztrák irodalom élvonalába, 1916-ban még csak Bolzanóban a Soldaten Zeitung szerkesztője volt) 1920-ban így fogalmazta meg a hadjárat nyomán előállt változást: a dél-tiroli falvakban, ahol „évszázadok óta állt az idő”, a háború előtt az olaszok szemében az „osztrák” mindenekelőtt „dolgos embert” jelentett. A hadjárat nyomán azonban „gyilkosok, rablók, gyújtogatók és hasonlók lettünk”. 

Cesare BattistiCesare Battisti
(forrás: lavocedeisenzavoce.altervista.org)
 

Ugyancsak a dél-tiroli hadjárat hosszabbtávú következménye, hogy az olasz kormány, a hadsereg és a lakosság a dél-tiroli kérdésben immár Dél-Tirol egészének (a Brenner-hágóig) Ausztriától való elvételét és Olaszországhoz csatolását tekintette az egyetlen elfogadható megoldásnak. Olaszország a háború után az Ausztriával kötött békeszerződésben érvényesíti is majd ezt az álláspontot. 

 

1 komment

Címkék: olasz front 1916 conrad von hötzendorf dél–tirol

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr668798042

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Vargabetű 2016.06.14. 09:10:43

Kedves Jenő!
Nagyon jókor jelent meg a cikked, mert pár hét múlva pont a Hétközség-fennsík közelében leszek, és tervezek harctéri "bolyongást". Ha látsz rá lehetőséget néhány helyszínnel kapcsolatos kérdést szeretnék föltenni. Amennyiben időd engedi, kérlek jelezzél vissza a keselyarcu@gmail.com -ra, légy szíves. Köszönettel: VB

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása