Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése – 10. rész
1916 júniusában a Bruszilov-offenzíva miatti nagy visszavonulás során hírzárlatot rendeltek el, ennek következtében számtalan valótlan hír is szárnyra kapott. Így történhetett meg, hogy elesettnek hitt tüzérünkért is gyászmisét mondattak Érsekújváron…
A visszavonulás legkellemetlenebb eseményei közé sorolom, hogy lélegzethez sem jutottunk. Lássunk egy-két példát.
Késő estig, néha 9 óráig is állandóan menetben álltunk, és amikor egy tisztáson, réten vagy erdőszélen megálltunk, hogy pár órára kipihenjük magunkat, egyesek csak úgy ledobták magukat a füves földre és úgy aludtak. Voltak, akik az esetleges eső elől való óvatosságból sátorlapjukból kicsi búvósátrat vertek, de alighogy pirkadni kezdett, máris srapnelek robbantak a tábor fölött. „Indulás!” – hangzott a parancs, és máris mosdatlanul, éhesen loholtunk tovább. Dél körül sikerült egy csendesebb percben megállni, hogy a tábori konyhán valamit kapjunk. Legtöbbször forró vízben felmelegített húskonzerv volt ez. Alighogy késsel felnyitottam a húskonzervet és pár darabot fogyasztottam el belőle, már ismét robbantak felettünk az ellenség ágyúinak srapneljei, vagy gránátjai csapódtak be elég közel hozzánk. „Indulás! Indulás!” – s újból hangzott a szomorú parancs.
Egy másik érdekes és szomorú megtörtént eset. A többórás lovaglás után a lónyeregtől fáradtan egyik málháskocsink saroglyájához kötöttem a lovamat és én az abban elhelyezett szénarakásban feküdtem, úgy pihentem. Talán félórát mehettem így, amikor az út szélének árkából felállt egy mezítlábas, sapka és felszerelés nélküli rendkívül szőrös, fáradt katona, úgy 35-40 éves lehetett. Felém kiáltott:
– Öcsém, nem ülhetnék fel én is egy kis időre, mert már nem bírom tovább a gyaloglást.
– Dehogyis nem – feleltem neki vissza, majd nagy nehezen felkapaszkodott mellém a saroglyába, sőt én is segítettem neki, mert rendkívül el volt csigázva. A szó szoros értelmében semmi sem volt nála.
– Nincs valami harapni valód? – kérdezte tőlem halkan és szerényen.
Én, mint jóval fiatalabb magázva mondtam:
– Itt van két tartalékkonzervem.
Ehhez nem volt szabad nyúlni, egyet odaadok, hiszen a szükség törvényt bont, mondva, fogyassza el. Sőt kenyeret is adtam hozzá. Mint éhes farkas úgy fogyasztotta el, majd kulacsomból a vizemet is mind kiitta. Amikor már kissé megpihent, akkor kezdett velem beszélgetni és esetét röviden ecsetelte, amit itt leírni igen hosszúra nyúlna. Ekkor árulta el szegény ember, hogy ő gyalogsági százados és amikor erre jobban szemügyre vettem, valóban láttam, hogy rangjelző gallérjának jobb oldalán a három csillagból az egyik alsó csillag a gallért takaró szalag alól valóban még kilátszott, a többi azonban már nem. Ugyanis a fronton használatos volt, hogy a zubbony gallérja belül ne nagyon piszkolódjon, egy sötétes-zöld szalaggal kívül és belül betakarták, és igen sokszor így a rangjelzéseket nem lehetett észrevenni. Ez is a menekülés, illetve a hátrálás egyik szomorú példája.
A levélírásra haza meg csak gondolni sem lehetett. A hadvezetőség ezt a körülményt leleményesen oldotta meg. Ha jól emlékszem rózsaszínű és már előre több nyelven kinyomatott levelezőlapot osztott ki mindenkinek, amin a következő szöveg állt: „Egészséges vagyok és jól érzem magam.” Hely volt még rajta a dátumra és a sajátkezű aláírásra, meg a tábori posta számára, ami nálunk 50 volt. Sok esetben megtörtént, hogy ezek a lapok csak két vagy három hónapi késéssel érkeztek haza, de arra mégiscsak jó volt, hogy itthon tudták, hogy a keltezés idején még életben voltunk. De sajnos az is megtörtént, hogy az otthoniak egy időben kapták meg a rózsaszínű lapot az itteni hatóság gyászos értesítésével, hogy az illető itt és itt hősi halált halt, vagy legjobb esetben a vöröskereszttől azt, hogy fogságba esett, vagy pedig sebesülten kórházban fekszik.
Hírzárlat idejére rendszeresített tábori lap
(forrás: Kókay László hagyatéka, NHKA)
Ilyen volt tehát ez a visszavonulás, amit Hőfer a hadijelentések ismertetésekor az újságokban így fogalmazott meg: „Csapataink Olyka és Luck tájékán stratégiai okokból, rendezett visszavonulásba kezdtek.” Erről magam is meggyőződtem, amikor pár hónapra rá az események elcsendesedtek, és hazulról nemcsak levelet, de 5 kg-os csomagot is lehetett küldeni. Egy ilyen csomagban elhelyezett hazai kalács abban az újságpapírban volt csomagolva, amely éppen Hőfer hadijelentését tartalmazta. Ekkor tudtam csak meg, hogy a hátországi részek milyen formában vannak tájékoztatva a megtörtént hadieseményekről.
Ezért történhetett meg az én személyemmel is kapcsolatos szomorú, de végül is örvendetes eset, mivel idehaza mindenféle hírek keltek szárnyra. Elterjedt Újvárban az a hír, hogy az újvári 4-es honvéd tüzérek és az egész 37-ik hadosztály elpusztult. Édesanyám e hír hallatára az újvári ferencesek templomában értem gyászmisét mondatott, pedig életben voltam.
De térjünk ismét vissza a félbehagyott harctéri eseményekhez. A harcok 37. hadosztályunk egész szakaszán változatlan hevességgel folytatódtak. Első osztályunk visszavonuló két ütegét felsőbb parancs egy Boratyntól keletre húzódó völgyteknőbe irányította. Ide ment két órával később az 1. és 3. üteg is, ahova nemcsak a mi ezredünk, de az egész hadosztály tüzérsége tömörült. Délután 5 óra körül lehetett, amikor az 1. üteg utolsónak odaérkezett a túlzsúfolt mocsaras helyre, amelynek kijáratát a környező táj több helyéről pontosan szemmel lehetett tartani. A számos üteg behajtása természetesen nem maradhatott észrevétlen és – a feljegyzések szerint – egyszerre három orosz üteg is hozzálátott, hogy belője magát erre az egérfogóra. Körülbelül akkor, amikor az 1. üteg odaérkezett, kezdődött az oroszok hatásos lövése. Az összezsúfolt ütegekre lezuhogó sortüzek nyomában – igen érthetően – leírhatatlan kavarodás támadt. Ugyanebben a pillanatban vágtató orosz lovasok tűntek fel, szerencsére a völgynek azon a helyén, amelyet az ütegektől mocsár választott el. Ámde ki veszi azt ilyenkor észre. Aki meglátja a lovasokat, megrémülve csak velük gondol és elkiáltja magát: "kozákok, jobbról!" Elgondolható, hogy ez a kiáltás csak fokozta a zavart. A csodával határos, hogy az egészen magától parancs és vezényszó nélkül meginduló menekülésben, melyet ez orosz srapnel-sortüzek vígan végigvertek – legalább ezredünk ütegeinek – egyáltalán semmi baja sem esett. Az általános riadalomtól egyetlen üteg, ezredünk 4. ütege maradt érintetlen. Délben elsőnek érkezett ide és jó állást tudott választani. Jó sorsa itt, az orosz tüzétől is kétségkívül megkímélte s így abba a szerencsés és tagadhatatlanul elismerést érdemlő helyzetbe került, hogy a váratlan orosz lovastámadást a nagy kavarodás közepette bizonyára éppoly váratlanul gyilkos gyorstűzzel fogadhassa. A kozákok megadták az árát, a menekülő ütegeket pedig eggyel kevesebb veszedelem fenyegette.
Ezredünk ütegei közül a 3. előbb valahol Ulanikitől nyugatra egy erdő szélére hajtott, ott állásba ment és tűz alá fogta az elhagyott völgyet. Később utolérte a parancs, amely az ezredet Boratynban gyülekeztette. Ám itt a testvérütegek közül csak a 4.-kel találkozott, s azzal együtt az ezred- és az I. osztályparancsnoktól vezetve, Zaturcyba vonult. Oda a hadosztálynak alig 1500 főnyi (gyalogos) maradékával egyetemben jóval éjfél után érkezett meg, s az éjjel fennmaradó részét az út mentén töltötte. Ki-ki, ahol éppen a földre heveredett.
A 2. üteg valamiképpen irányt téveszthetett, mert este Bol. Berczolupyra ért, s az éjszakát a hozzácsatlakozott kevésszámú gyalogsággal együtt ott töltötte, majd másnap Dorosinon át Woronczynra menetelt, hogy végül az utána való nap csatlakozzék az ezredhez. Az 1. üteg is észak felől menekült ki a boratyni csávából, azonban Ulanikire érve rátalált a hadosztályparancsnokságra, annak rendelkezéséhez képest e helységtől északkeletre állást foglalt, és Szepiel községet kezdte lőni. Későn este Boratynba rendelték, és ott a falu nyugati szegélyén foglalt állásban töltötte az éjszakát.
E súlyos vereségek sorozata a felső hadvezetést végül is komoly intézkedésre kényszerítette. Más harcterekről irányítottak ide sürgős segítséget. Linsingen vezérezredes hadseregcsoport-parancsnok már a június 10-i mozdulatait (4. hadsereg) is úgy irányította, hogy az oroszokat minél messzebb csalogassa a betörési területen nyugat felé, hogy az előre merészkedett ellenség mindkét oldalának délről és északról erős támadást indíthasson. Ezért június 11-én a hadsereg seregtestei a szándékolt ellentámadással kapcsolatos csoportosításban helyezkedtek el, s közben kisebb nagyobb mozdulatokkal a következő napokban is tovább folytak a harcok.
Alexander von Linsingen német tábornok
(forrás: Wikipedia)
Június 14-én, mielőtt még az ellentámadásra szánt német csoport támadókészségét teljesen elérte volna, az oroszok támadása újra teljes erővel megindult, s nemcsak a 4. hadseregünk, de annak jobboldali szomszédja ellen is. A tüzérségnek hatásos tüzelésére volt szükség, hogy az elöl harcoló maroknyi gyalogság további kitartásának kellő támasztéka legyen. A harcok ismét olyan hevesek voltak, hogy a 37. hadosztályunkat hátrálásra utasították, mert az a veszély fenyegette, hogy az oroszok a hátába kerülnek. A 3. üteg a pozsonyi honvédekkel karöltve a hadosztály visszavonulását fedezte, de a nagy nyomásra lövegeit gyorsan felkapcsolva, géppuskatűzben elhajtott. Az éjszakát Swiniarinban töltötte, ahol akkor már az ezredparancsnokság is tartózkodott.
Meg kell említenem, hogy rettentő nagy szaharai hőség volt már e napokban, ami csak fokozta a harcoló egységek fáradtságát.
Június 15-én a 8. orosz hadsereg figyelmét már teljesen a felvonult német ellentámadó csoport kötötte le, s ezért a 4. hadseregünk zavartalanul végrehajtottra a tervbe vett átcsoportosítást. Ennek keretében az erősen lemorzsolódott 37. gyaloghadosztályunk Swiczowra tartalékba került és így tüzérezredünk is némi pihenőhöz jutott. Ez alkalommal két idegen üteget, az 5. (38.) és a 8. (20.) honvéd tábori ágyúsezred egy-egy négylöveges menetütegét, ezredünkhöz utalták.
Következő rész: Fordulat Zaturcynál
Összes rész: Vágovits Gyula harctéri visszaemlékezése
