Az olasz király a nagy háborúban

2016.04.28. 06:49 :: HorváthJenő

III. Viktor Emánuel, a katonakirály

III. Viktor Emánuel 1900-ban lépett trónra és 1946-ig uralkodott. Királyságának csaknem fél évszázada alatt nemzedékek, több politikai rendszer és sok-sok kormány váltotta egymást. Az olasz király nem volt sem egyeduralkodó, sem minden hatalom nélküli államfő: az alkotmányos királyság keretei között jelentős szerepet játszott országa sorsának alakulásában. A nagy háború időszakában is. Itt, most csak az 1915 és 1917 közötti éveket tekintjük át.

 

1869. november 11-én, amikor Nápolyban megszületett az anyakönyvi bejegyzése szerint sok nevet kapott Vittorio Emanuele Ferdinando Maria Gennaro di Savoia, még nem fejeződött be az országegyesítés folyamata: Rómában még francia katonák biztosították a pápa világi hatalmát, Firenze volt a főváros. A gyermek Viktor Emánuelt a Savoyai-család hagyományait követve rendkívül szigorú elvek szerint nevelték. Szerencséjére egy világot látott, művelt katonára, Egidio Osio ezredesre bízták a nevelését, aki nyolc éven át vele lakott, mellette töltötte az egész napot, és felügyelte a többi nevelő és tanár munkáját is. A szigorú, maximalista nevelő a trónörökös minden percét beosztotta, akkurátusan megtervezte a tanulmányait. Viktor Emánuel 18 éves korára széleskörű történelmi, földrajzi, hadtudományi ismeretekre tett szert, nagyon jól beszélt négy nyelven, kitűnő eredménnyel elvégezte a katonai akadémiát is. Kezdetben csapattisztként szolgált, majd gyorsan haladt előre a ranglétrán: a 19. század utolsó évében már tábornok és hadosztályparancsnok Nápolyban. Közeli trónra lépésre nem számított, hiszen apja, I. Umberto király egészséges volt, és csak 56 éves.

1900. július 29-én azonban egy anarchista, Gaetano Bresci megölte Umbertót. Viktor Emánuel a nemzethez intézett első üzenetében, majd a „trónbeszédében” – általános meglepetést keltve – nem bosszút, hanem az apja által az előző két évben bevezetett rendkívüli intézkedések visszavonását, a parlamentáris kormányzáshoz való visszatérést, politikai és szociális megbékélést hirdetett. Az új uralkodó, III. Viktor Emánuel mindössze 31 éves volt. A „trónra lépése” szimbolikusan értendő, mert az olasz királyoknak nem volt trónja, és Viktor Emánuelt ugyanúgy, mint az elődjeit, nem koronázták meg, mert a pápai államnak az Olaszországgal való erőszakos egyesítése óta (1870) még mindig nem rendeződött el az olasz állam és az egyház viszonya.

Viktor Emánuel eskütétele Viktor Emánuel eskütétele
(forrás: wikimedia.org)

III. Viktor Emánuel királyságának első szakaszában, a világháborúig tartó időszakban Olaszország az ipari fellendülés, a gyors gazdasági növekedés éveit, – a francia kifejezést használva – a „belle époque”, a boldog békeidők korszakát élte. Akkor Giovanni Giolitti miniszterelnök meghatározó szerepével a progresszív liberálisok kormányoztak. Viktor Emánuel támogatta Giolitti széleskörű reformpolitikáját. A fiatal király a nála majdnem két fejjel magasabb és 26 évvel idősebb miniszterelnök kezében biztonságban érezte az ország és a monarchia sorsát. Személyesen ugyan nem szimpatizált Giolittival, a „dolgaiba” azonban nem avatkozott bele. Tartotta magát az 1848-as alkotmány szellemiségéhez és betűjéhez, amely a belpolitikát a parlament és a kormány kezébe adta, a királynak csak a külpolitikában és a katonapolitikában hagyott nagyobb mozgásteret.

A külpolitikában Olaszország 1882-ben a hármasszövetség keretében Németország és Ausztria–Magyarország mellett kötelezte el magát. Viktor Emánuel trónra lépése után azonban a hármasszövetséget – Bernhard von Bülow német kancellár szavaival – olyan házasságnak tekintette, amelyben nem tilos a Franciaországgal, Angliával és Oroszországgal való „valcerezés” sem. Az olasz külpolitika a két nagy hatalmi csoportosulás (az antant és a központi hatalmak) kialakulásával kétarcú lett, ami egyébként a korszak hatalmi viszonyai közepette nem számított kivételes, valamiféle olasz sajátosságnak, hozzátartozott a korabeli diplomáciához. Ezt a közel sem egyszerű külpolitikát az olasz külügyminiszterek mesteri módon vitték, Viktor Emánuel nemcsak támogatta a munkájukat, hanem a „királyok diplomáciája” szintjén maga is aktív szerepet vállalt abban.

A katonai hatalom és a király viszonya is az alkotmány szellemisége szerint alakult. Ezen a téren is könnyű dolga volt a fiatal királynak. Ugyanis a fegyveres erőknek a monarchiához való hűsége magától értetődő és fenntartások nélküli volt. III. Viktor Emánuel tudatosan erősítette ezt a kapcsolatot, egyebek mellett olyan külsőségekkel is, hogy mindig katonaruhát hordott; az olaszok a képes újságokban, a bélyegeken, a pénzérméken, a bankjegyeken mindig egyenruhában láthatták. Számára a „mundér” nem „jelmezként” szolgált: katonának nevelték, és annak is érezte magát. Ismerte, a hadsereget, sőt szerette is.

Viktor Emánuel, a király Viktor Emánuel, a király
(forrás: wikipedia.org)

Viktor Emánuel meglehetős önbizalommal és magabiztossággal rendelkező ember volt, de nem hitte azt magáról, hogy nagy hadvezér lenne, s azt sem, hogy képes lenne személyesen irányítani a hadsereget, vagy közvetlenül gyakorolni a haderő fölötti főparancsnokságot. Tudta, hogy nem rendelkezik nagy elődje, az első olasz király, II. Viktor Emánuel katonai képességeivel és karizmájával. Majdnem hogy megelégedett a főparancsnoki méltóság külsőségeinek fenntartásával. Számára kézenfekvő volt, hogy a haderő irányításával kapcsolatos teendőket rábízza a vezérkari főnökre. Luigi Cadorna (aki 1914. július 10-től vezérkari főnök), a kinevezésekor eleve úgy vállalta el a tisztséget, hogy a király az ország hadba lépése esetén ugyan de jure magának tartja fenn a főparancsnokságot, ezt a funkciót azonban de facto a vezérkari főnök tölti be. A király számára – aki általában igyekezett kerülni az „elvi”, a „fölösleges” konfrontációkat – tulajdonképpen „kényelmes” volt ez a „felállás”: ugyanis, az magában hordozta azt a lehetőséget, hogy ha a haderő a háború menetében kudarcot vallana, akkor a felelősség nem rá, hanem a vezérkari főnökre hárul, és válsághelyzetben – királyi és főparancsnoki hatalmából eredően – leválthatja Cadornát. Továbbá, Viktor Emánuel azért is fogadta el a vezérkari főnök szokásosnál nagyobb hatalmát, mert nem kételkedett Cadornának a monarchia és a személye iránti hűségében.

1914 nyarán, miután Szarajevóban eldördültek a Ferenc Ferdinánd életét kioltó pisztolylövések és a nemzetközi válság világháborúvá szélesedett, Olaszország semlegesnek nyilvánította magát. Ez az állásfoglalás logikus folytatása volt egyrészt az olasz diplomácia „valcerezési” gyakorlatának, másrészt megfelelt az olasz külpolitika sarokkövének, a „szent egoizmus” alapelvének. És találkozott a király teljes egyetértésével is. A következő hónapokban nagy belpolitikai küzdelem kezdődött Olaszországban a háborúpártiak és a semlegesség fenntartását kívánók között, s egyre inkább az antant oldalán való háborús párt kerekedett felül. Viktor Emánuelnek jelentős szerepe volt abban, hogy Olaszország eljutott az Ausztria–Magyarországnak szóló hadüzenethez (1915. május 23.). A legfontosabb külpolitikai döntések és hozzájuk kapcsolódó diplomáciai titkos egyezmények a király tudtával és egyetértésével történtek, a nyilvános deklarációk és rendeletek őfelsége nevében és jóváhagyásával keletkeztek.

Olaszország hadba lépésekor Viktor Emánuel elhatározta, hogy nem marad Rómában, hanem a front közelébe költözik. A királyi funkcióhoz tartozó adminisztratív teendőket átruházta a nagybátyjára, Tommaso di Savoia genovai hercegre. Kinevezte a főhelytartójának, római székhellyel. A háború alatt a királyi rendeletek a főhelytartó nevével, még a törvények is az ő ellenjegyzésével jelentek meg.

Kezdetben a kormány, a vezérkari főnök és maga a király is arra gondolt, hogy a király számára a fronttól biztonságos távolságban fekvő, ugyanakkor nagyjából mind a dél-tiroli, mint az isonzói határtól nagyjából egyforma távolságban levő Treviso lenne a megfelelő tartózkodási hely. Viktor Emánuel május 27-én meg is érkezett a kisvárosba. A következő napokban már meg is szemlélt több, a frontra induló alakulatot. Egyik nap fölkereste Carlo Porro tábornok, a vezérkari főnök helyettese Udinéből, ahol Cadorna már kezdett berendezkedni a vezérkarával. Porro közölte a királlyal Cadorna véleményét, amely szerint az lenne a legjobb, ha a király Treviso helyett inkább szintén Udinében rendezkedne be, ha nem is a vezérkar székhelyévé átrendezett, az előző évben épült líceumban. A király azonban, miként adjutánsának Francesco degli Azzoni Avogadro ezredesnek a naplójából tudjuk, nem akart ennyire közel lenni a vezérkarhoz.

Végül is Viktor Emánuel 1915. május 30-án látta meg először az Udine központjától mintegy 10 km-re fekvő Torreano di Martignacco faluban a Linussa villát, amely több mint két éven át a lakhelye lett. A villát Cadorna tisztjei szemelték ki számára. A nagyobb kerttel övezett villa egy tehetős ügyvédé, Eugenio Linussáé volt, nem sokkal korábban építtette. Természetesen sem ő, sem az építész nem gondolt arra, hogy a villa valaha királyi lakhely lesz. A Villa Linussa még a környéken levő villákhoz képest is egyszerűnek számított, ám tökéletesen megfelelt Viktor Emánuel ízlésének, és illett a katonakirály szerephez is. Viktor Emánuel odaköltözésével a Villa Linussát átkeresztelték Villa Italiává. (Az új elnevezést természetesen nem írták ki az épület homlokzatára, de mind a mindennapi, mind a hivatalos szóhasználatban így emlegették.)

A Villa Italia A Villa Italia
(forrás: walkshow.udinestorieincorso.it)

A villán belül Viktor Emánuel lakrésze egyáltalán nem hasonlított a királyi lakosztályokra: egyszerű volt, alig volt benne bútor, majdnem hogy szegényesnek hatott. Az épületben rendezkedtek be a király adjutánsai is. A kiszolgáló személyzet is minimális létszámú volt. A király, a Villa Italia és környékének biztonságról mindössze félszázadnyi katona gondoskodott. Viktor Emánuel a villát tulajdonképpen a szolgálati helyének tekintette. Tudatában volt, hogy a háború irányítása mennyire komplex probléma: azt látta legjobbnak, ha az egy ember, Cadorna vezérkari főnök kezében összpontosul. Ezért nem költözött Udinébe, ahol a vezérkar rendezkedett be. Ezzel is jelezte, hogy nem akar beleavatkozni a hadműveletek tervezésébe, irányításába. Végül is a király és a vezérkari főnök közötti rendszeres „szolgálati kapcsolatot” úgy alakították ki, hogy esténként, néha csak kétnaponta megjelent a királynál Cadorna valamelyik segédtisztje, aki röviden összefoglalta számára a front aznapi eseményeit. A beszámolóhoz Viktor Emánuel rendszerint csupán néhány marginális megjegyzést tett, elsősorban a saját szemével látottak alapján. A király Cadorna döntéseibe sohasem avatkozott bele.

Viktor Emánuel szemlére indul Viktor Emánuel szemlére indul
(forrás: walkshow.udinestorieincorso.it)

Viktor Emánuel katonakirályhoz illően tábori ágyon aludt, minden nap hajnalban kelt. Talált magának rendszeres elfoglaltságot is: reggelente kíséretének valamelyik tagjával, díszítmények nélküli tábornoki egyenruhában gépkocsiba szállt, fényképezőgépével felfegyverkezve látogatta a „vonalakat” (a katonai egységeket, parancsnokságokat, erődítéseket, katonai korházakat). És fáradhatatlanul fényképezett. (A numizmatika mellett a fotózás volt a másik nagy szenvedélye.) A szabad levegő sokkal jobbat tett neki, mint háziorvosának a receptjei és kúrái: megszabadult az alvászavaraitól, visszatért az étvágya, jól érezte magát.

Viktor Emánuel a lövészárokban, kezében a fényképezőgépe Viktor Emánuel a lövészárokban, kezében a fényképezőgépe
(forrás: vercellioggi.it)

Kétségtelen, hogy valóban érdekelte, mi történik a frontokon és a katonáival. Szemléivel természetesen azt is demonstrálta, hogy velük van. Avogadro ezredes, a segédtisztje a naplójában részletesen felsorolja, hogy kikkel, miről és milyen hosszan beszélgetett a király. Mindig hozzáteszi, hogy Viktor Emánuel mennyire érzékeny és közvetlen ember volt, hogy milyen utasításokat adott a beszélgetőtárs gondjainak megoldására vonatkozóan. Leírja például, hogy az Isonzó mellett, a podgorai körzetben az egyik kórházlátogatásnál a király hosszan elbeszélgetett egy bakával, akinek mind a két lábát amputálni kellett. A segédtisztnek föl kellett írnia a katona nevét, hogy honnan vonult be, azért, hogy a király segélyt és ajándékcsomagot küldhessen a katona családjának. Avogadro ezredesnek még azt is ellenőriznie kellett, hogy megérkezett-e a csomag. Nem egyedi esetről volt szó. A király és a „nép” kapcsolata természetesen nem volt „csupa idill”: a világháború alatt Viktor Emánuel több mint négyszáz nagyobbrészt névtelen levelet kapott, jelentős részük fenyegető vagy átkozódó levél volt.

A Villa Italiának voltak látogatói is. Az olasz katonatiszteken kívül indokolt esetben a miniszterelnök és egyes miniszterek is fölkeresték a királyt. Többen voltak a külföldi látogatók, civilek és katonák egyaránt. A Villa Italia az európai diplomaták, katonák, koronás fők egyik találkozó helyévé változott. Viktor Emánuel látogatója volt Aristide Briand francia elnök (1916. február 13.); egy hónappal később a szerb trónörökös, Sándor herceg, Pasić miniszterelnökkel; áprilisban Herbert Asquith brit miniszterelnök; májusban Edward brit trónörökös, aki majd VIII. Edwardként lép az Egyesült Királyság trónjára; júniusban orosz delegáció érkezett, augusztusban japán; szeptember elején a királyné apja, I. Miklós montenegrói király; szeptember közepén a római amerikai nagykövet. Voltak, akik csak néhány órát, mások több napot is eltöltöttek Viktor Emánuel vendégeként. És jöttek az újságírók és írók is. Közöttük például 1917 tavaszán a világhíres angol író, Rudyard Kipling.

Az olasz király hosszabb időre ritkán utazott el Martignaccóból. Szinte csak akkor, ha „szabadságra” ment. Leginkább a Roncogliba, a családi kastélyba. A fővárosba csak akkor ment, ha feltétlenül szükség volt a jelenlétére, ha például be kellett avatkoznia a kormány és a vezérkari főnök közötti feszültségek elsimításába, vagy ha új kormány alakítására volt szükség.

Viktor Emánuel Villa Italiában töltött két évének a német és az osztrák–magyar haderő 1917 őszén indított közös támadása vetett véget. Az október 24-én kezdődött caporettói áttörést követő napokban összeomlott az isonzói front, a német és az osztrák–magyar csapatok betörtek a Tagliamento folyó völgyébe, elfoglalták Friuli megyét, Udinét is. Viktor Emánuel október 26-án hagyta el a Villa Italiát, vonaton Rómába utazott. Nem félelmében, hanem a kormányválsággal kapcsolatos teendői szólították. Október 28-án fogadta Vittorio Emanuele Orlando belügyminisztert, a potenciális miniszterelnök-jelöltet, aki másnap hozzákezdett a kormányalakításhoz. Valószínű, hogy a megbeszélésükön felmerült Cadorna vezérkari főnök leváltásának kérdése is. Cadorna és széthulló seregének egyrésze akkor már a Tagliamento mögé hátrált.

November elsején a király újra a front közelében, Trevisóban volt, Szemleútjai során látta az összeomlást, a kialakult káoszt. A menekülő civilek utat nyitottak az autójának, Avogadro ezredes naplója szerint sehol sem szitkozódtak, a katonák, amint felismerték a királyt, szalutáltak.

A kormányváltás megoldása után Viktor Emánuelnek immár Cadorna sorsáról kellett döntenie. November 3-án még nem tudta, hogy kivel helyettesítse. Emanuele Filiberto di Savoia, az aostai herceg mellett Gaetano Giardino és Armando Diaz tábornokok jöttek számításba. A király november 4-én Rovigónál találkozott Vittorio Alfieri tábornokkal, a frissen kinevezett hadügyminiszterrel, aki Diazt javasolta vezérkari főnöknek, félig-meddig a kormány nevében is. A király egyetértett vele.

Caporetto után az olasz katonai helyzet olyan súlyosnak látszott, hogy az antant katonai vezetésének képviseletében Ferdinand Foch és William Robertson tábornokok sürgősen Padovába termettek, ahová az olasz vezérkar átköltözött Udinéből. Saját szemükkel kívánták fölmérni az olasz helyzetet. Nem tartották reménytelennek. Konferencia összehívását javasoltak az antant és Olaszország politikai és katonai vezetőinek részvételével. A november 6–7-én Rapallóban összeült konferencián a delegációk nem tudtak megállapodni sem arról, hogy meddig hátráljanak az olasz csapatok, sem a francia–brit segítségnyújtás feltételeiről. Ekkor lépett közbe Viktor Emánuel, aki ezekben a nehéz napokban azok közé tartozott, akik nem vesztették el a fejüket. A megrekedt rapallói tárgyalás résztvevőit a király a Garda-tó déli partján fekvő Peschierába hívta.

November 8-án mintha az időjárás is fronthelyzet hangulatához igazodott volna: köd volt Peschierában és hideg, ráadásul az eső is esett. A szervezés „olasz módra” zavaros volt. A helyi hatóságoknak nem volt ideje fiakereket vagy autókat küldeni a vasútállomásra a vendégek elé. A brit delegáció a vasúti kocsijában várakozott. A franciákkal kisebb gond volt, mert a saját autóikkal érkeztek, persze elgyötörten, hiszen éjszaka nehezen vergődtek át az Appeniniken. Az olaszok érkeztek legkorábban, Viktor Emánuel a tárgyalások előtt még szót is tudott váltani néhányukkal. Kipling, aki néhány angol újságíró társaságában a delegációkat megelőzve érkezett a helyszínre, így írja le az olasz királyt: „Semmiféle megkülönböztető külsőség, ami azt mutatta volna, hogy ő más, mint a többi harctéri tábornok. Zubbonyáról hiányzott még a katonazubbonyok baloldali zsebe fölött szokásos kitüntetések szalagcsíkja is. Komolyan, gondterhelten, tiszteletet parancsolóan lépkedett, azzal a természetes egyszerűséggel, amivel a katonái között szokott járni a veszélyekkel teli fronton.” A dzsungel könyve szerzője azt is elmondta olvasóinak, hogy Viktor Emánuel nem régen visszautasította a kormányt, amely háborús aranyéremmel akarta kitüntetni. A király Kipling szerint ezt mondta: „Nem foglaltam el semmilyen fontos magaslatot, nem nyertem meg semmilyen nagy csatát, nem süllyesztettem el páncélozott csatahajót se, légi harcban se győztem”.

A peschierai találkozót természetesem rejtett módon, titkos tanácskozásként rendezték meg. A helyi elemi iskola épületében, amely a háború kitörése óta egy zászlóalj bázisaként szolgált. A konferencia megnyitására az egyik tantermet megpróbálták egy tiroli vaskályhával elviselhető hőmérsékletűre felfűteni. Asztalokat kerítettek, összetolták azokat, letakarták zöld posztóval. Az így kialakított tárgyalóasztalt ülték körbe a delegációk. (Sinibaldo Tordi 1937-ben festett olajképén semmi sem látszik ebből a hevenyészettségből, a maestro a historikus festészet sémája szerint készítette el a konferencia „protokollképét”.)

A peschierai konferencia A peschierai konferencia
(forrás: mondointasca.org)

A konferencia elnöke Viktor Emánuel volt. Egyben ő vezette az olasz delegációt is. Rajta kívül Orlando miniszterelnök, Sidney Sonnino külügyminiszter, Alfieri hadügyminiszter, Leonida Bissolati, a frontkatonák segélyezési ügyeivel foglalkozó miniszter képviselték Olaszországot. A brit delegációt David Lloyd George miniszterelnök vezette. A delegáció tagjai voltak: Jan Christian Smuts tábornok, a miniszterelnök katonai tanácsadója, William Robert Robertson tábornok, a legfőbb vezérkari főnök és Henry Hughes Wilson, a hadsereg vezérkari főnöke. A francia delegációt Paul Prudent Painlevé miniszterelnök vezette. A delegáció tagjai voltak Henry Franklin-Bouillon külügyminiszter és Ferdinand Foch tábornok, vezérkari főnök.

A tárgyalás első része három órán át tartott. Viktor Emánuel angol nyelven mintegy két óra hosszan ismertette Olaszország, az olasz haderő és a front helyzetét, majd hol angolul, hol franciául válaszolt a kérdésekre. Orlando miniszterelnök emlékirata szerint a király volt a konferencia „főszónoka”, a tanácskozás mindenki által elismert elnöke. A király előre elkészített írásos beszámoló nélkül, szabadon beszélt. Sikerült meggyőznie az antant képviselőit, hogy Olaszország semmiképpen sem köt különbékét, hogy az olasz haderő elszánt a háború folytatására, és mindenképpen ellenáll a Piave-folyó vonalánál. Magától értetődően kérte az antant segítségét is. Lloyd George azt írja az emlékiratában, hogy meglepte Viktor Emánuel „nyugalma és ereje”. Így folytatja: „Férfias ékesszólásával eloszlatott minden kétségünket, megszüntette a tétovázásunkat. Lehet úgy is fogalmazni, hogy a nagyon nyomorúságos hadi helyzetben megmentette az olaszok és az antant ügyét.”

Az értekezletnek a katonai részletekkel foglalkozó szakaszában az olasz delegáció elfogadta a Cadorna leváltására vonatkozó antant kérést, a király bejelentette, hogy Diaz tábornok lesz az új vezérkari főnök. Az ebédszünetet követően megállapodtak a piavei frontra érkező francia és brit haderő méreteiről, parancsnoklásuk mikéntjéről. A tervezett hat francia hadosztályból kettő már el is indult, a britek négy hadosztály küldését vállalták. A létrejött megállapodás szerint az antanthadosztályok saját parancsnokságuk alatt maradnak és kezdetben az olasz erők mögött tartalékot képeznek. A delegációk késő délután utaztak el.

Viktor Emánuel még aznap kiáltványt fogalmazott az olasz nemzethez. Cadornával közölte a leváltását és a kinevezését Párizsba, az antant katonai főtanácsába. Diaz a vezérkar élén azonnal hozzálátott az ellenállás megszervezéséhez. A király berendezkedett a Treviso megyei Ponte della Priulában. Ott volt az új „szolgálati helye” a nagy háború utolsó évében.

1 komment

Címkék: III Viktor Emánuel

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr418669080

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Zig Zag · http://lemil.blog.hu/ 2016.04.29. 08:34:25

Nagyszerű cikk egy nagyszerű emberről. Köszönöm!

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról