A marburgi hadikórházban lábadozva

2016.02.29. 06:35 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 41. rész

A vonatút során először a marburgi hadikórházba kerül sebesült kadétünk. A Doberdó rémlátomása itt is gyötri, szereplőinek egy része pedig a kórházi ágyak rajvonalában mellette fekszik…
 
 

 
Marburg, 1915. augusztus 12.

Boldogan, bízva, egyelőre még kissé fáradtan nézek már előre. Fájó szívvel nézek vissza néha, és gondolok az elmúlt hetekre, s azokra, akik ottmaradtak. Gondolatban, hogy ha visszatérek… Kozarev, Lowró, Stefán, Balogh és a többi névtelen hős, kik eltűntek, kik meghaltak… De legjobban kell sajnálnom azokat, kik élnek még és ottmaradtak…

A marburgi 3. számú tartalékkórház épülete a háború idején A marburgi 3. számú tartalékkórház épülete a háború idején
(forrás: Maribori Területi Levéltár, SI PAM/1702)

Doberdó messze van már, és innen már csak egy szörnyű rémlátomás: véres áldozat. Szereplőinek egy része itt fekszik körülöttem. A kórházi ágyak hosszú sorában fekszünk, mint a rajvonalban. Mi, a reménykedők, és ha nem halljuk a sebesültek nyögését, nem érezzük a pusztulás szagát, úgy gondoljuk, hogy már semmi bajunk.

A lázamtól néha nem tudok aludni, pedig sok pótolni valóm lenne. Félálomban ilyenkor a kocsizörejt gépfegyverropogásnak, az autó zaját ellenséges repülőgépnek érzem, és kísértenek még a szörnyű emlékek: a beépített bosnyák múmia harcias bajuszával, az ajtós halálfedezék, a dolina temetője, éjjeli támadás, az egészen vagy félig meghalt katonák, és a szenvedő, elcsigázott társak, akik ottmaradtak. Én pedig lám láttam már szép lányt, új és koromfüsttől mentes házakat, hallok nevetést, gyerekhangot, vigasztalást, és reménykedő szívvel várom hazafelé az indulást.

Szeretnék már ismerős, boldog arcokat látni, soha tőlük meg nem válni, és a boldogulás útján az élet harcában az elsők között járni. Remélem, teljesülni fog a vágyam. Igaz, hogy nagyon meg kellett érte szolgálnom, de már aludtam puha fehér ágyban. Zavarosak még a gondolataim, a múlt hatása alatt állok, de lehet már reményem, hogy jobb lesz ezután, és nem kell viszontlátnom Doberdó híressé vált szikláit.

A marburgi hadikórház számtalan kórtermében fekvő haldokló sebesültek százai- ezreinek látása adott csak átfogó képet Doberdó védelmének áldozatairól. A kórház egy iszonyatos mészárszékre hasonlított. Fertőtlenítőszer, gennyes sebek és a vér szagának keveréke kísért bennünket.

Eltekintve a legsúlyosabb, halálos sebeket, általában a betegek megnyugodtaknak látszottak. Még az amputáltak is. Kezük vagy lábuk feláldozásával megtarthatták drága életüket. Borzalmas volt végignézni a kötözéseket, amelyeket súlyos sebeknél a műtőben hajtottak végre.

A marburgi 3. számú tartalékkórház műtője A marburgi 3. számú tartalékkórház műtője
(forrás: Maribori Területi Levéltár, SI PAM/1702)

Egy ízben szemtanúja voltam, amint behoztak egy lepedőbe csavart sebesültet. Felültették a műtőasztalra, közben úgy vinnyogott, mint egy döglődő macska. Kitakarták a szerencsétlent, és az elém táruló látványra rosszullét fogott el. Sovány, gyermeknagyságúra összeaszott emberke volt, akinek testén tenyérnyi nagyságú ép bőr nem volt. Az egyetlen vérző, gennyesedő, varasodó testből egyedül a könyörgő, rémült és kegyelemért esdeklő szem élt, és a gyenge vinnyogó sírás. De nem volt irgalom. Az orvos és az ápolónő langyos vízzel áztatták a sok tapaszt, amellyel ez a test be volt raggatva, és hangos, kedélyesnek látszani akaró beszélgetés közben váratlanul egyet-egyet letéptek a testéről. Ilyenkor a szerencsétlen fel-felsikoltott, ellenkezni azonban nem volt ereje.

Az emberroncs valamikor nem is régen százados volt. Lángszóró tüzébe került. Kérdésemre megmagyarázták, hogy életben tartásához csak a látott drasztikus kezelés útján van remény.
– Ha nem tudunk egészséges bőrképződést létrehozni, menthetetlen lesz – súgta az engem kötöző ápolónő.

Behoztak egy beteget, akinek combtőlövése volt. Egyszerű, sima golyósérülés olyan helyen, ahol nem lehetett amputálni. Hat napja vérzett már a szép szál, halálsápadt főhadnagy, akinek a vérzését nem tudták elállítani.
– Menthetetlen, kivérzik – volt a vélemény.

Volt egy sebesült, akinek egy oldalról nekivágódott srapnelhüvely lemetszette melléről az izmokat anélkül, hogy a mellkast vagy a tüdőt lényegesen megsértette volna. Szörnyű kinézetű, de gyógyulásra hajlamos sebe kezelése közben még tréfálni is volt kedve:
– Nem én szoptatom majd a gyereket, hanem az asszony – vigasztalta magát.

A legtöbb volt a kőtörmeléktől sebesült katona. Az ilyen sebek még a golyó- vagy gránátsebesüléseknél is csúnyábbak voltak. Nehezen gyógyuló zúzódásoktól eredtek, és pusztuló, gennyesedő hússzagot árasztottak.

Marburgban fürösztöttek meg először Doberdóról való megmenekülésem után. A meleg vízben szinte a bőröm is leolvadt rólam. Vastagon belepte a testemről lesodródó felhámréteg a fürdővizet.

A marburgi 3. számú tartalékkórház személyzete 1915-ben A marburgi 3. számú tartalékkórház személyzete 1915-ben
(forrás: Maribori Területi Levéltár, SI PAM/1702)

Csodálatos élménynek tűnt fel nekem az a fürdés. Mintha a piszokban rejlett volna az erőm, úgy elerőtlenedtem a fürdés után. Az állandó koncentrált erőfeszítés, és gondozatlanság visszahatása azonban azonnal elmúlt, amint négynapi kórházi kezelés után tudtomra adták, hogy visszamehetek a hinterlandba.

Mit írjak még az előttem céltalannak feltűnő mészárlásról?

Ha túl leszünk majd nehezén a bajnak,
És fejünkön már fehérlik a hó,
Elmondhatjuk, kicsinynek és nagynak,
Mi volt a magyarnak egykor Doberdó…

Következő rész: Vonatút Budapestre, avagy Kucseráné és...

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

1 komment

Címkék: marburg imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr668427446

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Moticska Tihamér 2016.03.03. 00:16:05

”Félálomban ilyenkor a kocsizörejt gépfegyverropogásnak, az autó zaját ellenséges repülőgépnek érzem…”

Szurmay is leírja egyik könyvében, amikor néhány hétre, szabadságra hazament, az első napokban este elalváskor még hallotta a csatazajt, ágyúdörgést, a géppuskákat. Aztán az idő előrehaladtával ez lassan elmúlt.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról