Élethez nyert joggal

2016.02.15. 09:21 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója - 39. rész

A halálra szántság érzése után Imre kadét számára a sebesülés jogot jelent az élethez. Hű társa, Balogh Jancsi is elkíséri a dolináig, majd egészen Oppacchiaselláig. A visszaút sem veszélytelen, amely során elkezd aggódni kiérdemelt életéért…

Félni kezdtem. A halálra szántság érzése, amely kellő önfegyelemmel a bátorságnak az illúzióját keltette bennünk, szűnni kezdett, mihelyt jogom lett az életemhez. Még egy pillantást vetve a nehezen elkészült harántgátra, elindultam, most már „háromkézláb”, vissza a régi helyemre, hol már izgatottan várt rám az új szakaszparancsnok.

Nyugodt és kellemes érzéssel nyúltam végig még egyszer a kemény fekhelyemen. Oly nyugodtan, mintha már nem is tartoztam volna ezekhez a véres kövekhez... Az én szerepemnek vége, és ha az Isten segít, nem kell megjelennem többet ezen a keservekkel benépesített borzalmas színpadon. Semleges néző lett belőlem, kit a megsebesülés és a harcképtelenség ténye feloldott Doberdó szörnyű problémájának vérrel és emberi életekkel való megoldása alól.

Most azután egy új és fontos kérdés következett: a hátrajutás.
– Drrrr!... Ziiii! – visongott, zizegett az új torlasz felől tovább zúgó gépfegyversorozat, melyet most már feltartott a mi harántgátunk, és a golyók tehetetlen vijjogással csapódtak le róla a messzeségbe.
– Na lám, nem bír már a digó idelőni! – mondta Balogh, és sürgetni kezdett: –Induljunk, kadett úr, mert reggel lesz nemsokára.

Csakhogy, mióta megint enyémnek hittem az életem, nagyon fontos és értékes lett rám nézve. Egy idő óta megint megkezdődött a dolina srapnelezése. Ezek a srapnelek aggasztóan pontosak voltak, és én még nem felejtettem el a múltkori esetem. A gépfegyveres is, úgy látszik, le lett váltva, mert friss kedvvel szólt a jól ismert masina.

Bármilyen nehezen is, de neki kellett vágni az utolsó útnak. Nagy kerülővel mentünk neki a dolinának. Balogh vitte mindkettőnk holmiját. Olyan volt a hátizsákok és pokrócok alatt, mint valami túlvilági szörnyeteg. Útközben megszédültem, és lezuhantam a kövek közé. Fekve bevártam az utánam loholó fiút, és együtt rohantunk tovább.

– Tyű, az angyalát, de megijesztett, kadett úr! Már azt hittem, vége van, mikor beesett a kövek közé – fújt nagyokat, amint a dolina lejáratán belül voltunk.
– Nem baj, Balogh, csakhogy ennyire vagyunk!

Lowró már várt.
– Szegény, Imriském, hát te is megkaptad? – sajnálkozott. Nagyon összebarátkoztunk a dolinában. A közös sors, a közös bánat elmosta az aktív tiszt és a tartalékos közti tartózkodást. Majdnem azt válaszoltam neki, hogy „hála az Istennek!”

A romos Doberdó falu A romos Doberdó falu
(Forrás: www.bildarchivaustria.a)

Rövid búcsú. Egy rakás levél, üzenet, amit át kellett vennem az útra, és elindultam. Doberdó egyik pincéjében, az elsősegélyhelyen kötözés, majd nekivágtunk ketten a már világos útnak a trén állomáshelyéig. Ez 16 kilométeres út volt, és végig az úton, egészen Oppacchiaselláig kerülgettek bennünket az útra belőtt gránátok. A velem egyszerre megsebesült fiút majd csak az éjjel fogják kocsin hátrahozni a már ismert éjszakai sebesültkaravánnal.

Ketten bandukoltunk Balogh gyerekkel. Mire kiértünk a faluból, már kiszínesedett a láthatár. Egy ideig nem mertünk rátérni az olaszok által annyira ismert útra, csak az út menti ösvényen haladtunk. Félórai kínlódás után meguntuk az éles kövek között való botladozást, és merészen rátértünk a napsütésben békésen fénylő műútra. Az út mintha valami mesebeli elátkozott sziklaországban vezetne, tökéletesen elhagyatott volt. Az egész vidéken, ahol tudtuk, hogy számtalan ezer meg ezer ember él, nem látszott az életnek semmi nyoma. Csak mi ketten, fittyet hányva minden veszélynek, mint két törpe a meseországban, róttuk ismeretlen célok felé a kilométereket.

Szótlanul mentünk-mendegéltünk. Bennem minden lépéssel fokozódott az élet utáni vágy, és csendesedett az idegfeszültség. Valami megnevezhetetlen belső öröm hatására nem bírtam magamon uralkodni, és csendesen megindultak a könnyeim. Sírtam, szégyelltem magam Balogh előtt, ő azonban mintha érezte volna, hogy mi megy bennem végbe, nem nézett rám.

Csakhogy korai volt még az öröm. Az úton, előttünk ötven lépésre váratlanul levágott egy gránát. Megyünk még néhány lépést, jött a másik, és nem messze onnan az úthoz közel robban.
– A rosseb egye az anyádat! – fakadt ki Baloghból az elkeseredés őszintén nyers hangja. – Ezek, kutya legyek, ha nem minket lőnek!

Megálltunk tétovázva. Majd körülnézve valami búvóhely után, gyorsan letértünk az útról. A közelben egy földrepedés sziklái között helyet foglaltunk.
– Most már mindegy, komám – biztattam a fiút, kit egyáltalában nem izgatott a gránátozás –, vedd elő az elemózsiát és reggelizzünk!

Balogh hozzá is látott, és gyorsan felbontott két doboz szardíniát. Nekem előkészítette, hogy egy kézzel is tudjak enni, és ő is hozzáfogott. A gránátok egy ideig kerülgették a környéket, majd elhallgattak.
– Nem utálod?
– Nem! – bökte ki tele szájjal, és úgy itta az olajat, mintha víz lett volna. – Londiner voltam én Budapesten, és ettem ott ilyent eleget.
Nekem azonban sehogy sem akart ízleni, pedig az első vonalban megpróbálkoztam vele többször.

– Hű, Stefántól el sem búcsúztam!
– Ne menjünk talán vissza? – kérdezte az akasztófáravaló.
– Hát menjünk... csakhogy minél messzebb innen… – tettem hozzá, mikor láttam a csodálkozást rajta.

Térkép szerint nem voltunk messze Vallone völgyétől, ezért nekivágtunk egyenesen az ismeretlen kőbuckáknak… Alighogy megindultunk, megjelentek a gránátok is. Egy tüzérüteg állása mellett vitt az utunk. Egy kőkalyiba előtt ült az üteg parancsnoka. Barátságtalan arccal nézett ránk.
– Nem tudják, hogy erre nem lehet nappal mászkálni? – förmedt ránk. – Tűnjenek el ott, jobbra a bozótos mögött!
Mi tisztelegtünk, és szó nélkül tovább iszkoltunk.
– Hogy henceg ez a tüzér! – tört ki Baloghból az ellenszenv.
– Hát, igaza is van. Láttunk, mióta elindultunk, egy teremtett lelket? Szerencse, hogy sebesült vagyok, mert még rosszabbul is járhattunk volna.
– Hm... az bizonyos, hogy még madarat sem láttam, nemhogy embert ezen a tüzérszázadoson kívül.

A Vallone-völgy a háború idején A Vallone-völgy a háború idején
(Forrás: NHKA gyűjteménye)

A bozótoson túl az ösvény lejteni kezdett, és mi nemsokára lent voltunk a Vallone völgyén végigvezető műúton, közel a harminc és feles ágyúkhoz. Itt már mozgalmas volt az élet. A tüzérütegek lőszerosztagai, gyalogos tartalékcsapatok nyüzsögtek mindenfelé. Igyekeztek kihasználni a reggeli órákat, míg meg nem jelentek az ellenséges repülők.

A gyalogosok mellett mi is megpihentünk. Egyszerre körülvettek bennünket.
– Mi van odafent? Milyenek az állások? Sok a sebesült? Tegnap este nagy cirkusz volt, ugye?
Jöttek a kérdések gyorsan egymás után. Szerencsére annyit kérdeztek, hogy nem kellett rájuk részletesen felelni.

Balogh csak mosolygott, és gyűjtötte a cigarettát az ügyfelektől, és hálából egészen kedélyes képet adott Doberdóról. Én meg csak a vállam vonogattam hasonlóan azokhoz, akiket mi kérdezgettünk mohó kíváncsisággal Doberdóra való bevonulásunk estéjén az országúton.

Mikor már Balogh Jancsi nem tudta gyümölcsöztetni hadiélményeit, felkerekedtünk. Egy fiatal kadett elkísért az Oppacchiasellához felfelé vezető útig. Az ő kérdezősködésére azután elmondtam őszintén az utolsó néhány nap történetét. Láttam, hogy nem minden szavam hiszi el, annyira elképzelhetetlennek tűnt fel előtte, amit tőlem hallott. Amint az út felfelé kezdett vezetni, elvált tőlem, helyette azonban megjelentek megint a kísérteties gránátok.

Nem minket lőttek azok, csak az utat. Érzékeny idegzetem azonban személyem elleni üldözést látott benne, és módfelett ingerültté tett. Egészen a falu széléig jöttek a gránátok, ott azután, hála az Istennek, elmaradtak.

Következő rész: A Balogh Jánosok dicsérete és a szépséges Elizabet

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

1 komment

Címkék: doberdó Imre Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr228391720

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

fofilozofus · http://megmondomhogymihulyeseg.blog.hu/ 2016.02.16. 14:48:57

Elég érzékletesen ír, könnyű átélni.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról