Végtelen sötétség és vakító fények rémületes kavarodásában

2016.01.25. 07:19 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 36. rész

Osztrák-magyar reflektorok világítják meg a Monte Sei Busi ellen támadó olasz gyalogságot. A dolinánál felállított gépfegyverek akasztják meg, majd egy kecskeméti zászlóalj ellentámadása veri vissza az éjszakai rohamot. A siker hatására a bosszú és a pusztítás vágya uralkodik el Imre Gábor szakaszán is…

 

Fantasztikus képet mutattak a fényszórók vakító fénykévéjében, amint előreugráltak a kövek között. Mint az ördögök nyüzsögtek a fehér fényben, hogy aztán eltűnjenek a sötétségben. A fényszóró azonban kegyetlen következetességgel követte őket, hogy célpontot nyújtsanak a gépfegyverek részére.

Borzalmas kép volt. Borzalmasabb, mint amit el lehet képzelni. Múltkor nyíltan az Isten gyönyörűen kéklő, ragyogó ege alatt, fényes napfény mellett aratott a Halál, most pedig a végtelen sötétség és a vakító fények rémületes és bizonytalan kavarodásában kaszált őrjöngő kedvvel… S csattogó kacagása izzadtságcseppeket fakasztott a hátgerincünkön.

Öntudatlanul, csikorgó fogakkal, ökölbe szorított kézzel és minden idegszálunkkal részt vettünk mi is a harcolók halálfélelmében, dühében és kétségbeesésében.

Az olasz sorok elérkeztek a Mt. dei sei Busin lévő állásunk közelébe. Inkább következtettünk már, mint láttunk. A kézigránátok sortüzei jelezték a közelharcnak ezt a bevezető fázisát. A támadók jobbszárnya a mi vonalunkban fekvő olasz gépfegyverállásig terjedt. Úgy látszik, az volt hivatva oldalról fedezni őket. A balszárny elveszett az éjszaka bizonytalanságában, s a hangzavarból ítélve messze elhúzódott.

Az események helyszíne nappali fényben napjainkban: szemben a Monte Sei Busi Imre Gáborék egykori állásai irányából Az események helyszíne nappali fényben napjainkban: szemben a Monte Sei Busi Imre Gáborék egykori állásai irányából

A terület a Monte Sei Busi oldalából fotózva. Erre támadott egykor az olasz gyalogság. Jobbra lent az autópálya túloldalán Vermegliano A terület a Monte Sei Busi oldalából fotózva. Erre támadott egykor az olasz gyalogság. Jobbra lent az autópálya túloldalán Vermegliano
(A közreadó 2016. január 8-án készült fotói)

A támadó olasz hullámok a jobbszárnyunkon túljutva 60-80 lépésre tőlünk igyekeztek felfelé a szomszéd századunk irányába. Az összekötő raj emberei vagy meglapultak gödreikben, vagy elszöktek már hátra. Jobb is lett volna, ha eltűnnek, mert így a gépfegyverünk szabad kilövést fog kapni.

Ránk nézve ezek a pillanatok voltak a legkritikusabbak. Ha a támadók felénk eső szárnya tovább terjed vagy tudatosan egyet kanyarodnak, azonnal a hátunkba kerülnek. Úgyhogy mi már nem előre, hanem hátrafelé figyeltünk inkább.

Készen kellett lennünk a védekezésre, vagy ha kell, a futásra. Most jó lett volna, ha a század többi része ideérkezett volna. Ebben a szituációban erre gondolni sem lehetett. Valószínűleg abban a pillanatban indítják meg őket, mikor mi bajba kerülünk.

Az olasz fényszórók most nem működtek, csak a mieink. A támadó gyalogság árnyai állandóan özönlöttek felfelé.

Osztrák-magyar 90 cm-es fényszóró az olasz fronton Osztrák-magyar 90 cm-es fényszóró az olasz fronton
(forrás: www.bildarchivaustria.at)

Mi pedig parancs nélkül, tehetetlenül figyeltük a fejleményeket. Szörnyű erővel dolgozott a gyalogság is. S végre, az utolsó pillanatban megszólalt a dolina fölött várakozó két gépfegyver is, éspedig borzalmas hatással. A Busi oldalán lévő szomszéd századunk előtt levő, még tűrhető állapotban megmaradt drótakadálynál megtorpant olasz embersorokat ez a két gép valósággal lekaszálta. Úgy dőltek el a támadó embersorok, mint az érett kalászok a kasza suhintása nyomán.

S ebben a pillanatban nagy szerencse érte parányi osztagunkat. Az olasz gépfegyveres nem bírta nézni ezt a mészárlást, elkeseredetten lőni kezdte a mi gépeinket, és ezzel lezárta a gyalogságuk terjeszkedési lehetőségét felénk.

Mire észre tértek, az olasz jobbszárny támadása be is fejeződött. A drótakadály előtt lefeküdt olaszok nem mertek megmozdulni, és kétségbe esve kiabáltak kegyelemért. Tisztjeik elkeseredetten biztatták rohamra őket. „Avanti! Avanti!” – harsogott a zavaros éjszakában, azonban erre a mi gyalogságunk kézigránátjai feleltek csak. Elölről a gyalogság, oldalról a gépfegyverek seperték az elátkozott terepet.

Az elöl levők megadták magukat. Különös látvány volt, amint a fényszóró vibráló fényében feltartott kézzel tántorognak ide-oda. A hátsó sorok pedig megtorpantak, és elkezdtek visszafelé özönleni a gépfegyverek elől. A jobbszárny támadása a szomszéd század arcvonala előtt egyelőre összeomlott.

Alighogy a dolgok így alakultak, megindult újból a dolina bombázása. Gránát gránátot ért a dolina peremén. Keresték a gépfegyvereket, azok azonban még idejében lehúzódtak a védett helyekre.

– Most nagyon vigyázz! – hallatszott Lowró figyelmeztetése –, mert a gépfegyvereknek el kellett hagyni a helyüket. Ha megtámadnak, és nem bírtok ellenállni, Stefán szakasza felé húzódjatok vissza, hogy mi szabadon tüzelhessünk.

Minket, a sors kegyeltjeit nem bántottak. Minden rendben lett volna, de a Mt. dei sei Busin nem ment ilyen jól a védekezés. Az olaszok nagyon összetörték a magaslatot, és a sokat szenvedett állás nem bírt ellenállni. Mint mindig, most is itt volt a támadás központja. Hiábavaló volt az erős gyalogsági és srapneltűz, az olasz gyalogság állandóan nyüzsgött felfelé a magaslaton és be az árkunkba. Mint valami sötét kapu nyelte el a Busin levő sötétség az olaszokat. A közelharc zaja már mélyen bent zúgott Mt. dei sei Busi mögött. Idegesen érdeklődtem a telefonon át. De a parancs mindig ugyanaz volt: „Nyugodtan maradni, és további intézkedésig kitartani!”

Imre Gábor vázlata a területről Imre Gábor vázlata a területről

A helyzet kétségbeejtőnek látszott ránk nézve, mikor ellentámadásra indult a megbújt honvédzászlóalj. A támadás oldalról, váratlanul érhette a győzelemittas olaszokat, mert mire észre tértek, a honvédek valósággal a hátuk mögött voltak. Valószínűleg a Busi általunk nem látható helyéről is támadták az olaszokat az ott fekvő kecskeméti 38-asok.

Kemény kézigránátharc folyt az árok visszafoglalásáért. A rohamjárőröknek minden fordulóért meg kellett küzdeni. Bármily lassan is, de fogyott az árok, és lassan kezdett bezárulni a rés, melyen az olaszok betódultak. Így azután az olaszok egy része ott rekedt. A támadás megtorpant, és rövid ingadozás után fejvesztett meneküléssé változott.

Erre azután mindenkin erőt vett a bosszú és pusztítás vágya. A tüzérség, gépfegyverek és a visszavonulást fedező olasz gránátoknak fittyet hányó gyalogságunk veszett dühvel lőtte a menekülő olaszokat.

A lövöldözés, mint a ragály, az én szakaszomra is átterjedt. Mit tehettem?... Szinte nekem is kedvem támadt rá. Csak azért nem tettem, mert figyelni akartam az eseményeket. Balogh, miután nem állhatott fel, ülve lövöldözött, és olyan csataordítást vitt végbe túlharsogva minden zajt, hogy becsületére vált volna egy sziú indiánnak. Látszott rajta a vágy, akár egyedül nekirohanni az ellenségnek.

Az olasz támadás, melyet egész napi előkészítés után indítottak, összeomlott a honvéd zászlóalj és a jól elhelyezett gépfegyverek tüze alatt. Nekünk, mint nézőknek olybá tűnt fel, mint egy gyorsan pergő, nagyszerűen rendezett tömegfilm, melynek ránk nézve kedvezően alakuló vége már a befejezéshez közeledik.

Az összes olasz ágyúpark igyekezett fedezni gyalogságuk visszavonulását. A dolinát, a Busi oldalát szinte elárasztották a robbanó gránátok. Viszont a mieink sem maradtak adósak. Nem tudom másképp elképzelni, minthogy a nappal hátul levő tüzérségünk az est beálltával már előkészített közelebbi állásokat vett fel, és így tudtak ennyire hatásosak lenni.

Vér, sok vér öntözte ma ezt a vidéket, és a gyorsan múló események mögött száz meg ezer egyéni tragédia rejlett, melyek nem számítottak semmit a vezérlő gondolat és az egész mögött rejlő szándék mellett. Mit jelentett itt egy emberélet?… egy lélek… egy egész világ?… Semmit. Az ember itt egy számot jelentett a létszámban. Az volt a lényeg, hogy a negyedik század 200 vagy 150 ember. Milyen az ereje? Egy egység volt, mellyel diszponálni lehetett. Hogy azután Kiss, Nagy, Kovács, Kerekes vagy esetleg Csincsurák, meg mit tudom én, hogy hívják János mit érez, mi fáj neki… éhes-e? szomjas-e? él-e?… az már nem érdekelhette a hadvezetőséget. Mert ha ilyesmikkel törődött volna, azonnal megakadt volna a háború szekere. Az olasz hadvezetőséget sem érdekelte vitézeinek egyéni pusztulása, csupán az, hogy 1000 vagy 2000 emberbe került a sikertelen támadás, azon felül hány ezer gránát, srapnel stb. fogyott… S ha már nem sikerült tért hódítani, ugyan van-e az ellenfélnek is arányosan hasonló vesztesége? Ha igen, akkor rendben van, mert egyensúlyban maradt a háborús mérleg.

Hogy a kövek között halomszámra heverő halottakkal mi lesz, és a rothadó hullák bomlott szaga megfertőzi a levegőt, és otthon pusztulásnak fog indulni a sok árván maradt család … ez mind olyan kérdés, melyekkel nem lehetett foglalkozni.

A forróságban bomló holttesteket majd összeszedi az, aki nem bírja már tovább. A többi kérdéssel… hát van akkora szív a világon, amelyik vállalná ezeknek a fájdalmát? …
A katona egy porszem a háború gigászi gépezetében, melynek a sorsa, egyéni sorsa nem számított. Lett légyen az bármily gyönyörű kristályszemcse, valamely nemes, földet alkotó kőzet származéka, eltűnt, elmúlt, mihelyt megszűnt szerves része lenni az egésznek… mert

Fű nől újra a pusztulás nyomán,
Lefoszlik a hús … felszárad a vér,
S a hörgő, tobzódó vad orgiák után
A hős porrá lesz és elfújja a szél…

Haj!… de nem sokáig tartott a mi harci mámorunk sem. Az őrzésünkre kirendelt olasz gépfegyver, a Halálnak ez a gyűlölt, ugató kutyája dühös csaholással harapott bele a kissé elbizakodott sorainkba, és azonnal helyrebillentette megingott lelki egyensúlyunkat. – „Tik is hencegtek? Gyilkolni akartok, bitangok?” – csattogott végig fölöttünk. Mi pedig rémülten lapultunk meg gyatra köveink között, szánva-bánva könnyelműségünket.

Ezalatt az olasz gyalogság visszamenekült állásaiba, és csodálatos hirtelen beállt a csönd, amely éppen olyan rémületesnek tűnt, mint az előbbi csatazaj.

Utoljára hallgatott el a mi haragosunk, az oldalazó gépfegyver.
Még egy-két indulatával nem bíró katona lövése dördült, és temetői csönd borult Doberdóra. Pihegett a sziklás kővidék… Megviselte az emberek borzalmas erőfeszítése…

Mind a két fél kimerülten roskadt magába, és harcoló, kimerült fenevadakhoz hasonlóan elhúzódva odúikba, a vérző sebeiket nyalogatták.

A végsőkig feszített idegek pihenésre vágytak, és mind a két fél kimerülten lihegve kapkodott új erőt adó lélegzet után… S a teljes, reménytelen kimerültség letargiája; az emberi érzések feltámadását jelző „Mindez miért?” kérdése feküdt rá a szomorúságtól terhes tájra…

A rémes csönd azután megtelt a segélyért sikoltozó sebesültek jajveszékelésével, kiknek egy része irgalom nélkül el fog pusztulni a sziklák között.

Fátyolt az egészre…

Következő rész: Parancsra kelnek a halottak, s halnak az élők

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

1 komment

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr598310500

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fosca 2016.01.25. 17:59:19

A forgatókönyv remek, egy jó rendező apró snittekkel már készítheti a filmet. Mert mindaz, amit Imre Gábor megörökített, oda kívánkozik. Gondolom, hogy aki velem együtt olvassa a naplót hétről-hétre, látja a saját filmjét is.
"A stílus az ember" mondták anno, hát ő igazán ember volt a halál torkában. A csatolt fotók pedig, ismét telitalálat.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról