Imre Gábor kadét doberdói naplója – 37. rész
Az éjszakai sikertelen olasz támadás utáni bágyadt csendet követően dolgozni kezd az életösztön és megérkeznek a parancsok is. Ezek tartják működésben az egész Doberdót. Hősünk gondolatai a parancs szuggesztív erejéről, élőkről és holtakról, a harctér örökös körforgásáról. Parancsra megkezdődik a csatatér letakarítása, s az újabb erőgyűjtés…
Ez a fáradt, sóhajokkal terhes csend nem tarthatott sokáig. Az ilyen bágyadtság, mint kényszermunkára fogott fogoly szédülése, nem tarthatott soká azért, mert eszméletre téríti az életösztön korbácsa és a … parancs!…
A parancs!… itt nagy úr!… Hangjára, ha tehetnék, felkelnének a halottak, és meghalnak az élők. Nem szívesen, de mégis meghalnak, mert reszkető lélekkel és rogyadozó lábbal elmennek elébe, ha kell… A parancs hangjára erőt kap a fáradt, önbizalmat az elcsüggedt, és talán bizakodást az elkeseredett is…
Mert lám… a parancs szuggesztív ereje nem engedi elszakadni bennünk a lelkierőnk pókháló vékonyságú fonalát, és csodás fluidum erejével hat ránk. Képessé tesz minket olyan feladatok elvégzésére, melyeket később magunk sem hiszünk el.
A parancsnak csodás hatalma… lelke van, és amíg a parancs határozott, magasabb célt akar elérni, mindig lesz, aki teljesíti. A parancs nem ismer sem félelmet, sem egyéniséget… csak rangot ismer… és egy szót: „Igen!”
Ezért azután a győzelemhez a pénz mellé még kell egy tehetséges hadvezér, és örökké tartó, kritika nélküli „igen”, amely minden parancsot habozás nélkül és jól teljesít… S ezért nem lehet most jóleső nyugalom itt, mert egy távoli magasabb cél érdekében parancsra megindult az élet.
Az alélt doberdói arcvonal lassan éledő vérkeringése nyomán megkezdődött a munka és az erőgyűjtés… Erőgyűjtés az új támadásra és védelemre. Jön a pótlás; anyagban, emberben…
Szakadatlan, megállás nélkül csörgedezik Doberdó éhes sziklái felé az élet… Messziről… a búzakalászos magyar róna, Erdély és a Kárpátok bércei, a horvát és bosnyák hegyek, Budapest, Bécs és a tiroli Alpesek felől jönnek a vonatok… A virágos, daloló katonák… Ballagnak befelé Doberdó köves ösvényein, hogy feláldoztassanak hazájuktól távol, San Michele, San Gabrielle, Monte dei sei Busi és Monte Cosich terméketlen, vértől sikamlós szikláin…
Ezek a nagyszerű katonák meghalnak itt zokszó nélkül, egy magasabb, általuk meg nem érthető cél érdekében. S ha mégis megkérdenék: „Mindez miért?” Nincs rá felelet…
Olasz temető valahol a Karszton egy dolinában
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Ha ezek után meggondoljuk, hogy az eddig átélt két doberdói offenzíva után még hány következett két hosszú esztendőn keresztül, megáll az ember esze a bámulattól. Ez alatt a két esztendő alatt elpusztult sok százezer ember vére öntözte az elkárhozott kővidéket, és az olasz nem bírt 10-15 km-nél beljebb hatolni.
Ezt tudva lehet csak az itt küzdő katonák emberi mértékkel fel nem becsülhető csodálatos hősiességét elképzelni.
* * *
Hamarosan megindult az állások, a drótakadályok kijavítása. A foglyok továbbirányítása, a sebesültek elszállítása, a lőszerpótlás és végül – ha mód van rá – a temetés.
A temetés a legborzasztóbb probléma. Egyetlen megfelelő hely a dolina lenne, de az kell nekünk, élőknek. Ezért a dolinák körül 40-50 lépésnyire sorban feküsznek a bajtársaink testei a dolinából kihordott földdel letakarva oly módon, hogy a cipőjük és az orruk hegye szépen kilátszik a vékony homokréteg alól.
Mi lesz itt az első eső után?… Kimossa őket… az embertársainkat… a testvéreinket… hősi halottainkat…
Hát mit tegyünk? – kérdem én is magamtól. Ha valaki egy fölösleges lépést tesz, elkészülhet rá, hogy őt is sorba fektetik a többi mellé. Ezért azután a temetés szertartása egyelőre még nálunk a leírt puritán formák betartása mellett történik, s még mindig jobb, mintha egyáltalában nem temetnénk.
Osztrák-magyar temető valahol a Karszton
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)
Az általános érzésünk úgyis azt súgja, hogy ezen a helyen minden ideiglenes, még az Élet is… és ezért van itt:
Hullaszag, kolera, tífusz, diaré,
Embermészárszék: kősiralomház,
Halott hekatombák, tömegtemetés
S orrfacsaró, kínzó, őrjítő hervadás.
Oly békés és nyugodt csend lett a sebesültek összeszedése után, mintha békés termelő élet boldog hangulatú éjszakájában virrasztanánk.
Természetesen ez csak a mi érzésünk volt a nappal és az éjszaka ellentéte következtében… a mi érzésünk, mert mi szemlélői lehettünk az esti színjátéknak. Mondhatnám szerencsés szemlélői…
A mi jobbszárnyukon tartott legtovább a sebesültek összeszedése, melyet az egyik dolinában várakozó szakaszunk és a szomszéd század egy szakasza végzett. Az olasz gépfegyveres – bár tudta, hogy mi történik –, nem bántotta ezeket az embereket. Így azután a támadás áldozatainak állásunk közelében maradt részét sikerült behordani a dolinába, hol azután osztályozva lettek. A halottak csendesen megfértek a mieink között, a sebesültek pedig első segélyben részesültek. Ezért azután a leváltásunk kissé megkésett.
Következő rész: Az alávaló sarok és az életmentő torlasz
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
