– avagy még egyszer a Nagy Háború első halottjáról
Nem az elsőség (mármint hogy ki volt a világháború első áldozata) kérdése izgat, annyit azonban mégis kijelenthetek, hogy a szerb és osztrák sajtóban és egy újabb keletű amerikai kötetben említett Alkotmány gőzös kapitánya, Ebeling Károly és kormányosa, Gremsberger Mihály aligha lehettek az elsők, mivel – mint látni fogjuk – őket csak 1914. július 30-án érhette a halálos lövés! Hogy ez miként lehetséges és hogy függ össze egy állítólagos – és állítólag eltitkolt – osztrák–magyar partraszállási kísérlettel az 1914. július 28-ról 29-ére virradó éjszaka: ez a tulajdonképpeni tárgya itt következő írásomnak.
A blog olvasói egy korábbi poszt egyik – Pintér Tamás által jegyzett – kommentjében már megismerkedhettek a belgrádi Blic nevű napilap 2014. március 10-ei cikkével (Molnár Tibor fordításában), amely szerint osztrák–magyar részről a világháború első halottai az Alkotmány gőzös kapitánya és első kormányosa: Ebeling Károly és Gremsberger Mihály voltak. A cikk szerint a két haláleset 1914. július 28-án éjjel, valamikor 23 óra után történt, és csak ezt követően, már 29-én a hajnali órákban került sor Kovács Pál halálára, akit – mint a fentebb említett posztból is tudható – sokan tartanak a Nagy Háború első halottjának. Ebeling és Gremsberger elsőségének története belekerült a bécsi Die Presse 2014. november 3-i online kiadásban megjelent cikkébe is, újabban pedig felbukkant egy amerikai (USA) történész frissen publikált könyvében. James Lyon Serbia and the Balkan front, 1914 című kötetét magam is említettem a fentebb hivatkozott poszthoz fűzött kommentáromban azzal, hogy a történettel valami nagyon nem stimmel… Hogy micsoda, azt az alábbiakban igyekszem összefoglalni. Hangsúlyozni szeretném ugyanakkor, hogy engem valójában nem az elsőség (mármint hogy ki volt a világháború első áldozata) kérdése izgat, annyit azonban mégis kijelenthetek, hogy Ebeling és Gremsberger aligha lehettek az elsők, mivel – mint látni fogjuk – őket csak 30-án érhette a halálos lövés! Hogy ez miként lehetséges és hogy függ össze egy állítólagos – és állítólag eltitkolt – osztrák–magyar partraszállási kísérlettel az 1914. július 28-ról 29-ére virradó éjszaka: ez a tulajdonképpeni tárgya itt következő írásomnak.
Kiindulásként lássuk, miként mutatja be olvasóinak az ominózus esemény történetét James Lyon (a részletet saját hevenyészett fordításomban közlöm):
Július 28-án éjjel kb. 11 óra 30-kor puskatűz tört ki végig a Száva szerb oldalán. Az alsóváros folyó felőli falánál kezdődött, aztán a Száva torkolata felé terjedt tova. A kézifegyverek tüzét hangos ágyúlövések és robbanások követték végig a folyó szerb oldalán. A puskákkal felfegyverzett pénzügyőrök és csendőrök a folyóparton végigrohanva lőtték a vízben lévő sötét árnyakat. Három osztrák–magyar vontató, gyalogsággal teli bárkákat húzva próbált partot érni a Kalemegdan alsóvárosi részénél, ám az intenzív puskatűz hatására visszafordultak. A bárkákat egy komoly fegyverzetű folyami monitor kísérte, mely 120 mm-es ágyújával elkezdte lőni a Kalemegdant és a várost.
Ez egy ragyogó lépés volt. Ha a partraszállás sikerül, Bécs elfoglalja Szerbia fővárosát és ezzel kész helyzet elé állítja a nagyhatalmakat, mielőtt azok befejezhetnék a mozgósítást. Így nem csupán azt állíthatná, hogy részleges elégtételt kapott a szarajevói merényletért, de megnövelhetné a Habsburgok súlyát is egy eljövendő békekonferencián. És így akár a nagy európai háború is megelőzhető volna. Amennyiben Oroszország folytatja a mozgósítást, Ausztria–Magyarország jelentős erőket szállíthatna el a Balkánról az orosz frontra. Ez egyben alapot szolgáltathatna az ingadozó semlegeseknek – Bulgáriának, Görögországnak és főleg Romániának – a szövetkezésre Ausztria–Magyarországgal Szerbia és Oroszország ellen, területi engedmények fejében. Egy fait accompli Franciaországot is eltántoríthatná az Oroszországgal fennálló szerződése betartásától, demonstrálva Szentpétervár képtelenségét arra, hogy Szerbiát megvédelmezze. Legfőképp pedig azt az üzenetet küldhetné a Habsburgok délszláv nemzetiségeinek, hogy Szerbia nem az általuk várva várt Piemont. Milliók élete és birodalmak sorsa múlt ezen az éjféli partraszállási akción.
A szerb védők puskatüze megölte az első vontatógőzös kapitányát, Karl Eberlinget [sic!] és kormányosát, Mikhail Gemsbergert, a háború első osztrák–magyar áldozatait. Heves kézifegyvertűz alatt a vontatógőzös a folyó osztrák–magyar oldalán megfeneklett és a pánikban lévő katonák az uszályokról a vízbe ugráltak; akik tudtak, a Száva északi partjára úsztak. A többiek megfulladtak. Július 29-e reggelének első fényében egy megfeneklett gőzös és nyolc üres uszály volt látható a lerombolt vasúti híd Habsburg oldali része alatt. A második gőzös egy sor uszállyal Ušćénál, a mai Belgrád régi vásárterének közelében, szemben a szávai partraszállás színhelyével feneklett meg. A harmadik gőzös biztonságban visszatért Zimonyba az uszályaival együtt.
A zsúfolt uszályokban az osztrák–magyar katonák könnyű célpontot jelentettek. A zimonyi kórház főnöke, a szerb dr. Sava Nedljković, súlyos Habsburg veszteségekről számolt be, amelyek a kórház mind a 100 ágyát megtöltötték, ezért a sebesülteket kénytelenek voltak magánházaknál elhelyezni vagy az utcán lefektetni. Július 29-e reggelén a zimonyi rendőrök házról házra jártak, ágyneműt gyűjtve a sebesülteknek.
Az amerikai szerző egy lábjegyzetben még azt is megjegyzi, hogy az osztrák–magyar források hallgatnak az esetről és Habsburg oldalról sohasem ismerték el, hogy egyáltalán megtörtént a fenti partraszállási akció. Ezen aligha csodálkozhatunk, mivel – az egykori Rádiókabaré legendás alakja, Illetékes Elvtárs szavaival élve – ez így, ebben a formájában nem igaz…! Az osztrák, illetve magyar levéltári források ugyanis – amelyeket az amerikai történész persze nem használt – nemhogy hallgatnak az esetről, hanem egyenesen cáfolják, hogy az így megtörténhetett volna.
Belgrád és a szóban forgó terület egy 1897-es térképen
Mi a gond a fenti történettel? Alapvetően az, hogy voltaképpen két nap eseményeit keveri egybe. Július 28-án éjjel 11 órakor tényleg elindult két (és nem három) osztrák–magyar gőzös Zimonyból, amelyek tényleg uszályokat vontattak. Csakhogy: a hajók egyike sem volt az Alkotmány (azaz Ebeling és Gremsberger hajója), az uszályok pedig nem voltak telezsúfolva katonákkal, mivelhogy – üresek voltak! Honnan tudhatjuk mindezt? Az egyik hajónak, a Fertő gőzösnek a kapitánya által írott egykorú jelentésből. A Weichinger Miklós parancsnok jelentését tartalmazó borítékon a következő, géppel írott felirat olvasható:
„Ezen eredeti jelentést a 30-as években az MFTR igazgatóságon szolgálatot teljesítő dr. Csillag Miklós hajóskapitány emelte ki a kiselejtezett irattári anyagból s őrizte 1960. február 17-ig, amikor is a Közlekedési Múzeumnak ajándékozta.”
A szerencsés körülmények között fennmaradt történelmi dokumentumot a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum főigazgatója, Krámli Mihály bocsájtotta rendelkezésemre, amiért hálás köszönetemet fejezem ki neki.
Weichinger parancsnok jelentéséből megtudjuk, hogy tíz üres uszályt kellett Brčkóra vontatnia (egyikben egy fahíddal). Az erre vonatkozó parancsot még 28-án este 7 órakor kapta. Az uszályok rendeltetéséről nem tájékoztatták, ám mivel azok üresek voltak, az úti cél pedig a Száva boszniai (azaz osztrák–magyar) partján található település, aligha képezhették valamiféle Belgrádnál végrehajtandó partraszállási akció részét. A hajó parancsnoka mindenesetre óvatosságból a kormányállást „duplán, keréklapátokkal” elbarikádozta, azzal sem törődve, hogy a parton ezért néhányan kinevették. Valószínűleg ennek köszönhette, hogy amikor a szerbek lőni kezdték a hajót, nem esett a lövések áldozatául. Mert bizony alighogy a Fertő befordult a Szávába, a belgrádi várból, majd a partról is egyre sűrűbben kezdtek röpködni a golyók. Weichinger parancsnok az osztrák–magyar parthoz húzódott és kérésére egy szakaszvezető és 15 embere szállt a hajóra, hogy megvédjék egy esetleges támadástól. Mivel parancsot kapott a továbbhajózásra, a Fertő folytatta útját. A parancsnok jelentése szerint „alig hogy kezdett forogni a gép, megint kezdtek a túlsó partról teljes erőből lövöldözni és 5 perc múlva levegőbe röpítették a vasúti hidat, én már akkor talán csak 300 méter távolságban voltam a hídtól, és úgy látszik, hogy a szerbek a híddal együtt a hajót is akarták levegőbe röpíteni.” A légnyomás majdnem a partra vetette a hajót. Az utat természetesen ilyen körülmények között nem lehetett folytatni, mivel a szerbek folyamatosan tűz alatt tartották a két gőzöst és az uszályokat. Ráadásul az utóbbiakon a legénység családjai (asszonyok és gyerekek) is ott tartózkodtak, ami mindennél jobban bizonyítja, hogy aligha lehetett támadó akcióról szó. A hajókon rekedt emberek nehéz helyzetbe kerültek: vizük és élelmük elfogyott, a kísérő katonák fegyverein kívül egyéb fegyverzettel nem rendelkeztek, de lőszerük már azokhoz sem volt. Öt napig tartott az ostromállapot, amint arról a Weichinger jelentést tartalmazó borítékban megőrződött „Hajós élet” című lap 1914. október 1-i számában megjelent cikk is beszámolt.
A Fertő gőzös
(forrás: hajoregiszter.hu)
Azt most már tudjuk, hogy a Fertő nem lehetett az állítólagos rajtaütés részese. De mi a helyzet az Alkotmánnyal? Nos, az voltaképpen egy egészen más történet. Ebeling kapitány hajója a Fertő és a József gőzösök útjának fent említett megszakítását követő napon, azaz július 30-án hajnalban került bele az eseményekbe. Mint a cs. és kir. Dunaflottilla-parancsnokság egykorú jelentéséből kiderül, az Alkotmány hasonló misszióban kapott szerepet, mint a fentebb említett két gőzös: három másik hajóval együtt neki is uszályokat kellett volna vontatnia Brčkóba. Útjukat monitorok fedezték. A konvoj indulását hajnali 3 órára tűzték ki, hogy még a sötétség védelme alatt haladhassanak át a belgrádi Száva-szakaszon, ám a hajók erre az időre nem álltak készen. Így már reggel fél hat lett és alaposan kivilágosodott, mire a hajóoszlop végre mozgásba jött. Az Alkotmány azt a feladatot kapta, hogy a konvoj előtt haladva rögtönzött aknaszedőként működjön (ehhez előzőleg megkapta a megfelelő felszerelést). Mint a jelentésből kitűnik, a hajó túlságosan is előrehaladt (feltehetőleg kiért a kísérő monitorok fedezetéből) és Belgrádnál heves szerb puskatűzbe került. Dacára annak, hogy a kormányállást (feltehetőleg az előző napi tapasztalatok alapján) bádoglemezekkel és farönkökkel megerősítették, a parancsnokot és az első kormányost halálos lövés érte. A másodkormányosnak – aki csak könnyebben sebesült meg – azután sikerült a hajót visszavinnie Zimonyba. Tekintve, hogy aknaszedő nélkül az út folytatása nem volt tanácsos (ráadásul közben sűrű köd lett), a konvoj szintén visszatért Zimonyba.
A bécsi Kriegsarchivban megőrzött dokumentum (K.u.K. Donauflottillekommando Res. No. 148 ad) megtalálásáért Kiss Gábor főlevéltárosnak tartozom hálás köszönettel. Csak sajnálni lehet, hogy a budapesti Hadtörténelmi Levéltár Bécsi Állandó Kirendeltségének delegátusaként oly sok hivatásos és amatőr hadtörténésznek három éven át felbecsülhetetlen segítséget nyújtó kitűnő kolléga nem folytathatja tovább a császárvárosban áldásos tevékenységét. Meggyőződésem, hogy ezzel sokat veszít mindenekelőtt a magyar hadtörténetírás…
Mármost – jóllehet az osztrák–magyar hadüzenet körüli napok eseményeinek története még számos vonatkozásban tisztázatlan – számomra a fentiekből annyi bizonyosnak látszik, hogy 28-án éjjel nem az Alkotmány, hanem a Fertő került Belgrádnál szerb oldalról tűz alá, továbbá, hogy Ebeling és Gremsberger halála jóval később, csak 30-án reggel történt. A Lyon könyvében említett partraszállási kísérlet feltehetőleg csupán a szerb védők fantáziájában létezett. Nem világos ugyanakkor, miként telhettek meg a zimonyi kórházi ágyak osztrák–magyar sebesültekkel, hiszen az uszályokban nem ültek katonák. Olyan forrás, amely a 28-i illetve a 30-i, osztrák–magyar folyami gőzösökkel és az általuk vontatott uszályokkal végrehajtott missziók tényleges feladatát egyértelműen rögzítené, jelenleg nem ismeretes.
A József gőzös
(forrás: hajoregiszter.hu)
A vízi járművek úti célja (Brčko) azonban azt valószínűsíti, hogy a drinai átkeléshez felhasználandó átkelési eszközök szállítása lehetett a megbízatás értelme. Egy Belgrád elleni partraszállási akcióról pedig már csak azért sem lehetett szó, mivel a Monarchia vezérkarának akkori főnöke, Conrad von Hötzendorf ellenezte a szerb főváros rajtaütésszerű elfoglalását, amit pedig II. Vilmos német császár is a bécsi döntéshozók figyelmébe ajánlott. Conrad attól tartott, hogy mivel szerinte csak Szerbia teljes katonai veresége eredményezhet a Monarchia számára tartós sikert, Belgrád elfoglalása az osztrák–magyar politikusokat arra csábíthatja, hogy elálljanak a szerbek elleni háborútól és beérjék az ellenséges főváros zálogként való megszállásával mindaddig, amíg Szerbia nem teljesíti a Monarchia követeléseit. Ezzel együtt attól Conrad nem zárkózott el, hogy – a boszniai hadműveletek sikerét elősegítendő – színlelt partraszállási akciókkal elhitessék a szerbekkel: fővárosuk megszállása küszöbön áll. Ilyenekre a későbbiekben valóban volt példa. Azonban sem a július 28-án éjjel, sem a 30-án hajnalban megkísérelt akció nem lehetett ilyen demonstratív manőver. A szerbek által hősiesen visszavert – és mellesleg a támadókra nézve nagyon súlyos veszteségekkel járó – osztrák–magyar partraszállási kísérlet Belgrádnál alighanem csupán egyike a világháború kitörését kísérő legendáknak…