A holtak által megszállt állásszakasz

2015.10.19. 07:16 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 22. rész

A nyugalmas forró reggeli napsütésben hősünk nem tud tétlenül pihenni. Elhatározza, hogy felkeresi a szomszéd szakaszt. Nem is sejti, hogy mi vár rá…
 
 
 

 

Nem bírtam lefeküdni a kukacok közé. Leterítettem a köpönyegem, és nekidőltem óvatosan a kőrakásnak. Gondolkodni nem mertem, beszélgetni nemigen volt kivel. A két legény mellettem szintén álmos és kimerült volt. Megegyeztünk, hogy kettő közül az egyik figyel, a másik alszik, ha tud. A nap most kelt fel San Giovanni irányából. Az ellenség aránylag csendben van, ilyenkor valószínűleg reggeli osztás van náluk. Megtehetik, mert jól védett helyen, Vermegliano kertjei alatt, hűs fák között vezet az állásuk.

Vermegliano a háború idején Vermegliano a háború idején
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

Felhasználom ezt a csendet, és kísérletet teszek én is, hátha el tudnék szundikálni. Vagy, ahogy az embereim teszik, gondolkozás nélküli réveteg közönybe süllyedni. Iszonyúan ki voltam merülve, és néhány órát fekhettem kábult félálomban. Hét óra után már forrón sütött a nap és a legyek felhője zsongott, zümmögött körülöttünk. Undorral hessegettük őket. Szemtelenek voltak, jóllakottak, és mérges dongással tiltakoztak védekezésünk ellen. Mozdulatlan és békés emberalakokhoz voltak szokva...

Meguntam a tétlenséget, és elhatároztam, hogy megnézem balról Stefán szakaszát.
Megbíztam Baloghot és Kovácsot, hogy ha valamit észrevesznek, alarmírozzák a kábultan heverő legénységet.

Elindultam. Először négykézláb. 15-20 lépés után elfogy a silány kőfal, itt-ott hever néhány kődarab, élő azonban sehol sem látható. Visszanézek, a fiúk még egészen közel vannak, és aggódva néznek utánam… Hm… jó volna visszafordulni… lefekszem és várok… Újra nekiindulok most már fekve, mert a kőfal teljesen ki van lőve, s vagy ötven lépésre kezdődik csak újra. Lassan, meg-megállva kúszok előre, az ötven lépés legalább félórába került. Minden pillanatban vártam a golyót. Szerencsémre a terep kissé meghajolt, és az olasz megfigyelők nem vettek észre, valószínűleg azért, mert az előterep tele volt bomlásnak induló olasz hullákkal, és eltűntem közöttük.

1915 júliusi harcok utáni temetetlen olasz halottak a két állás között a Doberdón 1915 júliusi harcok utáni temetetlen olasz halottak a két állás között a Doberdón
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

A jellegzetes, édeskés, olajos hullaszag állandóan fokozódott. Ahogy a kőfal megint elkezdődött, feltűntek a kukacok is. Felsóhajtottam, mikor újra feltérdeltem. A kőfal mellé húzódok megkönnyebbülve, mert golyó most már nem érhet. Körülnézek, sehol senki. Már legalább nyolcvan lépést jöttem teljesen elhagyatott terepen… azaz dehogynem… megdermed bennem a vér… három lépésre tőlem a silány kőfalba egy halott bosnyák van beépítve a kövek közé. Csont és bőr volt már, a feje kiállt a kövek fölött, mintha az ellenséget figyelné. Sapkája kackiásan félrevágva, bajusza kipödörve, és a feje szitává lőve… Valószínűleg célba lőttek rá az olaszok, míg rá nem jöttek, hogy keserű tréfa az egész.

Az első offenzíva idején itt harcoló bosnyákok vad és halálos humora nyilvánult meg ebben a vérfagyasztó tréfában. A bosnyák pedig figyelt rendületlenül üres szemgödreivel előre az elvesztett, illetve feladott Isonzó lapálya felé, hol már érni kezdett a szőlő, nyílik a virág, és gyümölcstől roskadoznak a fák. Mi pedig alig száz lépésre a buja vegetációtól nyers sziklákon, melybe árkot vagy búvóhelyet ásni lehetetlenség, várjuk a biztos pusztulást. S nem tehetünk mást, minthogy lelkünket a Mindenható különös kegyelmébe ajánljuk, mert a hadvezetőségünk magasabb elvi okból már eleve halálra ítélt bennünket, mikor ezt a helyet jelölte ki részünkre. Én, mint tapasztalatlan kadett, rájöttem, hogy egy kis kiigazítással csak a zászlóaljunk arcvonalán sok-sok emberéletet takaríthattunk volna meg. De hát mi vagyok én itt, a háború véres gépezetében… kerék?... nem, még foga sem a hajtókeréknek. Én… mi... itt mindnyájan ezen a tájon vérünkkel, agyvelőnkkel csak kenőanyagok vagyunk, az olajat szolgáltatjuk ehhez a megállás nélkül dolgozó gépezethez, melynek dübörgése megreszketteti az egész formájából kivetkőzött világot. Olajat, jó magyar vért adunk… Testünk halmaival pedig tömjük a rést szakadatlanul… Szinte fázni kezdtem a forróságban, és libabőrös háttal hagytam el a bosnyák hősi emléket. Másztam négykézláb tovább. Vagy húsz lépést mászhattam, mikor nagyszerű búvóhelyet pillantottam meg.

Egy természetes mélyedés fölé két zöldre festett vastag pinceajtó van feltámasztva oly módon, hogy az ajtók szélei a méter magas kőfalra ferdén vannak állítva akkora nyílást hagyva, hogy alája lehet mászni. Jó eső-, nap- és srapnelbiztos fedezék.
– Na, itt van Stefán – gondoltam és örömmel igyekeztem közelebb. Azonban irtózatos bűz fogad. Nem merek egészen közel menni, mert emberi maradványok, egész álkapocs, fogak szétszórva, és ezrével a féreg. A fedezékben ruhadarabok… emberek… Istenem! Emberek megolvadva! S amint beljebb, az állásunk mögött bevág egy gránát, az egész megnevezhetetlen valami megremeg, és a férgek milliárdjai nyüzsögnek… Az áradó hullaszag hányásra ingerel…

Imre Gábor vázlata a frontszakaszról Imre Gábor vázlata a frontszakaszról

Hát ezért nincsen ennek a frontszakasznak gazdája… Sem az olasz, sem a mi parancsnokságunknak nincsen tudomása arról, hogy 80-100 lépés széles darabon nincsen megszállva ez a rész, száz lépésre a Doberdóba vezető országúttól. A katonák hallgatólagosan elhúzódtak jobbra és balra ettől a résztől, amely valósággal lehelte a pusztulást. A halottak tartották megszállva ezt a helyet, és pusztán a lelkükkel védték azt…

Ijedten másztam tovább, mert a fedezék lakói mozogni látszottak a nyüzsgő kukactömegtől. Messze kikerültem a ragályos fedezéket, megkockáztatva, hogy meglát az ellenség.

Másztam, négykézláboltam tovább, s végre látható lett a szomszéd szakasz első embere. Egy lőrésen figyelt keresztül, és valósággal megrezzent, mikor rászóltam. Nem várt senkit a halálfedezék irányából.
– Örülhet, kadett úr, hogy ideért élve. Nappal öngyilkosság itt megmozdulni. Ott volna a helyem az ajtós fedezéknél, de nem bírom ki, mert állandóan hányingerem van. Stefán kadett uram annál a facsonknál van, amelyik ide látszik – szólt utánam, mikor továbbindultam.

Következő rész: Bátorságfokozó sörözés és a pofátlan olaszok

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

Szólj hozzá!

Címkék: imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr527989021

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

süti beállítások módosítása