Dr. Görgei Márton orosz fogságba esésének és szökésének története

2015.10.16. 07:30 :: ToporIstván

Topor István Debrecen világháborús vonatkozásairól, valamint a városhoz kötődő alakulatok történetéről már több írást is küldött a Nagy Háború Blog számára. Az alábbi posztban egy orosz fogságba került debreceni orvos szökésének történetét adja közre, amely a Debreczeni Képes Kalendáriom 1916-os kiadásában látott napvilágot.

 

Dr. Görgei Márton orvos életrajzáról kevés kézzelfogható adatot találtam. Így ismeretlen számomra születésének ideje és helye is. Ami azonban biztos, hogy a híres debreceni református kollégium főgimnáziumának tanulója volt nyolc éven keresztül. A sikeres érettségi vizsgát követően felvételt nyert a budapesti orvosi egyetemre. Tanulmányait végig kitűnő eredménnyel zárta, utolsó szigorlatát azonban nem tudta letenni, mert fogságba esett. Miután kiszabadult, e hiányzó vizsgáját is sikerrel abszolválta, amiért felterjesztették a sub auspiciis regis kitüntetésre. E kitüntetés magyarul annyit jelent, hogy a „király védnöksége alatt”. Az egyetemek azon hallgatóikat, akik összes vizsgáikat és doktori szigorlatukat is kitüntetéssel tették le, felterjesztették erre a kitüntetésre. Az avatási ceremóniára ünnepélyes keretek között került sor, amelyen a király által adományozott doktori gyűrűt a király képviselője nyújtotta át. Arra nézve sajnos nem találtam adatot, hogy Görgei Márton megkapta-e a királyi gyűrűt.

Görgei Márton a háború kitörésekor a k.u.k. Infanterie Divisions Sanitätsanstalt III-ba került besorozásra. Szinte alig kezdődött meg számára a háború, máris az oroszok fogságába került. 1915. február 22-én sikerült megszöknie, és hosszú, keserves bujdosást követően a Monarchia csapatainak híres gorlicei áttörése következtében május 13-án találkozott az oroszokat kergető huszárokkal.

Szökését követően, némi pihenő után az olasz frontra került. Onnan küldte haza fogságba esésének és megszabadulásának történetét a Debreczeni Képes Kalendáriom számára.

A háborúból hazatérve feleségül vette menyasszonyát, Gulyás Ilonkát, a tragikusan fiatalon elhunyt debreceni költő, Gulyás Pál testvérét. Amikor Gulyás 1944. május 13-án elhunyt, Görgei Márton már biztosan nem élt. Erről tanúskodik a költő gyászjelentése, amelyen testvére, Ilonka már özvegy Görgei Mártonné néven szerepel.

Következzen hát Görgei doktor beszámolója:

„I. Fogságom története

Az 1914. évi általános mozgósítás után a galicziai frontra osztottak be, hol az Inf. Div. Sanitätsanstalt No. III-ban tevékenykedtem. Mert az erős offenziva következtében nagy számmal voltak sebesültjeink, éjjel-nappal tulfeszített munkát végeztem, hogy velem együtt harczba vonult bajtársaimnak és tisztjeinknek sebesüléseit elviselhetővé tehessem. 1914. aug. 31-én egy borzalmas ütközet alkalmával sulyosan megsebesült volt jó századosom, Josef Wittek von Saltzberg, kihez a megbecsülésből s végtelen tiszteletből származó szeretet s ragaszkodás szálai kötöttek.

Joseph Wittek von Saltzberg Joseph Wittek von Saltzberg
(forrás: hessen14.at)

A velem együtt dolgozó orvosok feladták reményüket, mert haslövési sérülése következtében menthetetlennek látszott. Azonban én biztam még, vele voltam s vigyáztam a nemes szivű feljebbvalóra éjjel-nappal, mignem állapotában szept. 1-jén már jelentékeny javulás állott be. Igy amikor a Divisionssanitätsanstalt csapatunk után tovább vonult a szent Oroszország határain tul, én a még nem transzportálható századosommal Liszkiben, az ő megsebesülésének helyén maradtam főnököm, dr. Herkner törzsorvos engedélyével.

Igy a Mobilreservespital No. 5/11-be kerültem, hol a parancsnok dr. Stenzel ezredorvos, beosztott doktorok dr. Grosszman Ernő (Wien, Wiednerhauptstr. No. 64.) és dr. Dinoldt Gusztáv (Wien, Nussdorferstr. No. 4.) voltak.

Liszkiben ért bennünket a nagy visszavonulás. Én dr. Stenzel ezredorvos parancsára 22 sulyos s nem transzportálható sebesülttel visszahagyva s 300 koronával, könnyes szemmel s fájó szívvel néztem visszahuzódó s szomoruan távozó csapataink után. Szemem előtt láttam nagyon szeretett menyasszonyom szomoru arcát, szüleimnek siró tekintetét, hátam mögött voltak már a kozákok s megjelent előttem szomoru s keserves jövőm borzalmas képe. Menekülhettem volna én is, hiszen a szabadságra nekem is jogom van, s míg igy lelkemnek háborgásai s fájdalmai között hazagondoltam, szivemig hatolt sulyosan megsebesült katonáink jajkiáltása, hisz ők eleget tettek kötelességüknek már, – lemondtam a szabadságról, volt már czélom: ápolni, gyámolitani ezeket a szegény hősöket, kiket szintén bánatos szülők s szomoru menyasszonyok, reményüket vesztett hitvesek s feketébe öltözött gyermekek siratnak. A parancs is maradásra intett, szivem is ezt sugta: maradtam. Szept. hatodikán megjelentek már este felé a kozákok s miután pénzünket, óráinkat, fehérnemüinket elvették, gyógyszereinket összetörték, kötözőanyagainkat sárba taposták, eszünkbe juttatták leírhatatlan durvaságaikkal azt is, hogy már egy emberi érzelmeiből kivetkőzött népnek hadifoglyai lettünk.

Szegény jó kapitányom, ki annyira vágyódott haza szerető felesége s gyermekei körébe, nem tudta elviselni rettenetes helyzetét, borzalmas felizgatottsága, érzelmeinek viharzása sirba döntötték. Szeptember 8-án délután a kórházunkat magába foglaló uradalmi lakás szép kertjében temettem el őt saját magam készítette sirba, fenyőfák alá s míg szanitészkatonáim az általam összetákolt koporsóra hányták a göröngyöt, a távoli Rawaruskától hozzánk hatoló ágyuk dörgése rázott fel mély keservemből s mintha mondták volna: »Ne félj te szegény ember, igaz ugyan, hogy egész világodat elveszitetted, csak légy erős s kegyetlen sorsod ne ejtsen kétségbe.«

A Saltzberg haláláról beszámoló német nyelvű újság első bekezdésének végén szerepel Mediziner Martin v Görgei, azaz Görgei Márton neve A Saltzberg haláláról beszámoló német nyelvű újság első bekezdésének végén szerepel Mediziner Martin v Görgei, azaz Görgei Márton neve (forrás: hessen14.at)

Virággal ültettem be szegény kapitányom sirját, s míg fejénél a büszke »Hauptmann von Wittek« felirású kereszt áll, had álmodjék ő a szerelemről s a szabadságról. Míg sirjánál hajadon fővel s könybeborult szemmel álltam, kértem Istenemet, hogy ő neki, ki a békéért és nyugalomért vonult hadba, adja meg az örökké tartó csendes nyugalmat.

A muszkák szeptember 11-én szekérre raktak s hiába tiltakoztam, hogy ez merő embertelenség, sulyos sebesültjeimet Krystynopolba vitték. Igazam volt, útközben három szegény ember meghalt. Mi az az oroszoknak! Krystynopolba sebesültjeimet elvették tőlem s Oroszországba küldték, rám egy tüdőlövéses magasabb orosz tisztet biztak. S mert a megnyugtató morfin következtében állapota hamarosan javult s mint hogy én is, mint valami nagy tudós léptem köztük fel, rokonszenvüket megnyertem s az ő 173. sz. mozgókórházukba osztottak be. Igy Galicziában voltam az idő legnagyobb részében.

  

Kisérnem kellett őket mindig s míg fájó szivvel s feldult kedéllyel láttam embertelen rablásaikat és fosztogatásaikat, mert hát az orosz nem a háborut, hanem a rablást tekinti fő czéljának, – addig a szegény, kirabolt népnek mindenütt segítségére siettem, pénzzel, orvossággal, itt-ott ennivalóval láttam el őket s mindig biztattam a reményüket vesztő embereket, hogy csapataink majd vissza jönnek, csak kitartás a fő. Igy Grodziskoban, Kolbuszowaban, Ja’slanyban, Sedziszowban, és Lezajskban.

Tehettem ezt annál inkább, mert az oroszok azon kijelentésemre, hogy a háború után Oroszországban telepedem, teljes szabadságot adtak s igy a lakossággal mindenütt szabadon érintkezhettem. De nagyobb vigasztalást adott szomoru helyzetemben az a körülmény, hogy fogságba jutott s mindenüktől megfosztott szegény katonáinkon mindenkor segithettem. Igy a fogságba került tisztjeinknek, midőn arról panaszkodtak, hogy már 4-5 napja alig ettek valamit, az orosz szakács 20-30 kopekkel való megvesztegetésével mindig friss ennivalót juttattam s friss ruházattal láttam el őket. Az orosz élelmezési vonalaknál ugyanis minden orosz mintára van berendezve, a fogolytranszportok élelmezésére a tisztek pénzt kapnak s ezen kell az élelmet venniök, azonban ők igen egyszerűen a pénzt zsebre dugják anélkül, hogy a foglyok valamit kapnának. A legénységnek annyival jobb dolga volt, hogy, hogy a galicziai lakosoktól valamit mégis koldulhattak, azonban a tisztekhez még közelíteni sem lehetett. Azonkivül fogságba megsebesülten jutott katonáink közül hármat, miután kigyógyultak, azon bemondással, hogy meghaltak, czivil ruhában megszöktettem s jószivű lengyel s rutén lakosoknál bujtatva el őket, mindig pénzt s ennivalót juttattam részükre. Ezek voltak: dr. Sárossi József p. ü. fogalmazó egyév. önk. honvédhadapród Aradról, Petőfi-tér 10., Empacher József szakaszvezető és Geier Vilmos közkatona, mindkettő a 84. számú gyalogezredből.

Szintén kedves napjaim voltak, midőn a már fogságból megszökött katonáink kerestek fel s őket biztatgattam s gyámolítottam. Igy Zeller Róbert a gráczi 7. sz. gyalogezredből, Szacskó Pál Nagykőrösről, Baráth Endre, Arad, Vecsey-u. 7., Gréta Ferencz Lezajskból.

Minden gondolatom ezekben a szomoru napokban hazám s otthon élő, rólam mit sem tudó szomoru szeretteim voltak. Ki-ki álltam esténként a falu határára, könnyes szemmel néztem haza felé, délre, irigyeltem a magasban repülő madarakat, gondolatom haza szállt Debreczenbe, körülvette szeretettel az öreg kollégiumot, a Nagyerdőt, s minden kedves helyet.

Kinzott, hogy nem irhattam, s hogy én sem tudtam semmit otthonról, bántott, hogy nem vehettem részt hazám védelmében, hisz a muszkák állitásaik szerint nemsokára Budapesten lesznek, s az ágyuk messziről hozzánk hangzó, dübörgő, viaskodó s egymást tulharsogó bőgése is szemrehányó volt számomra. – Mindig mintha mondták volna: neked a tieidnél van helyed, neked a hazád s szeretteid védelmében kell részt venned!

De sejtettem, hogy még egy feladatot kell elvégeznem s aztán menekülhetek. És ez az alkalom meg is jött nemsokára. Az oroszok ugyanis a San vonalat januárban kezdték megerősiteni, s minthogy bennem megbiztak, engem mindig magukkal vittek, különösen Sienniawa [[ma Sieniawa, Lengyelország]] mellé, hol én főképen a tüzérségi állásokat figyeltem meg. – Mindezek pontos megjegyzése végett az oroszoknál levő specziális térképeink közül a megfelelőket eldugtam, megfigyeléseimet pontosan bejegyeztem s a térképeket mindig magamnál tartottam. Közben folyton tanultam oroszul és lengyelül, hogy később nyelvtudásommal boldogulhassak.

Igy nem lepett meg a parancs, hogy 1915. február 23-án reggel Oroszország belsejébe kell mennem. Hiszen vártam is már reá. Mindezt 1915. febr. 22-én tudtam meg s ugyanakkor fizettek az oroszok 240 rubelt ki, mert nagyon szorgalmasan dolgoztam kórházaikban. Igy volt egy kis pénz feleslegem is, mely a Galicziában folytatott praxisom alkalmával itt-ott kapott kis pénzösszegemet jelentékenyen megnövelte. Szökésem terve már készen volt. Február 22-én egész nap igen szomorunak tetettem magam, hogy a megszokott kedves (?) társaságtól válnom kell s kértem épen ezért az orosz tiszteket, hogy bánatomat sétálással üthessem el. Ők megengedték. Én az egész délutánt azzal töltöttem el, hogy a város szélén levő betegemhez vittem már múlt év októberében beszerzett civilruhámat, s megkértem, hogy szobájába ne gyújtson este fényt. Este ismét visszamentem a parancsnokomhoz, Radcsenkó kapitányhoz, s miközben nagy szomoruságot árult el arczom, előtte szép fehér ingeket (két pár fehérruhát) huztam magamra. Majd ismét bejelentettem, hogy sétálni szeretnék. Ő természetesen beleegyezett s miközben a parancsnoktól »viszontlátásra« kívánással s viszontnemlátásos kézfogással váltam el, az első negyedet mutató hold fényénél küzdelmes s szenvedésekben gazdag utamra indultam. A czivilruhámat gyorsan magamra huztam s a közellevő erdőbe vágtam be. Balkezemben kompasszal, jobbkezemben villanyos lámpával indultam el Rzeszow irányában. Zsebemben igazolványom, melyet egy rubelért adott egy irodai muszka altiszt s igazolta, hogy Boruszevics Feodor krysztynopoli lakos vagyok s egész Galicziában mint kupecz Lemberg felé és vissza szabadon sétálhatok.

Tehát Isten velem, vagy meglátom szomoru arczu s kisirt szemü menyasszonyomat, bánatos szüleimet, vagy csak onnan felülről fogok letekinteni rájuk.

II. Szökésem és bujdosásom

Átöltözködtem, piszkos, szaggatott parasztruha volt rajtam, de szivem alatta csak hazámért, szeretteimért: szomoru arczu menyasszonyomért s kisirt szemü szüleimért dobogott. Vajjon meglátom-e őket, vajjon kívánhatok-e jó estét nekik? Megnéztem kupeczigazolványomat: nálam volt, megnéztem pénzem, hogy velük a muszkákkal beszélhessek: hiány nélkül megvoltak. Balkezemben iránytü, jobbkezemben villanyos lámpa. Isten veled Lezajsk, ki olyan elkeseredett harcok színtere voltál, Isten veled te szomoru emlékü San, ki most csendesen folydogálsz füzes partjaid között ott a sikságon, én rajtad nem megyek keresztül, hogy orosz fogságba vigyenek.

A falu utolsó háza mellett volt a temető, keresztül vágtam rajta, hogy benne pihenő hős katonáink sirjától bucsut vegyek. »Ti már alusztok, pihenjetek jó bajtársak, pedig benneteket is várnak otthon, ti már nem szenvedtek, nyugodjatok békével.«

Neki vágtam az erdőnek, hogy délnyugati irányban a 45 km-re levő Rzeszowot elérhessem s ott egy ismerősömnél megpihenhessek.

Szabad vagyok tehát, nem kell embertelen vadságait látnom a muszkáknak, nem fogom vérző szivvel látni, hogy miként rabolnak ki mindent s küldik hazájukba az értékes holmikat, nem fogom hallani a tönkretettek jajkiáltásait, őszbeborult szülők siránkozását, midőn a parancsnok elé rendelt lányuk megbecstelenítve hagyta el az elátkozott házat. Szabad vagyok s bármi történjék, én szabadságommal csak nyerni fogok. Gyönyörű, holdvilágos februári este volt, bár csikorgó hidegben haladtam előre, de nem fáztam, sőt nagyon is melegem volt. A csillagok mosolyogva néztek le rám, mintha biztatnának; a távolban megjelent szemeim előtt a kis ház, ahol szabadságra neveltek fel jó szüleim; megjelent a kanyargó Tisza, mely után áhitoznak most a piszkos oroszok, meg a kakasos karcsu torony, hol hazaszeretetre és istentiszteletre tanitottak, meg az ős kollégium a benne eltöltött felejthetetlen évekkel, megjelentek tisztes őszbeborult tanáraim, kik szeretettel gondolnak értük kint harczoló jó tanítványaikra, megjelentek az elmult idők kedves emléki, melyek most azonban fájók, kinzók. Arczom izzott, agyam fantáziált. Oroszfogságba került tisztjeink elbeszélése után magam elé képzeltem azt a rzeszowi tejfelarczu lengyel uri lányt, ki a kapufélfát átölelve sirt, midőn csapataink az októberi harczok után a Santól szomoruan lecsüggesztett fővel visszafelé huzódtak. Tudj’ Isten mi vár őreá, midőn 2-3 óra mulva megjelennek az emberi érzelmeikből kivetkőzött kozákhordák. Hja, a kozákok akkor kemény vitézek, ha fegyveres ellenséget maguk előtt nem látnak, ha csak védtelen népség s asszonyok állnak velük szembe. Elébem képzeltem az imádkozó népet, amely visszavonulásunk alkalmával a reggeli órákban templomában térdreborulva imádkozott s tisztjeinket, midőn ezek templomukba bementek, észre sem vették. A pap tovább imádkozott s talán a szomoru, siralmas jövőt, lángbaborult házakat, rommá lett tüzhelyeket látta maga előtt, vagy a borzalmas kancsuka suhogását hallotta, midőn a halálra kinzott utolsót hörgött. Nyomasztó hangulat uralkodott a templomban, melyet a gyermekek, asszonyok s öreg emberek szinig megtöltöttek, a pap elakadva nagyot sóhajtott, hangos sirásra fakadt az egész imádkozó sereg. Sirtak tisztjeink is, kik ugyan az imát nem értették, de érezték, hogy ime egy pár óra mulva ezeknek az embereknek egész világa el fog veszni. Láttam ismét a romokban heverő galicziai városokat, a romok felett révedező tekintettel üldögélő, akaratátvesztette, rongyokba öltözködött népet, mely imát már nem ismer, de átkot sem, mert torka egész kiszáradt.

Igy észre sem vettem, hogy patakokon, göröngyös szántóföldeken vágtam keresztül s hogy egyszer egy kereszt előtt állok. Megvilágítottam villanyos lámpámmal. Öt katonánk feküdt s aludta ott örök álmát, kik az októberi előrenyomulás alkalmával itt megvivott diadalmas ütközetben elestek. S tényleg, amott fehérlenek az orosz lövészárkok az erdő szélén, ott voltak a gyilkos rablók, kiket a könyörtelen rendszert képviselő atyuskájuk ideküldött. Nyugodjatok hős bajtársak békével, ti megtettétek kötelességeteket, Isten veletek!

A hold kezdett már erősen sülyedni s én a Wislok folyóhoz értem. Minthogy csolnak seholsem volt s a távolból odalátszottak Rzeszow lámpái, az erdő szélén levő erdőkerülő házának ablakán bezörgettem s megkérdeztem, merre kell a Wislokon átmennem. Az erdőkerülő, az öreg Waniowsky, látva, hogy nem közönséges ember vagyok, behivott szobájába, felesége mindjárt megkinált tejjel s kenyérrel, miközben elmondták, hogy három fiuk harczol hadseregünkben, negyedik fia, ki gimnazista, szintén arra vár, hogy csapataink visszaverjék a muszkát és az öreg Waniowskyval beálljon hadseregünkbe. Látva, hogy ezek jó emberek s értelmesek, megkértem őket, hogy a padláson, a gimnazista fiokkal meghálhassak. Ott a fiu azon kijelentésére, hogy hozzájuk minden nap jönnek szökevény osztrák-magyar katonák ebédre, náluk maradhatnék-e egy pár napig. A szülők is készségesen beleegyeztek, csak azt kivánták, hogy nappal az erdőben, éjjel pedig a padláson legyek. Igy volt helyem addig, míg az orosz kutatás, mely ellenem irányul, lezajlik. Tényleg nappal a borzasztó hidegben az erdőben járkáltam. Vittem magammal egy pár krumplit s baltát, igy a fenyőfák alsó száraz galyait levágva jó tüzet csináltam s krumplit sütöttem magamnak. Hallgattam Przemysl ágyuinak halált osztogató riadozásait, míg a Wislokon túl, az Előkárpátok hóval boritott szomoru aljában az orosz vonat füttyöngetett kevélyen s hiúan. Két hétig voltam a Medyna-Lancutka nevű falutól körölbelül három kilométerre lakó Waniowsky Mihály magányosan álló házában anélkül, hogy a család tagjain kívül valaki csak sejthette volna. Ezalatt József, a gimnázista fiu húsért menve be a közeli Rzeszowba, Lacautba, Sokolowba, sőt Lezajskba is, megtudta, hogy az oroszok nagyon keresnek, sőt a lakosság kijelentései szerint 700 rubelt is tüztek ki a fejemre.

Két hosszú hét, tele lemondással, s mérhetetlen kinlódással. Nappal az erdőben, este a szalma közé csinált lyukban a padláson s midőn a kegyetlen márcziusi hideg szél a tető cserepein keresztül bevágta a havat, reggelre sapkával beburkolt fejemen s szabadon levő arcomon ujjnyi vastag hó volt. De nem adtam fel reményem, szabad vagyok s a muszkától megszabadultam. Csak dörögjetek tovább przemysli ágyuk, csak tartsatok ki, én tovább megyek küzdő csapataink felé. S megindultam. Olyan rossz idő volt, hogy senki sem mert kibujni a házából, én erdőkerülőtől erdőkerülőig, tanitótól tanitóig eljutottam Jaslóig, hol azonban vissza kellett fordulnom, minthogy mindenütt erős kozákcsapatok cirkáltak.

A hóval boritott talaj azonban búvóhelyet nem adott, így várnom kellett tavaszig. Visszafordultam tehát elkeseredett szivvel, hogy Sokolowba juthassak egy jó orvos ismerősömhöz dr. Marian Bukowskihoz. Nem láthatom tehát szeretteimet s hazámat, pedig már nem is vagyok messze csapatainktól. Viszont balga fővel nem akartam az oroszok kezeibe futni. Elkeseredéssel s lemondással teli szivvel neki vágtam ismét április elején az utnak Sokolow felé. Utközben hallottam, hogy Przemysl elesett. Sirtam én is, nem csak a szegény, összetört galicziai lakosság, mely utolsó reményét vesztette el Przemyslben. Veszedelmessé vált ezzel a menekült osztrák-magyar katonák helyzete is, mert a hitét vesztett lakosság közül többen az oroszokkal kezdtek kaczérkodni. Ezért történt, hogy fogságból elmenekült katonáinkat ismét legnagyobb részben összefogdosták az oroszok.

Igaz, hogy sokan is voltunk, mert az utóbbi időben a kisérő muszka 1-2 korona lefizetése mellett az illetőt futni hagyta. Igy sokat elfogtak ismét a muszkák, mert április közepe felé járt már az idő s a lakosság megmüveltette a szökött katonákkal földjeit, viszont nagy vadászatot rendeztek ránk különösen éjnek idején a muszkák s a reményét és hitét vesztett lakosság közül sokan, különösen a jólfizető muszka tisztek szeretőivé vált asszonyok, nagy segítségükre voltak.

Nem egyszer megtették azonkívül a muszkák azt is, hogy katonáink kikémlése végett a mi katonaruhánkat vették magukra s igy a mit sem sejtő katonáinkat tőrbecsalták, viszont hadifogságukba jutó katonáink közül azokat a galicziaiakat, kik egy kis kémkedésre vállalkoztak, azon kikötéssel, hogy katonáinkat felkutatják s elárulják, szabadon bocsátották. Igy el kellett hagynom Bukowski doktor kedves házát, hol ismét két hétig rejtőzködtem s hol az általam megszöktetett Empacher József szakaszvezetőt, Geier Vilmost, Sárosi József kadétot s azonkivül Zeller Róbertet magamhoz véve, április 20-a táján a mindent elrejtő erdőkbe bevágtam. Ott az éjszakai nagy hidegek miatt aludni nem tudva éjjel tüzeltünk, nappal pedig vagy én, vagy Sárosi, ki jól tudott tótul, a környező falvakból ennivalót szereztünk. Pénzem volt, hisz’ telt a kétszáznegyven rubelből. Igy voltunk május elejéig, amikor a hires gorliczei áttörés mi hozzánk is elhallatszott. Az ágyudörgés napról napra közelebb jött s május 8-án láttuk először, amint az orosz trén borzalmas rendetlenségben futott. A szekerek 3-4 sorban egymás mellett, ha egy felborult, nem törődtek vele, rohantak tovább, a gyalogság és lovasság rendetlen tömegben; a gyalogság kifáradva, elrongyolódva minden lépten-nyomon kidült, senki sem rabolt most, mindenki alázatos volt s igyekezett a San tulsó oldalára átjutni. Igy a mi kiváncsiságunkat nem zavarták meg, midőn az erdő szélén hasalva gyönyörködtünk a művészi rendetlenségben. Sárosi bajtársunk nagyon merészen közéjük vágva megkérdezte, hova mennek, mire azok válasz helyett kérték őt, hogy meneküljön velük, mert jönnek a barbár germánok. Sárosi épen Sokolowba szándékozott bemenni kenyérért, igen megrémült arcczal felült egy muszka szekérre s Sokolowban szállt csak le szekerükről, miközben kérte a muszkákat, hogy csak ne hagyják ott őt, mert ő a germánokat látva szörnyet hal. A muszkák természetesen nem vártak s mi jót nevettünk Sárosi ötletén.

A nagy futás 3 napig tartott, május 11-12-én már csak lovas csapatok futottak visszafelé, 13-án pedig, épen áldozócsütörtök napján, már az utolsó patrouiliok akarták két ágyuval feltartani csapatainkat, de alig lőttek egyszer, mindjárt megdördültek a mi ágyuink is s a muszkák eltakarodtak azonnal, mert a távolban megjelentek lovas csapataink.

Mi előjöttünk az erdő széléből, mi szegény, sokat szenvedett, megtört bujdosók, hogy édes magyar nyelvünkön üdvözülhessük odasiető huszárainkat, hogy köszönetet mondjunk nekik, mert minket megszabaditottak egy olyan tehertől, melynek elviselésére csak a hazaszeret, s a szomoru arczu menyasszony teszi képessé az embert. Érzelmünk leirhatatlan volt, sirtunk mindnyájan s könnyeink végigperegtek összecsapzott piszkos bajszunkon s szakállunkon. Megszabadultunk az akasztófától s bensőmben megcsendült az ének szava: »Te benned biztunk eleitől fogva Uram!«”

A bevezetőt írta és a beszámolót – betűhív átírásban – közzétette: Topor István

2 komment

Címkék: hadifogság

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr47972307

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

LiberFundi 2016.07.24. 23:14:11

Örömmel olvastam a cikket.

Életrajzi adalék: ahogy azt Daróczy Zoltán 1927-28. évi Nemesi Évkönyvéből és a Családtörténeti Lapok 1929. évi 7-8. számából megtudhatjuk, dr. Görgey Márton Hajdú vármegye tiszti főorvosa Tiszadobon született 1888. december 25-én a tornagörgői Görgei család tiszadobi ágából. A család, amely Felsőnyárádon terebélyesedett ki, 1618. április 20-án kapott címeres nemeslevelet II. Mátyás királytól, nem a toporczi Görgeyekről van tehát szó. Édesapja Görgei Sándor (sz. 1856), édesanyja Porkoláb Zsuzsanna (1860-1916), testvérei: Sándor, Julianna, Borbála és Károly. Gulyás Ilonával 1917. április 29-én kötöttek házasságot, gyermekeik: Ilona (sz. 1918), István (1922) és Miklós (1928). 1936 és 1944 között halhatott meg, ugyanis - mint ahogy a Hajdú-Bihar Megyei Levéltár XXV. Évkönyve tájékoztat, a budapesti büntetőtörvényszék Méhes-tanácsa 1936. március 23-án még két hónapi fegyházra ítéli Görgey Márton ny. vármegyei főorvost br. Vay László főispán és Rásó István alispán megrágalmazásáért. Ahogy a blog bejegyzésből pedig tudjuk, sógora, dr. Gulyás Pál költő elhalálozásakor, 1944-ben már nem élt.

Dr. Örlős László
Budapest

ToporIstván 2016.09.05. 19:48:38

@LiberFundi:
Tisztelt Dr. Örlős László! Nagyon köszönöm hozzászólását. A megküldött adatai alapján teljesebb kép bontakozik Görgey doktorról.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Kiadványaink

Gunesch

Ó, ti fiúk

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

 

Ösztöndíj

 

Utazás

 

Kiállítás

süti beállítások módosítása