„Na, komám, ha most nem döglünk meg, akkor sohasem”

2015.10.05. 07:04 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 20. rész

Balogh Jancsi és Kovács koma elmeséli kalandos és – utólag – tréfás történetét a vérzivatarban. Egyúttal azt is megtudhatjuk, hogy miért tört ki az előző részben leírt pokoli tűzharc. A virtus láttán hősünk valósággal beleszeret a budapesti kocsimosó csibészbe és társába, s maga mellett tartja őket.

Az olaszok puskatüze is kissé alábbhagyott. Mintha fáradtság vett volna erőt a dühöngő lövöldözésen. Megkíséreltem kidugni a fejem silány kőfalunk fölött és elnézni az eperfa felé, azonban nem sokat láthattam a sötétségben. Az olasz fényszórók kezdték végigsöpörni a terepet, és hamarosan le kellett buknom, amint elhaladt fölöttünk. Egy pillantásra láttam az össze-vissza lövöldözött eperfacsonkot is. Állásunk előtt emberszerű alakok feküdtek nagy összevisszaságban, azonban nem volt időm rá, hogy pontosan megállapítsam, igaz-e ez a látomás.

Kövekből és homokzsákokból épített kezdetleges lövészárok a Doberdó-fennsíkon Kövekből és homokzsákokból épített kezdetleges lövészárok a Doberdó-fennsíkon
(forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

A kimondhatatlan feszültséget két emberem érkezése törte meg, kik a dolina felől jöttek, és nagy robajjal levágódtak a közelemben.
– Kadett úr!... Kadett úr, itt van? – kerestek túl hangosan.
– Itt vagyok, ne lármázzatok, mert megint megvadul a digó! – csitítottam őket. – Honnan jöttök?
– Az olaszok közül.
– Ne marháskodj! – mordultam a beszélőre, s közben végigfutott rajtam a hideg arra a gondolatra, hogy a hátunk mögött van már az olasz. – Beszélj értelmesen!
– Jaj, nagy sora van annak! – beszélt a legény. – Először azonban átadom a százados úr üzenetét: „A lövöldözést halálbüntetés terhe mellett be kell szüntetni. Nappalra minden második ember hátramegy a dolinába, mielőtt megpirkad, el kell indulni. Most kadett úr megy hátra, és Stefán kadett úr átveszi a két szakasz frontját, holnap után pedig kadett úr fog nappal kint maradni.”
Azt hiszem, nem sokan maradunk itt, ha így megy, holnapig – gondoltam, és sürgettem a legényt:
– Na, beszélj, hogyan kerültetek hátra, mikor neked a negyedik rajnál van a helyed?
– Hát úgy volt az, kadett úr – mesélte Balogh Jancsi közvitéz, ki kocsimosó volt Pesten, és azért zamatos tájszólással kevert jassznyelven beszélt még ezekben a kritikus pillanatokban is, és ami a legfontosabb, megőrizte maradéktalanul a virtust –, hogy amikor az eperfán túljutottunk, a káplár úr, a Zajcsek eltévesztette az irányt. Másztunk, bukdácsoltunk a nagy marha lövöldözésben előre, hogy megkeressük az összeköttetést. Már vagy ötven lépést mehettünk, mikor kezdtünk gyanakodni. „Hallod-e, komám – súgtam Jóskának, mert ketten mentünk elöl –, itt baj lesz.” Beszédet hallok. Megálltunk… Azon a helyen elég jó, mellmagasságig érő fal volt, és mögötte beszélgettek. Nekem gyanús volt, hogy a túlsó oldalon voltak az atyafiak, de olyan össze-visszament már minden, és nem tudtuk már magunk sem, hogy fiúk vagyunk-e vagy lányok. A baj ott kezdődött, hogy a hátunk mögött jövők azt hitték, megérkeztünk, és felálltak. A fal túlsó felén levők szintén. Néhány pillanatig bámultuk egymást, és amikor ráeszméltem a rám bámuló olasz pofára, már el is sült a puskám. A digó nagyot bömbölt és hanyatt vágta magát. Mi ketten szintén lebuktunk a komámmal, a többiek pedig elrohantak visszafele. Ekkor kezdődött az a mokány lövöldözés. Az olaszoknak megjött a hangjuk. Mi pedig lehasalva vártuk, hogy mi lesz. Az olaszok a fejünk fölött úgy lőttek, mint az istennyila, de a nagyobb baj ezután jött. Felülről hozzáfogtak a mieink is. Mindenki azt hitte, hogy támadás van, azután jöttek a gránátok. Éreztem, ha ott maradunk, rövidesen végünk van. Körülöttünk csak úgy csattogtak a golyók. Odasúgtam Jóskának: „Ugorjunk, komám, az olasz most úgy sem hall, úgy sem lát.” Veszélyes volt, de már nem bírtuk tovább. Felugrottunk. Futottunk, ahogy csak bírtunk hátrafele, amerre az állásainkat sejtettük. Tyű, micsoda kereszttűz volt, de tudtuk, ha megállunk, végünk van!

Schani, adjál tüzet! „Schani, adjál tüzet!” – Rudolf Kristen karikatúrája

– Az volt a szerencsénk – vette át a szót Kovács –, hogy Jancsi rám ordított: „Na, komám, ha most nem döglünk meg, akkor sohasem”, és nagyot káromkodott hozzá. Ezt hallotta meg Schuszter hadnagy úr, és beszüntette a tüzelést. Így azután élve jutottunk be az állásba.
– Marha nagy szerencsénk volt – szegezte le Balogh –, azután átmentünk a dolinába Kozarev százados úrhoz, és most újra itt vagyunk…

Könnyes szemel hallgattam a két nagyszerű magyar gyereket, kik szörnyű halálfutásukról oly egyszerű magától értetődöttséggel beszéltek, mintha ez nem is történhetett volna másképp. Előadásuk után szinte tréfás epizódnak tűnt fel az esetük, és nem halálosan vérfagyasztó komolyságnak.

Jó, hogy nem láthatták jól az arcom, és így nem kellett szégyellnem ellágyulásom. Valósággal beleszerettem a fiúba.
– Akarsz-e mellettem maradni, vagy jobban szeretnéd, ha visszaküldenélek a rajhoz? – kérdeztem Baloghtól.
– Szívesen itt maradok, csak sajnálom Józsi komám elhagyni, már nagyon összeszoktunk – felelte a fiú.
– Hát akkor ő is itt marad szakaszküldöncnek. Az elődje úgyis megsebesült.

Így azután a két legény letelepedett mellém. A hold, amely eddig a felhők között bujkált, végérvényesen eltűnt, és jótékony sötétség borult a köves lejtőre. A beállt ájult csendet csak a haldoklók nyögése és az olasz fegyverek megszokott pikkpakkja törte meg. Kovács és Balogh suttogtak az elmúlt kalandjukról.

Következő rész: Szégyenkezve lopakodó hajnali fényben

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

2 komment

Címkék: doberdó Imre Gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr837890656

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Fosca 2015.10.05. 18:14:22

Ezt a naplót sem lehet "letenni", mint egy jó könyvet , aminek nincs kora. Olyan nekem, mintha egy kortársa m mesélne a mindennapjairól.Az író, kicsit rokonlélek Somogyvári Gyulával, akinek háborús visszaemlékezései és egyéb írásai az általam - eddig -olvasottak közül, a legjobbak. Remélem a blog, sok hasonló kincset fog még felfedezni és leközölni. Köszönöm.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2015.10.05. 20:38:32

@Fosca: Köszönjük! Szerintünk is nagyon nagy kincs Imre Gábor története. Nagyon jó stílusban megírt izgalmas, érdekes, eseményeket mutat be az azokat átélő kisemberek szemszögéből. Az olvasóinkon is múlik, hogy minél több ilyet kapjunk és tudjunk közreadni! :)

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról