Új ellenség a láthatáron

2015.05.20. 06:54 :: PintérTamás

A háborús évek alatt több drámai periódust is megélt az Osztrák–Magyar Monarchia. Az 1914 ősze és 1915 tavasza közötti időszak is ilyennek tekinthető. A Szerbia elleni sikertelen támadások, a galíciai-kárpátoki súlyos, nagy veszteségeket követelő harcok, a folyamatos visszavonulás, Przemyśl eleste csalódott, már-már letargikus hangulatot idézett elő a magyar társadalom jelentős részében is. A sorozatos katonai fiaskók és az eredménytelen diplomáciai tárgyalások következményeként Olaszország pálfordulásával új ellenség is felbukkant a láthatáron. Az alábbi írás az ország 100 évvel ezelőtti közhangulatába kíván betekintést nyújtani.

 
Közhangulat Magyarországon 1914 ősze és 1915 tavasza között

A birodalom osztrák feléhez tartozó Galícia nagy területeinek elvesztését követően 1914 őszén hozzá kellett szoknia a magyar közvéleménynek, hogy 65 év után újra cári csapatok fenyegetik a Magyar Királyság határait is, sőt be is törnek az országba. „Lassan talán meg fogjuk szokni azt a gondolatot is, hogy a muszkák immár magyar földön vannak. Azt mondják, ezek csak jelentéktelen betörések […]. De a hivatalos híradásokat és kommentárokat már nehéz egészen komolyan venni. Groteszkül hangzik, mikor ezek ma, egy hónap óta tartó állandó visszavonulásunk után még mindig ugyanazon győzelemittas hangon szólnak hozzánk, amely első, kissé túlbecsült sikereink után megszólalt” – írja naplójába Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt meghatározó politikusa és országgyűlési képviselője, a miniszterelnök személyes bizalmasa 1914. szeptember 28-án.

Berzeviczy Albert (1853-1936) Berzeviczy Albert (1853-1936)
(forrás: Wikipédia)

A harcokat átélő katonák cenzúrázatlan leveleiben még őszintébben tárul fel a Monarchia hadseregét ért kezdeti vereségek hatása és keserűsége, ami akkoriban a haderő egészét átjárta. A császári és királyi nagykanizsai 48-as gyalogezredben szolgáló és az 1914 őszi nagy visszavonulást végigharcoló Jankó Zsigmond ezt írja feleségének a troppaui kórházban lábadozva november 30-án: „Ennek a háborúnak még vége nem lesz, mert annyi az orosz, mint a fűszál, és így bajosan lehet őket legyőzni, ha csak valahogy ki nem békülnek.” A civil életben egyszerű parasztgazda levelében is megfogalmazódik a propaganda szolgálatába állított sajtó kritikája: „Azért nem úgy van ám, mint az újság írja.” Jankó Zsigmond kezdettől fogva reálisan, a parasztemberek bölcsességével szemlélte a körülötte zajló eseményeket és az ország várható jövőjét. December 8-án írja feleségének a kórházból: „A háborúnak mikor vége lesz, arra nincs kilátás. Igaz, a mi ezredünk orosz földön van, én legalább ott hagytam. De az oroszok is nagyon bejöttek ám délkelet felől. Avval az újságok sem dicsekednek odahaza, gondolom. De én már arra Galíciát átgyalogoltam, merre most oroszok vannak. Az bizony nagy föld és már Magyarországra is mélyen bementek. Még az a szerencsétek, hogy nem ezen a részén van a falunk az országnak. Mert te el sem bírod gondolni, de ki nem látta, el sem hiheti, milyen pusztítást tesznek az oroszok, merre járnak. Ott a házakon ép ajtó vagy ablak nem marad. Bent a házban pedig a bútorokat összetörik, felforgatják, amit használnak, elviszik. Legalább Galíciában, ahonnan egyszer ki lettek verve, így tettek. Ott épen semmi sem maradt. A szarvasmarhákat és lovakat elhajtották magukkal, az asszonyokon erőszakot tettek. Ilyenek az oroszok és már benn vannak hazánkban is mélyen. Te nem is gondolod otthon, milyen nyomorúság van arra, merre egyszer ellenség jár. Én sem hittem volna, de láttam. […] Hát bizony, nagy időket élünk. Hét felől tört ránk az ellenség, bizony nem tudni, mi lesz a vége. Mi lesz még nem csak velünk, halandó katonákkal, de még hazánk is nem bizonyos, hogyan kerül ki ebből a háborúból. Én az első perctől fogva nagyon komolynak látom a helyzetet monarchiánkra nézve. Azt hiszem, a vége veszteség fog lenni.”

Jankó Zsigmond katonatársai körében, az első sorban a jobb szélen Jankó Zsigmond katonatársai körében, az első sorban a jobb szélen
(forrás: Maribori Területi Levéltár)

Az 1914. december 2-án Belgrád bevételét még kivilágítással ünneplő Budapesten december közepén a teljes csalódottság lesz úrrá, amikor a szerbek ellentámadása nyomán ismét vissza kellett vonulniuk a Monarchia csapatainak. „A maroknyi szerb nép, melyet mi meg akartunk semmisíteni vakmerősége büntetéséül, bennünket csúfosan megvert. Ez a tény, és ezzel szemben gyerekesen és bosszantóan hangzanak a sajtómagyarázatok, melyek ennek jelentőségét lekicsinyíteni akarnák” – írja Berzeviczy Albert december 15-én a naplójába. A vereségek a politikai elitre is jelentős hatással voltak. Berzeviczy egyenesen depresszióként írja le a decemberi hangulatot. Tisza István például a hadsereg közös zászló és jelvény kérdését „decemberben óhajtotta eszközlőbe venni, de a szerbiai visszavonulásunktól okozott depresszió nem volt erre alkalmas pillanat”.

1915 márciusának második fele, Przemyśl eleste újabb nyomasztó időszakot hozott. Berzeviczy Albert március 21-ei naplóbejegyzése szerint a kormány tagjai az erőd elestével számoltak, sőt azt írja, hogy a honvédelmi miniszter osztja nézetemet, hogy további eredményeket már nem várhatunk, elismeri, hogy vesztettünk – összevéve mindent – mintegy másfél millió embert, és kész volna békét kötni, csak lehetne tisztességgel”.

A várható esemény tényleges bekövetkezése az erre felkészületlen közvélemény számára lesújtó erővel bírt: „Przemyśl elestének híre tegnap este villámcsapásként hatott az egész fővárosra. Az emberek túlnyomó részét teljesen készületlenül érte, és hatásában lesújtóbb volt még Szerbia kiürítése hírénél is” – írta március 23-án naplójába az akadémia elnöke.

Berzeviczy az események hatására egyenesen a békekötésre ösztönzi a miniszterelnököt: „Én Tiszát mély meggyőződésemnek megfelelően az égre kértem, hasson oda, hogy mielőbb békét kössünk a status quónk alapján. Mi hódítani úgyse akarunk, bennünket akartak megsemmisíteni, ezt pedig ők nem értik. Érjük be ezzel az eredménnyel, nagyokat már úgyse remélhetünk. Minél később kötjük meg a békét, annál rosszabb lesz, az ország pedig belepusztul ebbe a háborúba.” Tisza nyugodtan és barátságosan fogadta bizalmasa felszólamlását, de kifejezte, hogy a helyzetet nem látja erre érettnek, s bízott a háború kedvezőbb befejezésében.

A falusi kisember sem látta optimistábban a helyzetet. Jankó Zsigmond ezt írja feleségének 1915. március 25-én a prágai kórházból: „Mint már a múlt nap is írtam, Przemisli elesett, mert nem volt már élelmiszer benn. Tehát megint két fogoly van a falunkból, ha eddig valamelyik el nem esett. Most már onnan sok orosz katona jöhet a frontra. Majd talán ezek eldöntik a háború sorsát. Mert hogy legyőzzük őket, annak már szeptemberben nem bíztam.”

Jankó Zsigmond felsége, Kovács Matildnak a Zala vármegyei Szécsiszentlászlóról 1915. március 26-án férje korábbi levelére írt válasza is a korszak árulkodó lenyomata: „Csúnya dolgok vannak a harctéren, oda ne kívánkozz. És most, hogy Przemislit az oroszok bevették, nem engednek szabadságra haza senkit. És azt is eltörölték az újságban, hogy 14 napra senkit meg nem eresztenek. És csak maradj ott te is [ti. a kórházban ]. Majd pünkösdre, ha jössz Kanizsára, az se lesz baj. Legalább a veszélybe későbben kerülsz.”

A csalódottság a német szövetségessel fennálló viszonyra is kölcsönösen jellemző volt. A közfelfogás része volt, amit Berzeviczy Albert is többször kifejt, hogy a németek nyugati sikertelensége miatt kellett a Monarchiának nagyobb terhet vállalnia az oroszok ellenében, ráadásul a németek semleges államokkal tanúsított magatartása azok gyűlöletét váltotta ki Ausztria–Magyarországgal szemben is. A német szövetségesek is csalódottak voltak az osztrák–magyar hadsereg általuk nem megfelelőnek tartott helytállása, valamint a Monarchia Olaszországgal szembeni makacssága miatt, hogy tudniillik nem volt hajlandó területi engedményekre a korábbi szövetséges háborúból történő távoltartása érdekében.

A közhangulat jelentős javulását eredményezte a központi hatalmak 1915. május 2-án Gorlicénél megindított sikeres offenzívája, amelynek eredményeként az oroszokat sikerült kiverni a Magyar Királyság területéről, majd Galíciából is.

A közhangulat kedvezőbbre fordulása az egyén hangulatára is jelentős hatást gyakorolt. Berzeviczy Albert lelkesedve írja 1915. május 6-án: „Végre elértem azt a napot, amelyben az oroszok megyémből kitakarodtak. Istennek hála!”

Berzeviczy Albert a Sáros vármegyei berzevicei házuk verandáján Berzeviczy Albert a Sáros vármegyei berzevicei házuk verandáján
(Gali Máté szerk.: „Az ország belepusztul ebbe a háborúba” – Berzeviczy Albert kiadatlan naplója (1914–1920) című kötetből)

A korábban idézett Jankó Zsigmond leveleit is a bizakodás, hazafiasság és harciasság hatja át 1915 májusában, második frontra indulása előtt. Feleségének írt május 8-ai levelében ezt olvassuk: „Azért csak nyugodj meg Isten akaratában, mert nagy és szent ügyről, hazánk jövendőjéről van szó. Mert, édesem, a haza legelőbbre való. Valamint miránk őseink nem engedték a rabigát, inkább életüket adták a haza oltárán. Tehát ma is, mikor az utánunk jövő nemzedékek sorsáról van szó, gyáva ember, ki ok nélkül elbújik kötelessége elől. Az nem érdemli meg, hogy valaha még egy szóra is érdemesnek tartsák. Azért, kedves feleségem, csak nyugodtan bízzatok sorsomra. Ha Isten úgy akarja, a hazámért nyugodtan tűrök és szenvedek. Ha megtettem kötelességemet, aztán még valaha mi is leszünk boldogok.”

Új ellenség a láthatáron

A Monarchia lakossága azonban nem sokáig tudta a győzelem örömét élvezni. A dunai birodalom délnyugati határainál sötét felhők kezdtek gyülekezni. Az Olaszország háborúból való távolmaradását szolgáló tárgyalások nem vezettek eredményre. Többször idézett forrásunk, Berzeviczy Albert szerint Tisza ugyan 1915 márciusában még bizakodó volt az olaszok távolmaradásában Dél-Tirol és az Isonzó völgy átengedése fejében, azonban olasz újságírókkal folytatott beszélgetései alapján egyre növekvő területi étvágyukról számol be, ami már Trieszt megszerzését is jelentette.

Májusra folyamatosan rosszabbodó hírekről tudósít naplójában, ami számára, mint az olasz kultúra és történelem szenvedélyes rajongója számára, óriási csalódást jelentett. A háború kezdetén is méltatlankodott az olaszok semlegességi nyilatkozatán, akik a hármasszövetségi szerződés értelmében tartoztak volna Franciaországot megtámadni, az olasz parlament háborús törvényjavaslatról szóló 1915. május 20-ai szavazását pedig már mély fájdalommal örökítette meg.

Az olasz parlamenti szavazást egyébiránt az egész Monarchia visszafojtott lélegzettel követte. Ők még nem tudták, hogy a színfalak mögött 1915. április 26-án Londonban Olaszország már kötelezettséget vállalt az antant oldalán a hadba lépésre.

 (Szabó László: Doberdó, Isonzó, Tirol című kötetből)

A frontokon szolgálatot teljesítő katonák is figyelték a híreket, hisz őket érintette legközvetlenebbül annak a végeredménye. Így volt ezzel dr. Kemény Gyula is, a szerb fronton állomásozó császári és királyi nagyváradi 37. gyalogezred IV. zászlóaljának ezredorvosa, akinek az olasz fronton írt naplóját blogunkon is közöltük. Ő így örökítette meg ezeket a napokat: „[1915. május] 19-én este már Orašje nevű faluban alszunk. Pont a Száva parton fekszik, a túloldallal egy hadi híd köti össze, erről mit sem tudtunk. Hová megyünk, van nagy találgatás. Sátorban alszunk, szakad az eső, dörög az ég. Itália felől igen vad hírek jönnek. Holnap ül össze a parlament Rómában, ott fog eldőlni lesz-e háború. […] Ma, 21-én, Vinkovciban Duga nevű utca 135. sz. alatt írom ezen sorokat, itt olvasom egy egyszerű szegényes házban a lapokban közölt olasz feltételeket:

Azonnali megszállása egész Trentinónak, Isztriának Trieszttel, Pólával, Fiuméval együtt, ezen kívül a dalmát tengerpart tengerészeti állomásainak, több adriai szigetnek.
1. Szerbiával tilos minden további harc.
2. Lemondás a balkáni érdekeltségről.
3. Szabad kéz Itáliának a törökkel szemben.
4. Szabad kéz Itáliának Szerbia, Belgium támogatásában a békekongresszuson.”

Berzeviczy Albertet teljesen lesújtja az, ami az olasz parlamentben történik. 1915. május 21-én kelt naplójegyzetében így számol be erről: „Megtörtént. Az olasz kamara tegnap majdnem ellentmondás nélkül és hazafias lelkesedés delíriumának jelenségei között megszavazta a háborús törvényjavaslatokat a kormánynak egy előterjesztése alapján, mely visszataszító szövedéke a hazugságnak, hitvány ürügy faragásoknak, képmutatásoknak és kétértelmű vagy értelmetlen frázisoknak. Hogy ez ránk a háború meghosszabbítását vagy megrövidítését, a győzelmesen kiállandó megpróbáltatások szaporodását vagy a katasztrófát jelenti-e? Azt ma még senki sem tudná megmondani. A mindig optimista Tisza azt hiszi, hogy Olaszországgal szemben bátran fölvehetjük a defenzívát, s hogy Románia és Görögország nyugton maradnak. A mindig pesszimista Hazai [ti. a honvédelmi miniszter – a szerz.] tegnap előttem bizalmatlan odanyilatkozott, hogy határunk éppenséggel nincs Olaszország ellen kellően megvédve, s hogy 800 000 emberükkel 30 000-t tudunk szembeállítani. Szóval azt hiszi, be kell adnunk a derekunkat.” Ezek közé a „szembeállítandó” csapatok közé tartozott a fentebb idézett dr. Kemény Gyula már az olasz határ felé úton lévő alakulata is.

Dr. Kemény Gyula katonatársai körében az olasz fronton, az első sorban balról a negyedik személy Dr. Kemény Gyula katonatársai körében az olasz fronton, az első sorban balról a negyedik személy (forrás: Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteménye)

Berzeviczy személyes csalódottsága óriási: „Ez nekem egészen személyes fájdalmam, csalódásom, lelki válságom. Úgy érzem mintha egy hozzám legközelebb álló lényt veszítettem volna el, vagy halála, vagy – ami még rosszabb – becstelensége által. Mintha ki volnék ezentúl tiltva egy hajlékból, amelybe mindennap üdülni, örülni, megnyugodni jártam. Ez a tapasztalás nemcsak a jövőmet rabolja el, melytől már úgysem várhatok sokat, hanem még a legszebb emlékeimbe is mérget vegyít.”

Berzeviczy Albert itáliai kultúrával kapcsolatos művei mai internetes aukciós oldalakról Berzeviczy Albert itáliai kultúrával kapcsolatos művei mai internetes aukciós oldalakról

Mindeközben délen dr. Kemény Gyula alakulatát sebesen röpíti a vonat a birodalom délnyugati szeglete felé: „[1915. május] 22-én reggel négy órakor elindul velünk a vonat szép hazánk felé, Pécsre. Két vonat viszi a zászlóaljat. Egyiken van a zászlóalj négy százada (1200 ember), a gépfegyver, a segélyhely, töltényhordó és tiszti lovak, a másikon a trén. A három menetszázadunk lemaradt tőlünk, lehet, hogy utánunk jönnek, de lehet, hogy máshová indulnak. Rohan velünk a vonat, alig állunk meg valahol. Bakáink vígan vannak, nagy ovációval fogadnak bennünket a magyarok, mindenfelé. Az asszonyok sírnak a nótázók láttára, mindenki érzi, hogy másért nótázik most a baka, másképp érez. Roppant lelkesedéssel integetnek, szaladnak a vonathoz a magyarok. Pécsen keresztül Újdombóváron át megyünk. Nagyon sürgős lehet az ügy, mert a legnagyobb állomásokon vagy alig, vagy meg sem állunk, pedig úgy szeretnénk még egyszer mindenkivel beszélni, mert hátha csakugyan még egyszer lesz utoljára ehhez alkalmunk. Rosszul is esik az embernek látni az életet s csak úgy elrohanni mellette, amikor az összes lányok, asszonyok igazán sírva integetnek utánunk.

23-án, pünkösd vasárnapján, elhagytuk a magyar határt. A levelezés kérdését a bakák egyszerűen úgy oldották meg, hogy az állomásokon ledobálták lapjaikat, a civilek felszedték s bizonyosan feladják. Pettau majd más nagyobb német helységeken át 23-án éjjel 3-kor már Laibachban vagyunk, javában alszunk, amikor az állomás nevét kiabálják. Alig áll itt a vonat 5 percig, már indul tovább, míg 24-én reggel 9-kor Podmelec nevű helységhez érkezett vonatunk.

Itt kiszállunk s azonnal indulunk tovább gyalog rettentő hőségben. Itt halljuk, hogy állítólag már meg van a hadüzenet Olaszország részéről. Roppant magaslatokon át tikkasztó melegben Lubinó nevű kis falun át érkezünk délután 1-kor Prapetnóba, ez egy kicsi falu közvetlen Tolmein városka előtt.

A Prapetnó előtti magaslaton déli negyed 12-kor pünkösd hétfőjén 1915. május 24-én, halljuk az első két ágyúszót. Felemelő pillanat. Egymásra nézünk. Újra itt a háború, ki éli túl? Viccelünk és egymást búcsúztatjuk el, ahogy ezt már szoktuk.”

Dr. Kemény Gyula középen egy elesett társuk sírjánál az Isonzónál Dr. Kemény Gyula középen egy elesett társuk sírjánál az Isonzónál
(forrás: Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteménye)

Szólj hozzá!

Címkék: olasz front

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr767474752

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása