Hazajönnek a „leventék”

2015.05.11. 06:43 :: Nagy Háború szerkesztőség

Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 17. rész

A történet lezárásaként az utolsó fejezetből megtudhatjuk, hogyan alakult a levente-perben elítélt fiatalok sorsa. Dér Zoltán Nagyváradon raboskodó öccséért édesanyjuk minden követ megmozgatott: a külügyminisztérium segítségével végül fogolycsere útján sikerült Pistát és a többi elítéltet hazahozni. Dér Istvánné a továbbiakban még számos hasonló ügyben működött közre, és a trianoni menekültek támogatásáért létrehozott szervezetben is aktív szerepet vállalt.

 

Pista öcsém nem volt velünk. Temesvárott sínylődött a románok fogságában. Pontosabban a román hadbíróság börtönében. Perükben: a levente-perben hozott ítéletet már nem értük meg Temesvárott. Csak kb. 1 és ½ hónappal azután, hogy Budapestre értünk, olvastunk róla a budapesti újságokban, amikor már Imre bácsiék házában laktunk. A hír lesújtotta az egész családot. Mégis volt bizonyos vigasztaló abban, hogy öcsémre nem szabtak ki halálbüntetést, mint két másik társára: Mischek Ferenc tanárjelöltre és Schuh József hadnagyra, akiket kötél általi halálra ítélt a hadbíróság.

Szüleim mindent megmozgattak, hogy az elítéltek érdekében közbelépés történjék. Így többek közt anyám felkereste a magyar külügyminisztériumban Gajzágó László miniszteri tanácsost, aki előtt kifejtette, hogy az elítélteket „hazafias helytállásuk” hozta bajba, ennél fogva egészen természetes dolognak volna tekinthető, hogy most a magyar haza lépjen közbe érdekükben. Gajzágó tanácsos helyeselte ezt az álláspontot, de felvetette a kérdést, hogy vajon mit is lehetne tenni ebben az irányban. Anyám azt felelte, hogy majd gondolkozik rajta és kérdezte, hogy nem lesz-e terhére a tanácsos úrnak, vagy a minisztériumnak, ha időnként ötletekkel megjelenik. Gajzágó megnyugtatta: dehogy lesz terhére, sőt örömmel és köszönettel várja bármikor.

Dr. Gajzágó László Dr. Gajzágó László

Így alakult ki hamarosan anyámnak Gajzágó tanácsossal való ismételt tárgyalásai közben az a vélemény, hogy a levente-per elítéltjeit ki kellene cserélni Magyarországon elfogott román kémekért. Ez utóbbiak közt volt egy román magas rangú személynek a magyar hadseregben szolgált fia (Cserna főhadnagy) is, aki ebben az időben, mivel őrültséget színlelt, már nem is a fogházban volt, hanem a Ráth György utcai „Siesta” szanatóriumban. Főként őt akarták a románok kiszabadítani. Anyám váltig hangoztatta, hogy az illető szimulál és csak a magyar foglyok ellenében adják ki. Vissza is tartották és a különböző büntetőintézetekből még más román elítélteket is listába vettek csere foglyukként.

Hamarosan megindultak a fogolycsere-tárgyalások, de egyelőre nem vezettek eredményre. A megállapodás megkötése megszakadt a második királypuccs közbejötte miatt is.

Amíg a levente-per elítéltjei Temesvárott voltak, azoknak aránylag elviselhető volt a sorsuk. A temesváriak – idegenek is – állandóan látogatták és támogatták őket. Közben azonban a bukaresti semmítőszék a temesvári hadbíróság ítéletét megsemmisítette és az újabb tárgyalásra a nagyszebeni hadbíróságot jelölte ki. Az elítélteket ezért Nagyszebenbe szállították át. A nagyszebeni hadbíróság ítélete már enyhébb volt. Mischek Ferenc 25 évi, Török Lajos és Reibel Mihály 5-5 évi, dr. Márton Albert 8 évi, Schuh József 15 évi, végül öcsém 20 évi kényszermunkára lett ítélve. Három másik vádlottat (Berkes József, Marx Dezső és Schrauder György) pedig felmentettek. Ezt követően híre jött, hogy az elítélteket egy sóbányába: Tirgul Ocná-ra (Órománia) szállítják, ahol a nedves, sötét környezetben, mostoha ellátásban és embertelenül hajszolt munkatempó következtében hamarosan tönkre fognak menni. E hír hallatára családunkat nagy aggodalom fogta el. Különösen édesanyánk lett egész betege a félelemnek.

Sóbánya Târgu Ocnán Sóbánya Târgu Ocnán

Az a tudat, hogy Pista öcsém román fogságban van és habár nincs halálra ítélve, de ha sóbányába kerül, ott a mostoha körülmények közt halálos veszedelemben forog, az egész családra nyomasztólag hatott. Különösen anyánk volt oda, aki a sok aggodalom, gond és bánat következtében már-már közel állt ahhoz, hogy lelki egyensúlyát veszti. Így előfordult már az is, hogy hideg időben a fűtött szoba kelet felé néző ablakát kitárta és azon kihajolt. Amikor szóltam, hogy csukja már be az ablakot, mert a szoba kihűl, azt felelte, hogy nem lehet, mert ha kihajol az ablakon kelet felé, az neki nagy megnyugvás, mert akkor közelebb van Nagyváradhoz, vagyis a fiához. Denique a szoba mihamar jéghideg lett.

1921 végén egyszer csak közölte Gajzágó tanácsos édesanyánkkal, hogy a már többször elhalasztott politikai fogolycsere ügyben tárgyalás lesz a románokkal Nagyváradon. Anyánk azt kérte, hogy a bizottsággal ő is mehessen Nagyváradra. Engedélyt kapott reá és megadták az útlevelet is. Ekkor felmerült a kérdés, hogy anyánk Nagyváradon, mint teljesen ismeretlen, hol fogja magát elszállásolni. Az akadállyal nem törődve, anyám fogadkozott, hogy addig haza nem jön, amíg a foglyokat „magával nem hozza”.

Minthogy megtudtuk, hogy Tóth Macinak nagyváradi rokonsága van, megbízásból én felkerestem Tóth Macit az Amerikai úton levő leánynevelő intézetben, ahol bentlakó növendék volt. Az intézet zárt kapujához kijött csengetésemre egy apáca, aki felvezetett az igazgatónő szobájába. Míg az igazgatónőre vártam, az ott lévő könyvszekrényben elhelyezett könyvek címeit nézegettem (pl. „Goethe anyja”). Megérkezett az igazgatónő, kinek előadtam kérésemet. Az igazgatónő csengetett, és felrendelte Tóth Macit. Vele az igazgatónő előtt megtárgyaltuk a dolgot, és tőle megkaptam a kívánt címet. Tóth Maci távozása után az igazgatónő végig a folyosón, a lépcsőkön és az udvaron át kikísért a kiskapuba és csak akkor fordult vissza, amikor már a kiskaput bezárta. Milyen udvarias igazgatónő? Vagy pedig féltette a leánykáit tőlem, a fiatalembertől? Valószínűbb ez utóbbi.

Anyánk Nagyváradon azoknál lakott, akiknek címét Tóth Maci megadta nekem. Ott a tárgyalások megint elakadtak és már-már meghiúsultak. De mit tesz az anyai szív? Felszólalt, ügyesen szólalt fel. Engedékenységre, belátásra szólította fel a feleket. És csodák csodájára létrejött a megegyezés. 23 magyar politikai fogoly szabadult ki a román börtönökből. A románok kevesebb elítéltet kaptak ugyan ki, de köztük volt a Cserna nevű táblai elnöknek, későbbi miniszternek fia is.

 

A Biharkeresztes állomásán megtörtént csere után a magyar foglyok már magyar szerelvényen folytatták útjukat – azt hiszem, mondanom sem kell, hogy – kitűnő hangulatban. A szerelvényen eléjük utazók kínálgatták a volt foglyokat minden hazai jóval, de sem ők nem hoztak kést magukkal, sem a volt foglyoknál nem volt, mert a románok nem hagytak náluk kést. Csak édesanyám zsebében volt egy kis piros szegedi pudli-bicska. Ezt használta azután az egész társaság.

A kiszabadult foglyok nem győztek hálálkodni az édesanyámnak a kiszabaduláshoz nyújtott segítségért. „Kedves Margit néni”, – mondta dr. Márton Albert, kiszabadult temesvári ügyvéd – „Ingyen jogi tanácsot adok magának egész életre!” Hasonlóan beszélt dr. Bárvig ügyvéd is, aki a temesvári hadbírósági tárgyaláson az elítélt temesvári vádlottak védője volt.

Nagy örömmel fogadtuk a sikeresen hazatért édesanyánkat, valamint a fogságból szabadult Pista öcsémet és a vele együtt szabadult társait. Nagy kő esett le szívünkről.

Pista öcsém társaival együtt előbb az Esplanade-szállóban, majd pár hónap múlva a Merán szállóban nyert szállást. A fogságban megtanult románul, és nyelvtudására tekintettel a Távirat Ellenőrző Bizottságba „kapott” beosztást. Fogságára vonatkozóan elmondta, hogy a nagyszebeni katonai fogházban sokáig volt közönséges bűntevőkkel egy zárkába zárva, és mert a zárkában az ő büntetése, a 20 évi kényszermunka volt a legnagyobb, valóságos tekintélye volt a társak előtt.

A kiszabadulás örömére Imre nagybátyánk villájának első emeletén kapott lakásunkban anyám vacsorát adott, jó magyaros menüvel: paprikás csirke galuskával és túrós csuszával, hozzá saját szüretelésű apostagi borral. Ezen a vacsorán a „régi magyar délvidéki születésű” Herczeg Ferenc neves magyar író és dr. Fall Endre, a Területvédő Liga titkára is megjelent, sőt Herczeg Ferenc ünnepi felköszöntőt is mondott.

A „leventék” társasága felfrissítette a mi budapesti társainkat. Úgy Imre bácsiéknál, mint pedig Andoréknál, sőt a Kassáról Budapestre repatriált Rózsáéknál gyakran találkoztunk a társaság egyik, vagy másik tagjával.

Az egyik este Pista öcsém Mischek Ferenccel és Czaher Bélával nálunk volt vacsorán. Még az Esplanade szállóban laktak, és tőlünk késő este távoztak – az elfogyasztott kitűnő apostagi borok hatására kissé italosan. A Csaba utcán lefelé haladtukkor jókedvükben hangosan énekeltek: „Magasan repül a daru, Vakuljon meg minden zsaru…” . A Városmajor szélén az egyik rendőr azonban leintette a társaságot, és igazoltatás nélkül bekísérte őket egyenesen az I. kerületi rendőrkapitányság őrszobájába, a Várba, ahonnan csak igazolás után, a reggeli órákban távozhattak. Az ügy hónapok múltán a rendőrségi büntetőbíró előtt lett tárgyalva. Amikor személyi adataik felvételénél arra a kérdésre: „Volt-e már büntetve?” elhangzott a „Halálra voltam ítélve” – „Életfogytiglani kényszermunkára voltam ítélve”, illetőleg (Czaher Béla) „Öt évre voltam ítélve” a rendőrtiszt megrökönyödve kérdezte, hogy: „Honnan jöttek?” A válasz egyhangú volt: „Romániából”, s mikor tovább kérdezett, hogy: „Ki hívta magukat ide?” – a válasz ismét egyhangú volt: „A magyar kormány.” Csak akkor javult a helyzet, amikor kiderült, hogy a magyar ügyért voltak elítélve, és kiderült az is, hogy a jegyzőkönyvet vezető rendőrtiszt Czaher Béla tiszttársa volt a világháborúban. Jóakaratú, formai pénzbüntetéssel fejeződött be az ügy.

A Hotel Esplanade az egykori Zsigmond, ma Frankel Leó utcában A Hotel Esplanade az egykori Zsigmond, ma Frankel Leó utcában

Mischek Ferenc és Czacher Béla félbehagyták volt egyetemi tanulmányaikat, azon a címen, hogy nem érdemes tanulni. Elhelyezést találtak egy szolnoki gyárban, amely cipőfelsőrészt konzerváló szereket készített. Azonban ez a gyár egyszer csak megszűnt.

Ekkor Mischek Ferenc újságíró lett. A Szózat című napilapnak lett munkatársa. Egyszer aztán a Szózatban is benne fagyott a szó. A lap megszűnt. Ekkor Mischek Feri végzetes nyomorúságba került. Betevő falatja sem volt. Már-már azzal a tervvel foglalkozott, hogy felakasztja magát. A Romániában reá kimondott kötél általi halálról szóló ítéletet is számítva, az öngyilkossági gondolatban szereplő kötél lett volna számára a „második kötél”. De ekkor merész elhatározással kimentette magát egy harmadik, éspedig szelídebb kötéllel. Tudniillik egy „házassági kötelékkel”. „Nem tehettem mást” – mentegetődzött nekem – „feleségül vettem egy élemedett korú, minden szépségét elveszített öreglányt. Akinek azonban… akinek azonban!... Akinek azonban egy sarokháza van.” Mischek Feri így egyszerűen jómódú ember lett.

Házassága azonban tartós lett és boldog. Az idős feleség jópofa természet volt. Vidáman fogta fel az életet. A saját fogyatkozásait is kiviccelte…

Mischek volt lapjában, a Szózatban igen különböző felfogású politikusok szoktak volt cikkeket írni. Például Gömbös Gyula és Bajcsy-Zsilinszky Endre. Mischek maga később határozottan német irányt vett fel, Németországba távozott, és szemünk elől eltűnt.

Czacher Béla az unokatestvéremnek, Ódor Felicitásnak lett második férje. Kényelmes ember volt, nem nagyon szerette a munkát. Fellikével való házasságkötése után állandó foglalkozást nem vállalt. Ehelyett hiányossá vált iparművészeti tárgyaknak (pl. fából faragott Krisztus szobornak) letört részeit pótolta. Szépen kifaragta, összeragasztotta az egészet, majd kifestette és eladta. Úrhölgyeket tanított lovardában lovagolni. De olyan bizalmasan viselkedett a hölgyek irányában, hogy saját feleségének, a Fellikének a féltékenységét felkeltette. A második világháború idején francia katonai büntető táborba került, és ott éhen halt.

Dr. Márton Albert a Pestkörnyéki bíróság elnöke lett. Ő vezette a félőrült vonatrobbantó Matuska Szilveszter elleni bűnügy tárgyalását. Hírhedt ügy volt ez, mely sem a korszak politikusainak, sem a bíróságnak, sem a vádlottnak nem vált dicsőségére.

Pista öcsém a román fogságból megjővén, befejezte jogi tanulmányait, és budapesti bíróságokhoz került állásba mint joggyakornok, majd törvényszéki jegyzőként dolgozott. Később a budapesti ítélőtáblához nyert beosztást, volt vidéken járásbíró, aztán ismét Budapestre nevezték ki táblabírónak. 1940. július havában katonai szolgálatra hívták be. Mint katona – őrmester – részt vett a magyar hadseregnek Erdély északi részébe történt bevonulásában.

A románoknak jutott magyar területen a románok elleni magyar összeesküvések, lázadások tovább folytatódtak, és valamennyi ilyen ügy fogolycserével nyert elintézést, lebonyolítást dr. Gajzágó László miniszteri tanácsosnak és anyámnak együttműködésével. Anyám azonban arra is ráeszmélt, hogy a Magyarországra átkerült magyar menekültek legtöbbje szegény ember, tehát ezeknek segélyre van szüksége. És ez alapon megpróbált, és sikerrel próbált meg segélyeket kijárni dr. Vas József népjóléti miniszter útján. Sőt Vas József öngyilkossága után anyám (akkor már mint a „menekült magyar nők országos egyesületének” az elnöknője) segélyért egyenesen Horthy Miklósnéhoz fordult. Országos utcai gyűjtés lett az eredmény…

Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.

Előző rész: Repatriálás

Szólj hozzá!

Címkék: dér zoltán gajzágó lászló levente-per

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr817420700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása