Repatriálás

2015.05.04. 06:49 :: Nagy Háború szerkesztőség

Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 16. rész

Dérék hazatelepítésére 1920 áprilisában került sor. A család túladott a Távírda utcai házon, ingóságai egy részét pedig kiárusította. A legfontosabb tárgyaikkal, bútoraikkal berendeztek két vasúti kocsit, amely – sok más hasonló család vagonjával együtt – hamarosan kigördült velük Temesvárról. Az indulás előtti hetekben búcsú gyanánt Zoltán még felkereste kedves helyeit. Budapestre érve egy ideig vagonlakó menekültek lettek, rokonaik segítségével azonban rövidesen boldogulni kezdtek.

 

A románok a több ízben is elhalasztott kitelepítésünk újabb és végső terminusát 1920. április 1. napjára tűzték ki.

Mindazokat az ingóságainkat, amelyeket a rendelkezésre bocsátott két vagonban – férőhely hiányában – magunkkal nem vihettünk és a kiutasítási végzés kézhezvétele óta még el nem adtunk, ekkor kiárusítottuk. Úgy mi, mint Rédayék, az udvaron, a földön szétraktuk minden felé a holminkat. Jöttek a vevők, sorra járták a „választékot”, és viszonylag potom áron megkapták azt, ami megtetszett nekik.

A házunkra is több vevő jelentkezett. Végül is azt a szomszéd gyár igazgatója, Vadas Ernő vette meg – hosszas alkudozás után – 220.000 korona körüli „végső áron”.

Tehát végleg elhagyjuk Temesvárt. Még egyszer keresztül-kasul bejártam a várost és a főbb helyeket. Régi lakásaink helyét is. Így pl. az Erzsébetváros keleti része felé eső Lenkey-féle ház táját, ahol már tudja Isten, mióta nem jártam. Gyárvárosban a „Türkische Niederlage”-t. A turbinák feletti Bega-részt. A vadászerdőt, ahol már nyiladoztak a tavaszi virágok…

 

A gyárvárosi állomásról Arad felé induló tehervonat-szerelvényben a mi családunk két kocsit kapott. Március hónap utolsó hetében kezdtük el a vagonba rakodást. Az első kocsiban állítottuk fel a kocsifalak mentében az ágyainkat. A kocsi közepén állítottuk fel a takarék-tűzhelyet, amelynek kéménye kiállt a teherkocsi tetején. Főzni is lehetett rajta. A „hátsó kocsink”-ban helyeztük el erősen zsúfoltan egy sereg bútorunkat, részint szétszedett állapotban. Ebben a kocsiban még három magányos (nem családos) személy is elfért, akik velünk utaztak.

Április elején végre elindult a kocsisor. Először áttoltak bennünket a „Temesvár-Józsefváros” nagyállomásra, ahol a repatriáló vonatszerelvény többi kocsijaiba a józsefvárosi lakosok közben már szintén berakodtak, illetve berakodásukat még befejezték. Ezzel a vonattal igen sok ismerősünk repatriált. Az elindulás előtt még az állomáson látogattuk egymás kocsiját. A szegény nagybeteg Rónay Lajos bácsit hordágyon emelték be a vagonba a mentők.

 

A Józsefvárosi pályaudvaron azután hosszú kocsisor alakjában összeállították a szerelvényt. Indultunk. Zihált, pöfögött a mozdony a nagy megterheléstől. A közbenső állomásokon gyakran rostokoltunk. Bizonyos szempontból kényelmes módja volt ez az utazásnak: az utas kényelmesen heverészik ágyán, és a teherkocsi nagy, nyitott ajtaja elé odajönnek a falvak, a rétek, az akkor virágzásnak induló gyümölcsfák.

Kürtösnél, illetőleg most már Curtici-nál értük el a román határt. Az állomáson hosszas vámvizsgálat. Két román katona lépett be kocsinkba. Leemelték és kinyitották egyik bőröndünket. Egy csomag kártyát és Aladár öcsém fuvoláját kivették abból. Mondták, hogy azok „tiltott holmik”, a határon való átvitelük el van tiltva. Sokkal valószínűbb volt, azonban az, hogy a hosszú őrállásuk unalmát akarták azokkal elűzni. A kártyacsomagot nem nagyon bántuk. A fuvolára nézve Aladár öcsém azt mondta, hogy az úgyis rossz, majd ezt bizonyítandó a fuvola végső nyílásán belefújt. Természetesen a fuvola így hangot nem adott. A román katona is megpróbálta, de neki sem sikerült így a fuvolából hangot kicsiholni, mire egy kézlegyintéssel otthagyta nekünk a fuvolát. Mondanom sem kell, hogy a fuvola jó volt, de a hozzá nem értő román katonát Aladár öcsémnek mégis sikerült így megtévesztenie.

Békéscsabán és Szolnokon keresztül összesen három napig tartott az út, míg megérkeztünk Budapest Nyugati pályaudvarra.

Új fejezet kezdődött ezzel családunk életében: élet Csonka-Magyarországon.

 

Vagonlakók

A háború előtti 20 milliós országnak 65.000 állami tisztviselője volt. 1921-ben a 7 millióra leapadt lakosságú országnak kb. 80.000. A menekültek száma családtagokkal együtt elérte a 350.000-t, ebből 200.000 volt az állami alkalmazott, illetve hozzátartozója, és körülbelül 20.000 közép- és nagybirtokos, illetve hozzátartozója.

A mi családunk (2 szülő és 4 gyermek, Pista öcsém nélkül, mert ő a románok letartóztatásában volt és maradt vissza Temesvárott) a Budapesti Nyugati Pályaudvarra érkezett meg vagonlakóként. A pályaudvar külső részében sorban álltak a menekültek vagonjai több napon át. Szerencsére kellemes tavaszi idő volt. Szórakozás is kínálkozott: látogatás a szomszédos vagonokban. Azután lassan elkezdődött a menekültek elhelyezése rokonoknál, iskolatermekben. Pl. Endrőcziéket a Peterdi utcai iskola egyik nagy tantermében szállásolták el, amely termet középen felállított szekrénysorral alakították át „két helyiséggé”.

Felvidékről Budapestre menekült vagonlakó család az egyik pályaudvaron Felvidékről Budapestre menekült vagonlakó család az egyik pályaudvaron
(Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény)

Apám bejelentette a vasútnál, hogy Budán, anyai nagybátyámék: dr. Ódor Imréék befogadnak bennünket I. ker. Ráth György utcai villájuk első emeletére. Ezért a mi vagonunkat áttolatták Budára, a Déli pályaudvarra, az állomás külső részébe, az alagút közelébe. Itt laktunk a vagonban még három hétig. Ezalatt az idő alatt én többnyire az Eötvös Kollégiumban aludtam, mert ott is „tag” voltam továbbra is, és a kollégiumban a bennalvás kényelmesebb volt, mint a vagonlakás.

Három hét múlva végül sikerült beköltöznünk nagybátyámék Ráth György utca 54. sz. alatti villájának első emeletére. Ettől kezdve már itt laktam és csak időnként látogattam be az Eötvös Kollégiumba.

A Ráth György utca 54. szám alatti villa napjainkban A Ráth György utca 54. szám alatti villa napjainkban

Utószó a temesvári életünkhöz

Temesvár már akkor, amikor mi ott éltünk szép és nagy város volt: kultúrváros és iparváros. Az akkori Magyarországnak, a Nagy-Magyarországnak a lakosok számát tekintve nyolcadik városa. A termékeny Bánság közepén. Olcsó város. Ott tizenhárom éven keresztül saját házunkban laktunk és annak sok-sok előnyét élveztük. Szép gyermekkorunk volt, jó szüleink szerető gondoskodása következtében.

Már 45 éve annak, hogy a repatriálás következtében a várostól elszakadtunk. Azóta egyszer sem jártam Temesvárott. Visszatartott az a félelem, hogy a románok a Levente-ügy miatt rossz szemmel nézik családunkat és az oda való leutazással esetleg bajba keveredhetek. Bár lehetséges, hogy ez a félelem eddig sem volt megokolt és – annyi idő után – most már szinte bizonyos, hogy az üggyel összefüggésben nem lenne mitől tartanom.

A temesvári életem emlékei azonban többször vissza-visszatérnek emlékeimben. Rendesen azt álmodom, hogy a temesvári házunkban vagyok, ott járok-kelek. Pl. reggel van, és az ég kékje bevilágít a redőny rácsain át a magas mennyezetű szoba pirosas falára. De valahogy úgy rémlik, hogy én időközben másutt is éltem és most csak visszatértem ide. „Bár maradtam volna benne végig” – írja Petőfi. Aztán eszembe jut, hogy nekem másutt feleségem és gyerekeim vannak. Tehát mégis jó, hogy elmentem. De hogy jutottam vissza Temesvárra és hogy fogok innen visszamenni oda hozzájuk? Útlevelem nincs. „Át kell szöknöm a határon!” E gondolatmenet izgalmai erre felébresztenek.

Temesvár a román éra alatt is tovább fejlődött. Hivatalos román neve Timișoara. Az 1961. évi népszámlálás adatai szerint lakosainak száma 147.700. A 45 év alatt lakosainak száma tehát közel megduplázódott. A városrészek azóta összeépültek. A városban műegyetem van. Egy-egy fényképet is sikerült szereznem a régen még üres, de ma már beépült területekről. Új villamos vonal is épült a belvárosi városháza és a Ferencváros (a régi Mehala) között.

Höfte József kartársam és jó barátom 1963-ban Temesvárott járt. Elmondta, hogy a régi házunk még mindig megvan. Egyik lakója: egy zsidó orvos Palesztinába szándékozik költözni. Szó van arról is, hogy házunkat lebontják és tégláit beleépítik a szomszéd gyár továbbépítését szolgáló új épületbe. Volt házunk másik oldalán is egy nagy, hosszú többemeletes épület áll. Szóval volt házunk két nem szép épület közé esik most. A házunkkal szemben volt régi faraktárak eltűntek. Azon a helyen most egy villamos remisz áll.


A Dér család egykori otthona Temesvár térképén. A ház ma is áll

Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.

Előző rész: Kísérlet a Bánát elhagyására – az apátfalvi kaland

Következő rész: Hazajönnek a „leventék"

Szólj hozzá!

Címkék: temesvár repatriálás dér zoltán

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr677401710

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása