Kísérlet a Bánát elhagyására – az apátfalvi kaland

2015.04.27. 06:33 :: Nagy Háború szerkesztőség

Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 15. rész

1920 februárjában Dér Zoltán vonattal készül elhagyni a Bánátot, hogy átjusson Magyarországra. A vasúti összeköttetés azonban megszakadt az anyaországgal, aminek következtében diákunk a legkisebb rossznak tűnő megoldást választja: úgy tervezi, hogy Aradon át Makóra vonatozik, és onnan 40 km-t gyalogol Szegedig. Az utazás azonban másképp alakul, és a fiatalember egy Csanád megyei községben, Apátfalván köt ki…

 

1920. február havában apám írásbeli nyilatkozatot állított ki arról, hogy ő, mint szülő beleegyezik abba, hogy végleg elhagyjam a románoknak ítélt területet, és Csonka-Magyarország területére költözzem át. E nyilatkozat alapján egy Cosma Aurél nevű képviselőnek és néhány, a románoknál már állásba került román nemzetiségű volt osztálytársamnak pártfogásával sikerült megkapnom az utazáshoz szükséges útlevelet, de mire útnak indultam volna – ma már nem tudom miért, miért nem – Magyarországgal megszakadt a vasúti összeköttetés.

A legrövidebb, Temesvár–Szegedi vonalon nem utazhattam, mert ez az útvonal ZsombolyaSzőreg közt szerbek megszállta területen haladt át, és a szerbektől az átutazáshoz vízumom nem volt. Észak felé Aradon át Szolnok–Budapesti útvonalon nem utazhattam, mert ebbe az irányba csak Békéscsabáig közlekedett a vonat, onnan Szolnok pedig aránylag nagy távolságra van. Ezért úgy határoztam, hogy Aradról nyugat felé Makóra utazom – eddig a városig ment a vonat – onnan pedig az algyői hídon át gyalog folytatom utam Szegedre. Ezzel, a csak 40 km-es gyaloglással a szerbek megszállta területet kikerülöm. Így is tettem. Aradon átszálltam a Makó felé induló vonatba. Igen sok utas volt. Ezért a második osztályra váltottam jegyet és nem az akkor legalacsonyabb kocsi-osztályra: a harmadik osztályra. De a második osztályú kocsira nem sikerült felkapaszkodnom. Örültem, hogy egy harmadik osztályú kocsi közös folyosójára sikerült bepréselődnöm a sok falusi ember közé. Jött a kalauz és látva második osztályos jegyemet, azt ajánlotta, hogy a következő harmadik állomáson szálljak át a második osztályra. Abban a községben vásár van, oda utazik a rengeteg nép, tehát ott majd megüresednek a kocsik. Úgy is történt. Bár siettem az átszállással, mégis még újra fel sem szálltam a vonatra, újra megindult a vonat. Felugrottam a hozzám legközelebbi kocsira. Az is harmadosztályú volt. Közben azonban vagy a szaladás, vagy a felugrás közben lecsúszhatott a vállamra terített felöltőm. Hiába kerestem, hiába jelentettem a szomszéd állomásról és táviratoztattam vissza, a felöltőm többé nem került meg.

Magyarország vasúttérképe, részlet Magyarország vasúttérképe, részlet
(forrás: vasutallomasok.hu)

Közben az ég kiderült, és sütni kezdett az alkonyati nap. Közeledtünk lassanként Makó felé, amikor két román egyenruhás férfi igazoltatni kezdte a vonat utasait. Az én útlevelemet is megnézték. Kijelentették, hogy útlevelem nem érvényes erre a vonalra. Nekem Békéscsaba felé kellett volna utaznom és a román területet Szolnoknál elhagynom. Nem hatotta meg őket, hogy Békéscsabán túl jóval hosszabb darabon nincs vasúti közlekedés, mint itt Makón túl. Azt mondták, ha Makóra bemegyek, ott könnyen letartóztathatnak, csomagjaimat is lefoglalhatják, és engem visszatoloncolnak Temesvárra.

Következett Makó előtt az utolsó állomás. Hátha itt leszállnék? Hogy is hívják ezt a községet? Apátfalva! Eddig hírét sem hallottam. E töprengéseimet szóval is kifejezésre juttattam. „De” – felelt az egyik utas – „Apátfalván nincs szálloda, nehéz lenne ott szállást találni”. Mégis gondoltam egyet és leszálltam. Úgy szándékoztam, hogy a legközelebbi vonattal visszatérek Aradra és onnan Temesvárra. A nap éppen lemenőben volt. Vérvörös sugara bevilágította az állomást. Egy őszes ember állt a sínek mellett. Ő szólított meg: „Van-e szállása?” „Nincs” – mondtam. Azt felelte: „Nincs? Majd én adok. Öszöm a lelkit, öszöm a száját.” Egyúttal sajátságosan merev, szúrós tekintettel nézett reám. Ráhagytam: „Hát gyerünk.”

A két elég nehéz bőröndöm közül az egyiknek a fülét is megfogta és azt segített vinni. Megindultunk az állomásról kifelé. Pár lépést tettünk, amikor odajött két szuronyos román katona, és engem az öregtől elszakítva, bevitt az állomás épületébe. „No” gondoltam, „úgy látszik, letartóztatnak, tehát mégis lesz éjjeli szállásom”. Előmutattam útlevelemet. Mindkét bőröndömet kinyitották és egyre azt hajtogatva, hogy „Student, student” (azaz diák, diák) nézegették a bőröndömben a könyvcímeket, amelyek mind kizárólag matematikai könyvek voltak. Azután hosszasan tanakodva egymás közt végül intettek nekem kezükkel, hogy távozhatok. Az állomáson még megnéztem a menetrendet tartalmazó táblázatot. Láttam, hogy csak reggel megy vonat visszafelé, azaz Aradra.

Apátfalva, vasútállomás Apátfalva, vasútállomás
(forrás: vasutallomasok.hu)

Amikor elhagytam az állomás épületét, már sötétedett. A különös nézésű és beszédű öreg bácsika még mindig ott állt és megvárt. Együtt indultunk el a község felé. Segített vinni az egyik bőröndömet. Beszélgetés közben megemlítette, hogy ő minden este kijár a vonathoz. De én bármit is mondtam, a válaszához mindig hozzátette: „Öszöm a lelkit, öszöm a száját!”. Mihamar vaksötét lett. A községből csak az állomás előtti különálló épületre emlékszem, magából a községből mást nem láttam. Cseperészni kezdett az eső. Egy helyen derékszögben elfordultunk. Gyanússá vált nekem ez a hosszú út a teljes sötétben. Egyszer csak megálltam, és kijelentettem, hogy egy tapodtat sem megyek tovább. „Ki tudja, hogy hová jutottunk ilyen hosszú úttal. Talán már a falut is elhagytuk, és valami erdő közepében járunk!” – mondtam. Erre így felelt: „Mit akar? Ide a negyedik ház az én házam.” „Honnan ismeri ki magát ilyen sötétben?” – kérdeztem. „Úgy” – válaszolta, „hogy a házak kerítésén és falain húztam végig az ujjamat és ott, ahol az érintkezés megszakad, utca van. Vigyáztam arra is, hogy helyenként a házak kiérő lépcsőiben el ne botoljak. Én egyedül élek mostanában, a feleségem meghalt tüdőbajban”. Én erre nyugtalankodni kezdtem és mondtam, hogy „Akkor én nem is megyek magához”. De ő megnyugtatott, hogy nincs mitől félnem, mert „annak már több mint három éve, hogy meghalt.”

Apátfalva sakktáblaszerű utcarendszere a III. katonai felmérésen, 1869-1887 Apátfalva sakktáblaszerű utcarendszere a III. katonai felmérésen, 1869-1887
(forrás: mapire.eu)

Diktum-faktum, végre megérkeztünk az öreg varga házához, mert foglalkozását is megemlítette útközben. Kulcsával kinyitotta a kis kaput és amikor bejutottunk az udvarra, mögöttünk a kiskaput ugyancsak kulcsra zárta. Ő előre ment a házba és azt mondta, hogy előbb majd rendet csinál. A szokatlan helyzet, az öreg különös nézése és beszéde és a vak sötétség félelmet lopott be a szívembe. „De” – bátorítottam magamat „nyeszlett öregembernek látszik. Én vagyok az erősebb, ha bármit is próbálna ellenem csinálni!”. Azonban akkor meg eszembe jutott egy történet arról a férfiról, akit egy lány felcsábított lakására, a lakásban a lány díjbirkózó bátyja támadta meg és a férfit teljesen kifosztotta. Én sem tudom, hogy ki lehet még bent a házban az öregen kívül. Eszembe jutott Jókai egyik története is, amely szerint egy gazdag utas egyszer megszállt egy szegény székely embernél. Többé nem látták az illetőt, de a székely azóta bőkezűen élt, szórta a pénzt. „Ki sejti egyáltalán, hogy én Apátfalvára jöttem?, és ha itt vesznék, ki és mikor fog engem itt egyáltalában megtalálni? De” – vigasztaltam magamat – „én rajtam ugyan nem gazdagodna meg senki, az én sóher matematikai könyveimtől és pár alsónadrágomtól”.

Míg ezek átvillantak rajtam és az udvarban várakoztam, az öreg vargának sikerült a konyhaajtót kulcsával kinyitni. A konyhán keresztül átvezetett egy tágas szobába, amelynek falait köröskörül szentképek díszítették. Szentkép, szentkép mellett véges-végig. Amikor ezt szóvá tettem, az öreg csak annyit felelt, hogy odaát „a másik házban” (azaz a konyha másik oldalán levő szebbik szobában) még több kép van.

Tükrös szentképek egy tisztaszobában Tükrös szentképek egy tisztaszobában

Apátfalvi tükrös szentkép Apátfalvi tükrös szentkép
(Tóth Ferenc Apátfalva c. kötetéből)

Azután kolbásszal kínált. Féltem tőle és visszautasítottam, arra gondolva, hogy „hátha meg van mérgezve”. A bőröndömben magammal hozott kolbásszal én kínáltam meg őt, de visszautasította. Majd egy pohárban vizet hozott: „Igyék jó Maros vizet” – mondta. A félelem sugallatára kijelentettem, hogy nem vagyok szomjas.

A szobában egymás végében két ágy volt. Mindkét ágyban magasra „vetve” rengeteg ágynemű. A padlóról magasnak látszó keresztgerendás mennyezet szokatlan alacsonynak tűnt, ha már a vetett ágy tetejére feltornászta magát az ember. Az ágyak feltűnően szélesek is voltak. Két embernek egymás mellett is elegendő. Házigazdám felszólítására, hogy készülődjem az alváshoz, felkapaszkodtam az egyik ágy tetejére. A nadrágomat azonban úgy helyeztem el a viszonylag mélyen fekvő széken, hogy a hátsó kis zsebe legyen felül. Abban történetesen három bicska volt.

Kíváncsian szemlélgettem a közeli búbos kemence tetején a nagy szappandarabokat. Az öreg leemelt egy szappandarabot és odahozta hozzám. „Szagolja meg, jó házi szappan”. Attól félve, hogy hátha kloroformos, azt visszautasítottam azzal, hogy „szagoltam már szappant eleget”.

Egyszer csak se szó, se beszéd, elfújta a lámpát és hirtelen felkapaszkodott annak az ágynak külső szélére, amelynek belső, fal felöli oldalán én feküdtem. Ezzel elvágott egyetlen védőeszközömtől: bicskámtól. „Egy ágyban egy öreg ismeretlen vargával” – gondoltam és máris felugrottam. „Nem maradok! Nem alszom senkivel egy ágyban!” – mondtam. Azt felelte: „Mit akar? Az ajtók zárva vannak. Az udvari, a konyhai is. És odakint esik az eső.”

Maradtam tehát, de feltettem magamban, hogy egész éjjel ébren maradok, majd figyelem őt és „Jaj neki, ha akár ellenségesen, akár másként hozzám ér!”

Az öreg felült az ágyon és egy negyedóra hosszat imádkozott. Mikor visszahanyatlott az ágyba, azt kérdezte: „Még mindig nem alszik? Mikor én fiatal voltam, ha csak lehajtottam a fejemet a párnára, máris aludtam.” „Manapság a fiataloknak is sok a gondja” – válaszoltam.

Később éreztem, hogy egyik keze átnyúlik a közös dunyhánk felett és felettem is. Hogy ébren tartsam magam, gondolatban minden tücsköt-bogarat előszedtem. Majd örökkévalóságnak tűnő idő után megszólítottam: „Bácsi kérem, nézze meg, hány óra.” Lámpát gyújtott és kiderült, hogy csak ½ 2-re jár az idő. Ez még kétszer megismétlődött. A harmadik alkalommal már közel jártunk a hajnali 5 órához. Ekkor már vissza sem feküdtem, sőt még sietnem is kellett, hogy az Arad felé induló korareggeli vonathoz kiérjek.

„Úgy látszik” – mondta nekem az öreg, miközben öltözködtem –, hogy maga fél tőlem.” „Ne csodálja – mentegetőztem – egyrészt a szokatlan helyzet, a sötétség, másrészt a maga különös beszédmódja, a sok „öszöm a lelkit, öszöm a száját”, tényleg félelmet ébresztett bennem. Azt is említette az este, hogy minden este kijár a vonathoz. Vajon miért? Vár talán valakit?”

Apátfalva, Hősök szobra Apátfalva, Hősök szobra
(Pásztor János alkotását majd 1925-ben állítják fel)

„Hogy kit? – hangzott a válasza. Hát a fiamat. Három fiam közül kettő a háborúban esett el. Pár éve a feleségem is elhalt betegségben. Egyetlen fiam maradt. Pár hete itt a faluban összeesküvés támadt a románok ellen. Az összeesküvő magyarok között volt a fiam is. Amikor az kitudódott és összeszedték őket, fiamat is bevitték Békéscsabára. Azóta minden este várom vissza a fiamat a vonatnál.”

„Hány éves a fia?” – kérdeztem. „23 éves” – felelte. Meglepetéssel és megdöbbenve állapítottam meg, hogy pontosan annyi, mint amennyi én vagyok. Talán így szokott a fiával egy ágyban aludni, és én ma éjjel a fiát pótoltam. A szállásért 8 koronát ajánlottam fel. „Elég, még sok is” – mondta.

Sietnem kellett, hogy a reggeli vonatot elérjem. Sehol sem találtam azonban a nyakkendőmet. Este a vetkőzésnél másfelé volt figyelmem, a félelem bénította eszemet. Mit volt mit tennem, nyakkendő nélkül kellett útnak indulnom. Abban az időben nyakkendő nélkül nem igen lehetett az utcán valakit látni. Mindjárt azt mondták: „Hol a sintér? Hadd vessen nyakára kötelet.” Kabátgalléromat ezért felgyűrtem, mintha fáznék, és így mentem az utcára, hogy a nyakkendőm hiánya ne legyen feltűnő. Amikor már Arad főutcáján sétáltam, hát egyszer csak előbújik a nyakkendőm a kabátom ujjából. Még aznap este, alkonyat felé már újra otthon voltam temesvári házunkban szüleim és a házbeliek nagy csodálkozására.

„Örökre búcsúztam” és már másnap este mégis újra otthon voltam.

Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.

Előző rész: A levente-per

Következő rész: Repatriálás

1 komment

Címkék: temesvár dér zoltán

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr797401700

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2015.06.06. 17:24:27

Ha már az Adevarul hírt adott a san martino-i kiállítás megnyitójáról, emlékezzünk meg Temesvár első román vezetőiről.
Az első - amint Kós Károly nevezte - Kozma Aurél.
Aurel Cosma (1867-1931)román ügyvéd és politikus, a bánáti románok jogainak harcosa volt, a Román Nemzeti Párt bánáti elnöke, a párt Bánátnak Romániához csatolását követelő tagja, a gyulafehérvári román népgyűlésben a bánáti küldöttség vezetője, Temes-Torontál megye első román prefektusa, többször nemzetgyűlési képviselő, közmunkaügyi miniszter.
A világháború kitörésekor az elismert ügyvédet tartalékos tisztként behívták (katonai szolgálatát korábban Nagyszebenben teljesítette, ahol megismerte későbbi feleségét, egy román bankigazgató lányát) és Krakkó mellett állomásozott, de már idős embernek számított, ezért 1917-ben 50 évesen visszatérhetett Temesvárra. Ott a román hadifogolytábor parancsnoka lett és próbált mindenféle módon segíteni elfogott anyaországi társain.
1919. július 25-én nevezték ki prefektusnak és neki kellett a hatalomváltást lebonyolítania a régióban.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása