Ellenforradalmak

2015.03.16. 06:44 :: Nagy Háború szerkesztőség

Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 9. rész

1919 júniusában a Dunáról monitorok lövik a várost. Az élelmiszerhiány egyre elviselhetetlenebbé válik, ezért a megszállott területekről származó „hasznavehetetlen kenyérpusztítókat”, köztük a kiskorú diákokat hazaküldik a fővárosból. Dér Zoltán mielőtt visszatérne Temesvárra, úgy dönt, meglátogatja az apostagi rokonságot. Ez azonban a forradalmi terror idején nem veszélytelen vállalkozás…

 

1919. június 24-én egy monitor érkezett a Dunán a Ferenc József (ma Szabadság) híd pesti hídfőjéhez és onnan tűz alá vette a várost. A monitoron – azt hiszem – külföldről érkező „fehérek” voltak. Az egyik ágyúlövedék egy budai ház harmadik emeletébe csapódott be, és leszakította egy öreg kisasszony karját. A kommunisták részint a Gellért hegyről, részint pesti állásokból tűz alá vették a monitort. Néhányan a kollégium takarítónői közül felmentek a kollégium jobbszárnya fölé emelkedő csillagvizsgáló teraszunkra, hogy onnan nézzék a párharcot, mire az egyik gellérthegyi gépfegyverállás ezt a teraszt és a kollégium jobb szárnyát tűz alá vette. Csak úgy kopogtak a gépfegyvergolyók az épület falain. Az én szobám falán is. Különös érzés volt, ahogy ezt az ágyamon fekve hallgattam. Félelem nélkül, mert a zajból kivehetően tudtam, hogy nem az ablak felől lőnek, hanem csak a szobám hátsó falait érik a lövések. Majd a mieink a monitort magadásra szólították fel. Arra határidőt adtak.


A Lenin-fiúk várják a lázadó monitorokat
(Forrás: filmhiradokonline.hu)

Másnap (vagy harmadnap) átmentem a hídon, és megkérdeztem a hídon őrszolgálatot teljesítő katonát, hogy mikor jár le a határidő. Azt válaszolta, hogy délután 6 órakor. Megkérdeztem valakit, öt perc hiányzott a hat órából. Ezért gyorsan felmentem Csillayék, Pipa utca 4. szám alatti házban levő, tehát egész közeli lakásába. Ott nagy megijedéssel hallották tőlem, hogy pár perc múlva esetleg igen veszedelmes lövöldözés kezdődhet. De nem kezdődött el, mert a monitor legénysége megadta magát. A három otthon talált csinos Csillay lánynak beszélgetés közben elmondtam, hogy egyes kommunisták nőközösségi rendszert szeretnének bevezetni. Így akadtak olyanok, akik úgy képzelték, hogy minden nő minden héten más-más férfi mellé lenne beosztva. Tényleg voltak ilyen és hasonló tendenciák, de szerencsére a mérsékeltebb álláspontok győzedelmeskedtek, és ilyen nőközösségi rendszer egyetlen kommunista államban sem alakult ki.

Az élelmiszerhiány napról napra fokozódott. Gyakran hosszú sor állt, hogy kevés, mindössze három kis kosár cseresznyéből részesülhessen. A rendet két vörös katona tartotta fent. Aki szerencsés volt, az kapott keveset. Amikor az áru elfogyott, a többiek üres kézzel oszoltak széjjel. Végül is megszületett az az elhatározás, hogy a megszállott területekről való hasznavehetetlen kenyérpusztítókat, így a betegeket, kiskorú diákokat stb. hazatoloncolják, mégpedig a Genfi Vörös Kereszt jótékonysági egyesület segítségével. Én is megkaptam az 1919. július 10-én induló, egyetlen ilyen vonatra való útlevelemet.

Először szerettem volna Apostagot még egyszer látni, hogy Temesvárra érkezésemkor szüleimnek a részükre hozzáférhetetlenné vált „birtokról” beszámolhassak. Június vége felé volt. Amikor utazási szándékomat a kollégium társalgójában szóvá tettem, társaim azt kérdezték: „Hol élsz te? Hiszen az újságokban olvasható, hogy éppen ezen a környéken volt a minap ellenforradalom. Szamuely Tibor népbiztos személyesen vezette az ellenforradalom leverését. Ott most büntető-akciókat hajt végre: akasztat. Olvasd: itt a Vörös Újság”. Csakugyan: amit mondtak, mindaz benne volt az újságban.

 (A térkép forrása: tortenelemklub.com)

„De hisz az ellenforradalom leverése nem is tegnap, hanem tegnapelőtt volt. Azóta már lecsillapodhattak a viszonyok. Tehát mégis utazom.” Órám nem lévén, este sok vizet ittam, hogy korán ébredjek. Úgy is történt. Teljesen sötét volt még, amikor felébredtem. A hálószobánk nyitott ablakán át hallottam, hogy kint erősen zuhog az eső. Fel kell vennem tehát az esőköpenyemet. Igen ám, de egy hónappal előbb jött egy rendelet, hogy minden biciklit, esőköpenyt stb. be kell szolgáltatni. Én mégsem adtam be. Tehát, hogy az esőköpeny el legyen fedve, nem marad más hátra, minthogy az esőköpenyre veszem rá a télikabátomat. Igen ám, de az esőköpeny, mivel hosszabb volt, kilógott a télikabát alól. Fel kell tehát varrni a szélét. Tűt nem lehetett ekkoriban kapni. Nekem sem volt. Nem tudtam mást tenni tehát, mint hogy egy dróttal lukakat fúrtam az esőköpeny aljába és a lukakba spárgát fűztem, és azzal kötöttem fel a köpeny kilógó szélét. Így sikerült mégis az esőköpenyt láthatatlanná tennem.

Volt egy jó nadrágom: a Pista öcsémtől hagyományozott, átfestett katonanadrág. Hogy ezt védjem, felvettem rá a rossz, alul rojtos, a lábszárak alsó vége felé több helyütt ki is lukadt régi nadrágomat. Koffer nincs? Nem baj, jó lesz egy gyümölcsszállító kosár is.

Így felkészülve gyalogoltam ki hajnalban a Keleti pályaudvarra. Kunszentmiklósig simán ment az utazás. Már 9 óra tájban odaértem. Ám a vonat, amelyre át kellett volna szállnom, nem közlekedett. Este 8 óra tájban lett volna csatlakozás. Nem fogok tehát egész nap várni, mikor Apostag mindössze 20 km távolságban van. Ezért gyalog indultam útnak a sínek mentén egy szalkszentmártoni parasztasszony társaságában. A nő a 8-9 km távolságban lévő falujánál lemaradt tőlem. Egyedül mentem tehát tovább. A 16 km távolságban lévő Dunavecse állomásnál posztoló vörös katonák utánam néztek, de nem szóltak semmit. A Dunavecséről Apostag felé vezető országút mentén – éhes lévén – nekiestem az eperfáknak. Ki az ég madarait táplálja, az a szegény vándorról is gondoskodik. Tehát jól belakoztam az éppen akkor érésben lévő többféle faeperrel.

 

A faluba érve atyai nagybátyám, Dér Sándor, aki ekkor már Budapestről visszatért Apostagra, összecsapta a kezét: „Hogy kerülsz te ide? Ilyen időben! Hiszen nekünk helybélieknek, ha csak a szomszéd faluba is akarunk átmenni, igazolványra van szükségünk, és ezt alig lehet megszerezni”. „Úgy gondolom” – mondtam, – „mert öltözékem alapján énnálam ágról szakadtabb proletárt nem igen lehet találni, szóval proletárrenomém van. Vagy pedig talán azért, mert a vörös katonák azt hitték, hogy csak a helybeli szőlőből jövök, hiszen csak gyümölcskosár van a hónom alatt.”

A másik nagybátyámékat: a Jani bácsiékat is meglátogattam. Azt mondta a Klári néni: „Zolti kérlek, a múltkor az Imre bácsiék egy kis sót küldtek nekünk. Viszonzásképpen küldenék nekik két kopasztott csirkét. Volnál-e szíves elvinni? Nagy ínségben vannak.” Azt feleltem, hogy szívesen elviszem. Az egyik papírba burkolt csirkét beledugtam a téli kabátom bal zsebébe, egy másikat a kabát jobb zsebébe.

 

Apostagon felmerült a probléma, hogy miképpen tudok én majd visszautazni. Egyik távoli rokonom, Károly Vendel hajógyári munkás volt az apostagi Dunaszigeten. Pártállására nézve szenvedélyes kommunista. A falubeliek előtt különösen népszerűtlenné tette magát azzal az ötletével, hogy a faluban az éléskamrákat is zárolni kell, és köztulajdonba venni: onnan bármit is csak hatósági engedéllyel lehetett kivinni. Ehhez a rokonhoz fordultam, aki később a kommün bukása után 2 évig volt internáló táborban. Kissé bizalmatlanul fogadott, de segített. Természetes a mondottak alapján, hogy ő nagy becsben állott az apostagi tanácsnál, amelynek tagja volt. A tanács elnökét Csömöri elvtársnak nevezték. Ennek figyelmébe ajánlott engem Károly Vendel: „Elvtárs, itt van egy pesti elvtárs”. Csömöri elvtárs arra a szóra, hogy „pesti elvtárs” és még hozzá, hogy ilyen protektorom van, mint Károly Vendel, kiállított részemre egy igazolványt: „Igazolvány, Dér Zoltán elvtárs részére Budapestre való visszautazás céljából. Politikai megbízhatóságát szakszervezeti könyvével igazolta. Engedélyt kap arra is, hogy a vasúti állomásra éjjel is kimehet.” Ugyanis mint már említettem, mi Eötvös kollégisták valamennyien benne voltunk a pedagógus ifjúmunkás szakszervezetben, s erről egy kétlapos, puhafedelű könyvecskénk volt, amelybe havi bélyeget kellett beragasztani. Másfelől az éjjeli vonattal utazásra jogosult kofáknak már este ki kellett menniök az állomásra, és ott kellett megvárniok az éjjel 2 órakor Apostagról induló vonatot. Jani bácsitól éjjel 1 óra körül ballagtam ki az állomásra. De íme, ellenőrzik az utasokat. Két ember vizsgál, az egyik vasúti lámpával. A kofáknak még a szoknyáját is kitapogatták. „Nagyot dobbant a szívem”, a csirke a zsebemben. A vöröskatona ellenőrök közben odaértek hozzám. Az egyik rám fordítja a lámpáját és üdvözöl. Hát Csömöri elvtárs volt. Kérdezi: „Mit visz?” „Csak ezt a három kis kosár cseresznyét.” Mert az is ott volt velem. Hozzám nem nyúlt. Kezet fogtunk. Reggelre simán visszatértem Budapestre.

Lenti tartózkodásom alatt Dér Sándor nagybátyámtól hallottam, hogy milyen lövöldözés és fényszórózás volt Apostagon az ellenforradalom alatt. Páncélvonat szaladt végig a sínen és lőtt minden irányba. Hullák maradtak jobbról-balról a földön. Szamuely elvtárs népbiztos Solton és Dunapatajon sok embert felakasztatott. A halotti anyakönyvükbe az került be: „A halál oka: fulladás.” Apostagon a felszedett vasúti síneket a vörös katonák felügyelete mellett a falubelieknek kellett visszaszerelniök. Erre a munkára a testes és nehezen mozgó Sándor nagybátyámat is kirendelték.


Páncélvonat
(Forrás: filmhiradokonline.hu)

Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.

Előző rész: Élet a tanácshatalom idején

Következő rész: Vörösök, fehérek, franciák és szerbek között haza Temesvárra

1 komment

Címkék: tanácsköztársaság dér zoltán

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr977273797

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2015.03.18. 23:11:44

A pesti ellenforradalomról szólnak nagyon elfogultan a Bors c. filmsorozat 4. (Halló!Központ!) és az 5. (A futár) című epizódjai.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása