Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 7. rész
1919 februárjában Zoltánt ismét Budapesten találjuk. A mai epizódból képet kapunk a főváros élelmezésének nehézségeiről, a kollégisták sanyarú étrendjéről, valamint a mindeközben zajló politikai eseményekről: a Károlyi-kormány lemondásáról, majd a Tanácsköztársaság kikiáltásáról.
A kollégiumban lényegesen megváltozott viszonyokat találtam. A kollégista hadfiak leszereltek. A kollégiumban már nem húsz és néhányan voltunk, hanem több mint százan. Minthogy én elég későn érkeztem vissza, nem csodálkozhattam azon, hogy csak a III. emeleten helyeztek el, amely emeleten – amíg kb. 20-an voltunk – nem lakott senki, és amely tehát évek óta fűtetlen volt. És most még hozzá ezen a télen a fűtés egyáltalában nem volt. A szobában, amelybe kerültem, rajtam kívül egy katonaruhás fiatalember, később vörös katona, és egy magát anarchistának valló egyén lakott. Az ablak és az ajtó bő résein átjárt a hideg téli szél. Sem tapasztalatunk, sem eszünk nem volt elég hozzá, hogy a réseket eltömjük. Téli kabátban aludtunk két pokróc alatt, s a fejünket is bekötöttük. A katonaruhát viselő társam egyidejűleg tagja volt úgy a IV. Károly törvényes királysága mellett kitartó legitimista pártnak, mind pedig a szabad-királyválasztó pártnak. Mikor szóvá tettem előtte, hogy ez hogy lehet, akkor azt felelte: „Várj csak, majd bebizonyítom!” Másnap egy szivarokkal teli dobozt mutatott nekem, ezt a legitimista párttól hozta frissiben, pedig az akkori dohányínségben mi érték volt egyetlen szivar is! A nagy doboz maga is szép volt, üvegezett tetejű. Egy-két nap múlva egy bakancsot hozott haza azzal, hogy azt a szabad-királyválasztó párttól kapta. Ekként „magyarázta meg” nekem, hogy miért tartozik mind a két párthoz. „Két veszekedőnek a harmadik örül”, mint Arany János „A fülemüle” című költeményében a bíró: a zsebére jobb felül üt: „Nekem fütyül”, bal felül üt „Nekem fütyül”. Az anarchistát is kérdezgettem, hogy ő mennyiben anarchista. Azt felelte, hogy ő annak híve, hogy ne uralkodjék senki. Ők nem tartják szükségesnek még azt sem, hogy valamely tárgyról csak szakember adhat elő. Például ő maga is adott már elő Napóleonról, pedig nem történész.
A széljárta hideg szobában fájni kezdett a jobb mellkasom. Ezt úgy véltem ellensúlyozni, hogy „akármilyen időjárás is” volt, mindennap felmentem a Gellérthegy tetejére, és közben mély lélegzeteket vettem. Minthogy az első hetekben többnyire havas volt az idő, ily módon még jobban meghűtöttem magam.
Az Eötvös Collegium épülete a Ménesi úton
Fokozta egészségi állapotom hanyatlását, hogy a kollégium élelmezése egyre romlott. Már a háború alatt behozták az élelmiszer-jegyeket (pl. kenyérjegy), szigorúan megszabott fejadaggal. Ez a fejadag most már egészen kicsi lett. A reggelire kapott vékony, féltenyérnyire zsugorodott kis kenyérdarab, fél csésze álfeketekávéval – s ebben sem cukor, hanem csak egy szem émelygősen édes szacharinnal – inkább csak a gyomrot töltötte meg, azt sem nagyon. Kevés volt az ebéd és a vacsora mennyisége is. Az ember azzal az érzéssel kelt fel egy-egy étkezéstől, hogy jaj, mikor fog már eljönni a következő étkezés ideje. Este, ha lefeküdtünk, a napi fáradságtól még csak elnyomott az álom bennünket, de úgy éjféltájban már ébredeztünk, felébresztett pedig az éhség. Milyen jó lenne egy szem töpörtyű, sőt akár csak egy darabka száraz kenyér? Mikor lesz már reggel!
Emellett minél jobban előrehaladtunk a tavaszban, az élelem minősége annál rosszabbá vált. Ennek pedig nem annyira az országos készletek fogyása és végkimerülése volt a végső oka, hanem a bekövetkezett politikai változások.
Már 1918. év késő őszén sokat lehetett olvasni az újságokban az orosz fogságból hazatért Kun Béla szerepléséről, aki odakint az 1917-es orosz forradalom nyomán fejlődött bolseviki eszmei világot szívta magába. Nagy szerepe volt abban is, hogy 1918 novemberében – november 20-án – Budapesten megalakult a Magyar Kommunista Párt. E pártnak egyre élesebbé váló tevékenységét azonban a nem egészen ezen az úton haladó Károlyi kormány elnyomta, sőt 1919. február havában a párt vezetőit fogságba is vetette.
1919. március derekán azonban Vix francia alezredes egy jegyzéket intézett a magyar kormányhoz, amely jegyzék újból kijelölte a (régi „egész Magyarországot” még csak nem is egészen harmadára lenyíró úgynevezett) demarkációs vonalat, mint amely vonal lesz a megindítandó béketárgyalások alapja, és ha a békét megkötötték, a „Csonka-Magyarország” végleges határa. Eszerint Magyarország területe 325.000 négyzetkilométerről 90.000 négyzetkilométerre, az ország lakossága pedig 30.000.000-ról kb. 10.000.000-ra fog csökkenni. Ez a demarkációs vonal tehát kegyetlenebb volt a kis-antant csapatok (cseh, szerb, román) által akkoriban ténylegesen megszállt terület határvonalainál is. Hiszen emlékszünk reá, hogy amikor februárban átjöttem a Maroson, Máriaradna akkor még magyar terület volt. A „Vix vonal” szerint Máriaradna is, sőt Arad is egész Kürtös-Curtic-ig már román.
A Vix-misszió tagjai
A Károlyi kormány azt a nagy felelősséget, hogy ilyen „szörnyű békét köt”, magára venni nem merte. Ezért lemondott, és a fogházból kiengedett kommunista vezetők „fuzionálva”, azaz egyesülve a szociáldemokratákkal, kikiáltották a „Magyar Tanácsköztársaságot”.
1919. március 21-e volt. Aznap este hangversenyt hallgattam a Zeneakadémián. Bach: „Máté passió”-ját adták elő. Amikor az épületből kijöttem, íme, a nagy újdonság: megkezdődött a proletárdiktatúra. Úgy rémlik, mintha még kivilágított ablakokat is láttam volna. Arra azonban határozottan emlékszem, hogy az utcán nagyon izgatott volt a hangulat, magyar és vörös zászlókat is láttam, és voltak, akik hangosan éljenezték a Magyar Tanácsköztársaságot.
Hogy hogyan kerültem én az előbb említett hangversenyre? Még elsőéves gólya koromban Pukánszky Béla egyszer a társalgóban előadást tartott Beethovenről és előadásában megemlékezett Beethoven ifjúkori tanulmányairól. Többek közt Bach nagyszerű fúgáiról. Ő maga is játszotta Bach egyik szólóhegedű fúgáját. Bár szólóhegedűn játszott, az mégis úgy szólt, mintha egész zenekar lenne. Rákövetkező egyik karácsonyi szünetben Temesvárott, a belvárosban, a Moravetz féle könyv- és papírkereskedés kirakatában megláttam és nyomban megvettem Bach hat, tehát összes szólóhegedű szonátáját. Ezeknek mihamar lelkes híve lettem. A temesvári zeneiskolában nyolc évig tanultam hegedülni. Ezalatt, mint melléktárgyakat tanultam ugyan zeneelméletet és összhangzattant, de semmit sem a zenetörténetből, zeneesztétikából, vagy formatanból. A már említett zeneművek hatására kezdtem el mélyebben és autodidakta úton érdeklődni a zene iránt. Így történt, hogy a hirdetett hangversenyre jegyet váltottam, és oda elmentem.
A Moravetz testvérek könyv- és papírkereskedésének reklámhirdetése a Délmagyarországi Közlönyből, 1918
Az új államforma hamarosan maga ellen fordította sok olyan ember érzületét is, akik pedig eleinte várakozóan tekintettek reá.
Az új kormány ugyanis kimondta, hogy az egyéni nagybirtokosok kizsákmányolók, tehát az ilyen nagybirtokos rendszert meg kell szüntetni. Igen ám, de a nagybirtokszerű: eszközeiben és módszereiben nagybirtokszerű gazdálkodás a föld jobb megmunkálását és jobb kihasználását teszi lehetővé. Tehát lehet, sőt kell is ezek szerint, hogy legyen nagybirtok, de az ne egyéni tulajdon legyen, hanem sok paraszt közös tulajdona. A földet – akár mintha nagybirtok lenne – közösen műveljék, de a jövedelmet osszák el maguk között. A nagybirtok haszna ne egy ember zsebébe vándoroljon, hanem azon osztozzanak azok, akik a földet kollektíve művelték.
A Tanácsköztársaság kikiáltása 1919. március 21-én
(Forrás: lazarus.elte.hu)
A parasztság azonban éppen az ellenkezőjét várta. Földosztásban reménykedett. Úgy vélte, hogy azt is elveszik tőle, amije volt, s nincstelen dolgozóvá akarják lefokozni az állami földeken. Ezért ellentállt, szabotált. Nem vitt árut a piacokra és a fővárost ki akarta éheztetni. „Dögöljenek meg a városiak!” volt a jelszó. Az a sok nélkülözés, amely 1919. év tavaszán a szegény Budapestiekre és ránk kollégistákra szakadt, főként innen eredt.
Az akkori „nagyszerű” menüinkből itt idézek néhányat:
- kollégiumi „erőleves” zöldségekből, kelkáposztából is, de hús nélkül és zsír helyett rossz-szagú margarinból;
- rohadt, megbarnult, vad-savanyú savanyított káposzta, benne egy-két árpaszem;
- dohos kukoricakása, benne főtt, de sajnos penészes aszalt szilva;
- árpakása margarinnal csirizzé nyákosítva;
- a hagyma zöld leveleiből főtt nyákos főzelék.
A három hónap alatt hús csak egyszer került az asztalra. Húsleves, utána főtt hús. Többen rosszul lettek, és amikor panaszra mentek Bartoniek Géza igazgatóhoz, ő azt felelte: „Mit akarnak? Lesz még rosszabb is.”
A „kurátor úrhoz”, báró Eötvös Lorándhoz sajnos nem lehetett panaszra menni, mert ő 1919. február végén meghalt. Díszravatalát magam is megtekintettem a Pázmány Péter Tudományegyetem aulájában. Temetésén tanártársa: dr. Fröhlich Izidor mondott beszédet.
Filmhíradó-részlet Eötvös Loránd temetéséről
(Forrás: filmhiradokonline.hu)
Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.
Előző rész: Temesvár a szerbek kezén
Következő rész: Élet a tanácshatalom idején
