Temesvár a szerbek kezén

2015.02.23. 07:13 :: Nagy Háború szerkesztőség

Dér Zoltán diákkori emlékei a háborús évekből – 6. rész

1918 novemberében, a fegyverszüneti egyezmény aláírását követően Temesvárt a szerbek, illetve a francia gyarmati hadsereg szállja meg. A közbiztonság meglehetősen rossz, a városlakók ennek ellenére megpróbálják fenntartani társasági életüket, még a farsangot is megünneplik. Lassan elkezdődik a következő szemeszter, és Dér Zoltánnak vissza kellene térnie Budapestre: előbb azonban át kell jutnia a demarkációs vonalon.

 

A fegyverszünetet az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. november 3-án kötötte meg az antanttal Padovában. A fegyverszüneti szerződés szerint az antant haderők jogosultak voltak Magyarország bármely, stratégiailag fontos pontját megszállni. Majd jobb feltételek elérése reményében Károlyi Mihály vezetésével egy magyar küldöttség utazott Belgrádba, ahol megjelent Franchet d’Espèrey francia tábornok előtt. A magyar küldöttség tagjai (köztük Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, stb.) egyszerű utcai utazó ruhában voltak, tehát nem voltak stílszerűen öltözve. A francia tábornok végigmérte őket és ezzel a kijelentéssel kezdte: „Vous êtes tombés si bas?” (magyarra fordítva: „Hát önök ilyen mélyre süllyedtek?”). És végig sem hallgatta Károlyi beszédét.

A magyar Délvidéket először a francia gyarmati hadsereg egységei szállták meg, majd ezek védelme alatt Szerbiának és Romániának mint a „kis-antanthoz” tartozó országoknak hadseregei, zónákra osztva egészen az előre megjelölt demarkációs vonalig. Temesvár és környéke szerb megszállás alá esett.

Magyarország megszállása 1918 novemberétől 1919. március 20-ig Magyarország megszállása 1918 novemberétől 1919. március 20-ig
(Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme című kötetéből)

A szerbek bevonulása előtt eltávoztak a vidékről a német hadsereg (Mackensen-hadsereg) egységei, akik sok mindent leszereltek, magukkal vittek, elszállítottak és elhajtottak. Majd megjelentek a szerb katonák, megszokott ruházatukban, amelyet már a hadifogságba esett és Temesváron keresztül elszállított katonáikon megszoktunk. De most nem mint hadifoglyok jöttek be, hanem mint urak, urai a vidéknek. Még nem voltak véglegesen ezen országrész birtokában, mégis érezhető volt bizonyos szerb nyomás. Így a megye főispánja: Joanovich szerb ember lett.

1918. év telén már útlevéllel térhettem csak haza Temesvárra. Mint temesvári illetőségű és Budapesten tanulmányainak folytatása végett tartózkodó diák, hazatérésemhez simán megkaptam az útlevelet a szerb követségen, amely akkor az Andrássy úton volt. Szeged után Szőreg még magyar kézen volt, de azután hamarosan átmentünk a szerb megszállás határvonalán. Nyomott hangulatban voltam. Mintha az égbolt sem lett volna olyan világos, mint máskor.

Temesváron rossz közbiztonsági viszonyokat találtam. Az utcákon a kifosztások, vetkőztetések, különösen az esti órákban és főként kevésbé forgalmas helyeken egyáltalában nem voltak ritka esetek. Az újság szerint magát Joanovich főispánt is megtámadták ismeretlen katonaruhás egyének a belvárosi park közelében, és agyon akarták lőni. Csak úgy menekült meg, hogy kiugrott közülük és eltűnt az est sötétjében. Így is utánalőttek, de szerencséjére nem találták el a lövéseik.

(Forrás: Délmagyarországi Közlöny, 1918. december 4.) (Forrás: Délmagyarországi Közlöny, 1918. december 4.)

Egy másik „specialitás” volt akkoriban a „szerecsencsók”. A várost megszálló francia gyarmati katonák bőrének színe származásuk szerint nagyrészt színes volt: a tejcsokoládé színétől kezdve a fényes fekete színig. Így lehetett köztük látni olyan fényes fekete arcút, mintha „kisuvickolták volna”. Ehhez jött az élénkvörös száj, hófehér nagy fogazat, vastag ajak, gömbölyded fej és göndör haj. E tüzes éghajlat alól származó férfiak egy részének nagyon megtetszettek a mi fehérbőrű nőink. Nem annyira arról volt szó, hogy a speciális női erényt veszélyeztették, mint inkább arról, hogy oda-odahajoltak a közelükbe érő egyik-másik nőhöz és a szó legszorosabb értelmében beleharaptak a nő nyakába-vállába, vagy egyéb domború testrészébe.

Az újság is hozta például, hogy két néger katona összeszedett öt nőt és őket a Józsefvárosi Pályaudvar külső részén álló két teherkocsiban tartotta fogva napokon át. Ha valaki a teherkocsihoz közeledett, fogaikat „vicsorították” rá. Végül az eltűnt nőket nyomozó rendőrség szabadította ki fogságukból a szerencsétlen áldozatokat.

Javult a helyzet, amikor a rendőrséget megszervezték, és lovas járőrök járták az utcákat. Egy járőr öt-hat felfegyverzett lovasból állt, akik lövésre-kész fegyverüket maguk előtt tartották a lóháton keresztben. A járőrökben (patrulokban) bízva aztán néha este egyedül is mentem pl. a tőlünk ½ km-nyire fekvő gyárvárosi társaskörbe. Igaz, hogy ilyenkor mindig zsebemben volt egy hosszú bajonett.

Rövid hírek a Temesvári Újságból, illetve a Délmagyarországi Közlönyből, 1918. november - 1919. február Rövid hírek a Temesvári Újságból, illetve a Délmagyarországi Közlönyből,
1918. november - 1919. február (A galéria megnyitásához kattintson a képre!)
           

Védekezést nyújtott az is, ha az ember az utcán csoportosan ment. Ezt is kipróbáltuk. Például egyszer a Józsefváros elején (tőlünk 3 km-nyire) lakó Junkert ügyvédéktől jöttünk éjféltájban együtt hazafelé a Lloyd soron végig. Egy helyen hirtelen elébünk állt négy szuronyos katona. Már azt hittük, hogy ki akarnak bennünket fosztani, de csak arról volt szó, hogy „csoportosan nem szabad” az utcán járni. Kénytelenek voltunk ezért mi is, a lányok is (a társaságunkban volt Endrőczki Piroska és Manci húgom is), egyenként hazamenni, pedig jó későre járt már az idő. Junkert ügyvédnek három csinos lánya volt.

Emiatt szokásba jött azután, hogy a társaságok este jöttek össze és reggelig fent voltak, vagy legalább is a vendéglátó háznál megvárták a reggelt, ott aludtak.

Mi lesz február 8-án?

Közben a vágyálmoknak megfelelően többször híre járt, hogy a szerbek kivonulnak és elhagyják a várost. Sőt olyan híresztelés is akadt, amely tudni vélte, hogy éppen február 8-a lesz az a nap. De hogy a várakozás nagy örömében a guta meg ne üsse, a hír azt is hozzátette, hogy erre a napra a szerb katonáknak szabad rablás van engedélyezve. Az ezzel járó izgalmat csak fokozta, hogy nap mint nap ugyanazokon a helyeken egy plakátot ragasztottak ki, amely naponként egy betűvel haladt: „ Mi lesz f…? Mi lesz fe…? Mi lesz feb..?- és így tovább, végül „Mi lesz február 8-án?” lett belőle, és végezetül csak a következő napon ragasztották ki a teljes plakátot, mely szerint e napon bál lesz itt és itt.

A mi családunknál fokozta az izgalmat, hogy apám levelet kapott egy „olasz cirkuszigazgató” aláírással, amely szerint február 8-án este 8 órakor társulatával együtt látogatásával fogja megtisztelni úri házunkat és lakásunkban nagy díszelőadást fog tartani. Jutalmat mást nem kérnek, csak egy kupa bort, meg egy csésze teát.

Mi lehet ez? Talán valami diáktréfa? Talán olyan, amilyen a múltkor volt, mikor hozzánk egymás után több orvos becsöngetett a rendelője ajtaján talált azzal az izenettel, hogy „Dér István úr rosszul lett és sürgős orvosi beavatkozásra van szüksége”. Az első orvos megjelenésekor nagyon megijedtünk, mert apám éppen akkor nem volt még odahaza. De még ki sem fordult az orvos a házból, máris jött haza apánk makkegészségesen. A második orvos jelentkezésekor apám otthon volt, semmi baja sem volt és így az orvost elküldték. Két nap múlva, Karácsony délutánján éppen nagyban kártyáztunk dióban, nagy jókedvvel, amikor kopogtatnak az ajtón. „Szabad” szavunkra nyílik az ajtó és belép nagy nyájasan – kezeit dörzsölve – egy mosolygós zsidó orvos: Na, ki a beteg? Erre önkéntelenül nagy hahotára fakadtunk, a szegény orvos csak állt és bámult, nem tudta mire vélni a dolgot. A nevetésért bocsánatot kérve, alig tudtuk megmagyarázni neki, hogy van olyan haszontalan kölyök, akinek a legfőbb gondja, az orvosok és tanárok bosszantása. Hogy ezt meghiúsítsuk, a városban minden orvosnak leadtunk egy cédulát, hogy Dér tanárékhoz csak akkor jöjjön, ha a hívó személy ott megvárja, az ajtón levő magányos cédulának ne higgyen. Még egy orvosnál találtak ezután is ilyen magányos cédulát, de az illető orvos már tájékoztatva volt és nem jött ki hozzánk.

Szóval azon gondolkodtunk, hogy itt is valami hasonló csínyről van–e szó? Mindenesetre mégis felkészültünk a vendégek fogadására, ha mégis jönnének. Mindenekelőtt az utcai kiskapunk székelykapu-szerű lejtős párkányára egy nagy kosár havat erősítettünk fel és annak támaszát spárgával hozzáerősítettük a kapu kilincséhez úgy, hogyha valaki benyitott a kapun a kosár feldől és a tetemes mennyiségű hó lavinaszerűen a belépő nyaka közé esik menthetetlenül.

Felszereltük magunkat teával, italokkal és többféle ennivalóval. Eközött szerepelt több mint 200 darab farsangi fánk.

Február 8-án este 8 óra felé teljesen derült égbolton ragyogott a telihold. Egyszer csak egy sereg ember tűnt föl az utca Indóház-úti végén. Mind maskarában. A cirkuszigazgató fekete frakkszerű öltözetben, cilinderrel a fején. Cigányasszony, francia nemesapród stb. követték egymást. „Itt vannak, itt vannak!” mondtuk izgatottan – de vajon jó szándékkal vannak-e és beengedjük-e őket egyáltalán. Még végig sem gondoltuk ezt, már be is jöttek. Szíves üdvözletül már a kapuban nyakukba zúdult a sok hó….

Farsangjáró maskarások Farsangjáró maskarások
(Forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)

A nyugat felé eső nagy szobában az ebédlőnkben azonnal műsort adtak és verssel, énekkel, gitárral produkálták magukat, miközben a társulat igazgatója egyenként bemutatta a tagokat. Lassan rájuk ismertünk: a cirkuszigazgatóban a Petri papát, a cigányasszonyban Endrőczi mamát, a francia apródban Rónai Lacit és így tovább. Megoldódott a nagy kérdés: a mi kedves ismerőseink farsangi tréfája volt az egész. A sarokházból azonnal áthívtuk Salyékat, a Széna térről Lovas papát és hajnalig folyt az ének és a tánc. Többen is hegedültünk együtt magyar nótákat. Már reggeli világos volt, amikor a végén erre-arra ledőlt vendégek utolsója is eltávozott.

Nem éltünk éppen rosszul. Engem azonban nyugtalanított az, hogy már itt volna a második félév kezdete, és én még mindig Temesvárott vagyok. Sőt, nem is igen remélhettem, hogy Budapestre útlevelet kapok. „Menjen inkább Belgrádba, ha tovább akar tanulni” – bizonyára ez lenne a válasz. Talán átszököm a határon – tervezgettem. Igen ám, de emlegették, hogy északon a Maros mentén húzódó határt (demarkációs vonalat) a szerbek igen szigorúan őrzik, és „még ha tök is úszna a Maroson, a szerbek abba is belelőnek”. Segítségemre jött azonban, hogy volt tanárom, Csenkey Ágoston özvegyének ez idő tájt olyan kosztosdiákja volt, akinek atyja a Temesvár-Lippa-Máriaradna vonalon fekvő Lippa községben lakott, és akinek ott malmai voltak, részben a Maros déli partján, részben az északi oldalán. A szóban forgó időben a vonatközlekedés megszűnt Lippa és Máriaradna közt. Előbbi szerb megszállás alá esett, Máriaradna akkor még magyar terület volt.

Lippa és a Maros Lippa és a Maros

Ajánló levéllel elutaztam tehát Lippára, és megkértem a malomtulajdonost, hogy segítsen átjutnom Máriaradnára. Azt felelte, hogy szívesen segít. Aludjak nála. Másnap reggel felültetett egy kocsira, és mint egyik túloldali malmának munkását majd átvisz, de semmiféle csomagot nem vihetek magammal, mert pl. bőrönd gyanút keltene. Ezért mindössze annyiban tértem el egy munkásember öltözékétől, hogy két rend fehérnemű volt rajtam észrevétlenül. A híd közepén a szerb határőrnek bediktálták, hogy malommunkás vagyok, és ezentúl odaát lesz rám szükségük, a folyó másik oldalán levő malomban. Azzal: „Gyü!”, máris mentünk tovább. Máriaradna búcsújáróhely. Szép fekvésű, kéttornyú temploma előtt hosszan gyönyörködtem a Maros völgy szépségében. Az észak felé eső világosi hegyekben, a déli parton látható Lippában és a környékén levő szeszélyes dombvidékben. Meg kellett várnom az éjfélt, míg vonatot kaptam Arad-Szolnok-Tápióvidék-Budapest Keleti pályaudvar felé. Másnap déltájban érkeztem meg az Eötvös Kollégiumba. Az egyetem csak nemrég kezdődött el, úgy hogy hivatkozva élményeimre, rektori engedéllyel felvettek.

 

Dér Zoltán (1897-1994) hosszú életének legnagyobb részét Sopronban élte le, a Széchenyi István Gimnázium megbecsült matematika-fizika szakos tanára volt. Önéletírásának Sopronra vonatkozó részeit halála után húsz évvel tanítványai kezdték el a sopronanno.hu oldalon közreadni. Dér Zoltán gyermekkorát és középiskolai diákéveit Temesváron töltötte, majd 1916-tól mint egyetemista Budapestre került. A háborús évekről, a forradalom, a tanácsköztársaság, a szerb és a román megszállás éveiről utólag írt visszaemlékezései nálunk jelennek meg először. A visszaemlékezés-sorozat első része itt olvasható.

Előző rész: „Igaz-e, hogy a gaz Tisza Istvánt kiterítették?”

Következő rész: 1919 első hónapjai a fővárosban

2 komment

Címkék: temesvár dér zoltán

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr467206333

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

2015.03.18. 16:16:21

A Bánlaky könyv térképe szerint Temesvár környékét a 11. francia gyarmati hadosztály szállta meg, amelyet 1917-ben alakítottak 4 afrikai gyalogezredből, 1 afrikai tüzérezredből. A francia Keleti Hadsereg része volt és 1919-ben oszlatták fel.1918 júniusától Farret tábornok volt a parancsnoka,a Szenegálból besorozott lövészek 1918 december végén már a Dunától északra állomásoztak magyar területen, 1919 januárjában Temesvárott és a Bánságban, márciusban pedig Lugosra vonultak.

Deak Tamas · http://valtozomult.blog.hu 2021.11.10. 21:57:19

A Temesvári Ujság idézett időszaka elérhető az interneten?

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • PollmannFerenc: Ide kívánkozik még, hogy a 30 és felest a Monarchia tüzérsége tulajdonképpen annak köszönheti, hog... (2021.11.25. 15:42) A híres 30 és feles
  • KajonÁrpád: @magyaros17: Nem akarlak elkeseríteni, de a hadosztályok nehéztüzérsége nem 30 és felesekkel volt ... (2021.11.25. 15:02) A híres 30 és feles
  • magyaros17: Én azt hittem, hogy jóval nagyobb számban készültek ilyen lövegek. Mondjuk az elgondokodtató volt,... (2021.11.25. 10:50) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása