Az első világháború kezdetén viselt osztrák–magyar egyenruhák a háború négy éve alatt számos változáson mentek keresztül. Az itt következő posztban röviden bemutatjuk ezeket a változásokat, valamint a Monarchia katonáinak a háború idején rendszeresített felszerelését. Azok számára, akiket mélyebben érdekel a téma, Műhely rovatunkban hamarosan hosszabb tanulmány formájában tesszük közzé az itt leírtakat.

A világháború első harcai során világossá vált, hogy az osztrák–magyar haderő hibát követett el, amikor a csukaszürke színbe öltöztette katonáit. A zöld, vagy barna hátterű tájon jóformán semmilyen álcázást nem nyújtó ruházat komoly hátrányt jelentett a katonáknak. Különösen szembeötlő volt ez, amikor a földszínű khaki uniformisba bujtatott szerb és orosz csapatokkal kerültek szembe az osztrák–magyar erők.

A bajt tovább fokozta az is, hogy a lovasság a hagyományos, piros-kék egyenruhában és a jellegzetes formájú fejfedőkben indult a harctérre. A feltűnő viseletbe öltöztetett lovasalakulatok már a háború első szakaszában súlyos veszteségeket szenvedtek.

Mivel új egyenruhaszín kikísérletezésére nem volt idő, az osztrák–magyar haderő egyszerűen átvette német szövetségesétől a már bevált tábori szürke színt, amely a háború végéig használatban maradt. Az új szín bevezetése a haditengerészetet is érintette, mert 1915-től a szárazföldön szolgálatot teljesítő tengerészeket is tábori szürke öltözettel látták el, bár hagyományos ruházatuk egyes elemeit megtarthatták.

A háborús gazdálkodás, és a fokozatosan kialakuló nyersanyaghiány az egyenruhákat is megváltoztatta. Eltűntek a réz övcsatok, a ruhák szabása folyamatosan egyszerűsödött. Ezek az intézkedések azonban nem bizonyultak elegendőnek: a bőrszíjakat hamarosan már hevederekkel pótolták, a gombok fából, a sapkák szemernyői pedig kartonból készültek. Az uniformis szövetének összetételét megváltoztatták, hogy a pótanyagok felhasználásával elegendő mennyiségű posztót gyárthassanak.

Végül már a halottakat sem szabadott felöltözve eltemetni: fertőtlenített ruháikat újra kiadták a még élők számára. A ruhák hiányát a katonák próbálták maguk megoldani. Mivel az olasz hadsereg által használt egyenruhaszövet színben hasonlított a tábori szürkéhez, többen zsákmányolt olasz ruhadarabokat viseltek, vagy abból varrattak maguknak uniformist.

A háború előrehaladtával az öltözködési előírások egyre inkább csak formalitássá váltak, aki megtehette, az jóformán kénye-kedve szerint öltözködhetett.

 Katonák csoportja háború végi uniformisban
(forrás: Fortepan)

A megváltozott háborús viszonyokhoz igazodva új fegyver-, és csapatnemek jelentek meg a hadseregben, ruházatuk és felszerelésük a feladatkörükhöz igazodott. A gépkocsizók és a repülők jellegzetes bőr öltözetet viseltek, védőszemüveggel kiegészítve. A kiépített ellenséges védőállások leküzdésére hozta létre a német hadsereg az úgynevezett rohamcsapatokat. Az önkéntes, válogatott és különlegesen felkészített egységek alkalmazását az osztrák–magyar haderő is átvette. Az ő egyenruháikról általában minden felesleges részletet elhagytak, viszont a nagy igénybevételnek kitett helyeken megerősítették (könyök, térd). Állandó felszerelési tárgynak számított a rohamcsapatoknál a sisak, amely az I. világháború alatt vált a katonák harctéri viseletének mindennapos részévé. 1915-től szinte valamennyi hadviselő fél igyekezett sisakkal ellátni a harcoló csapatait, mivel a fejsérülések igen sok áldozatot szedtek. A Monarchia csapatai főként német típusú sisakokat használtak, de létezett belföldi tervezésű darab is, amelyet az ausztriai Berndorfban állítottak elő. Emellett zsákmányolt sisakokat is felhasználtak.

A sisak mellett a másik új felszerelési tárgy a gázálarc volt, amelynek kifejlesztése ugyancsak 1915-től kezdődött meg, ahogy a gáztámadások egyre gyakoribbá váltak a front mindkét oldalán. Az osztrák–magyar haderő német mintájú gázálarcokat rendszeresített. A sisakhoz hasonlóan gázálarcból sem volt annyi, amennyire szükség lett volna, így ebből is használtak zsákmányolt példányokat.

Bár már jóval a háború előtt rendszeresítették, a gyalogsági ásó csak ekkor vált általános felszerelési tárggyá. A rövid ásó igen hasznos szerszámnak bizonyult a beásott fedezékek kiépítésénél, de számos alkalommal fegyverként is forgatták a katonák. Komolyabb földmunkákhoz teljes méretű szerszámok is rendelkezésre álltak.

Sokoldalú cikk volt a sátorlap, több darabot sátorrá lehetett összegombolni, de használták szélfogónak, takarónak, hordágynak, sőt szemfedélnek is.

A katonák felszerelésének fontos részét képezte a hátbőrönd amelybe a tartalék ruházatot és a tartalék élelmiszert lehetett elcsomagolni. Ez tulajdonképpen egy merev vázzal ellátott, szőrmés borjúbőrből készült táska volt, amelyet egy Y forma szíjjal lehetett a hátra rögzíteni. Alatta viselték a kisebb méretű, de hasonló kivitelű tölténybőröndöt, amelyben a tartalék lőszerkészlet kapott helyet. A többi lőszer elöl a derékszíjon, a tölténytáskákban kapott helyet. Egy átlagos gyalogoskatona összesen 120 töltényt vitt magával mozgósításkor. A hátbőrönd helyett a háború folyamán elkezdtek hátizsákot használni, amelyet jóval egyszerűbb és olcsóbb volt előállítani.

 Katonák hátizsákra málházott 1912 M evőcsészével
(forrás: Fortepan)

A hátbőrönd mellett a napi élelem, a kisebb személyes tárgyak, valamint a dohányzófelszerelés tárolására a kenyértarisznya szolgált. Ez egy egyszerű vállszíjas vászon oldaltáska volt, amelyet a bal oldalon viseltek. Többnyire a kenyértarisznyában kapott helyet a kulacs is, egy külön e célra kialakított zsebben. A Monarchia katonáit kb. fél literes alumínium, illetve zománcozott vasbádog kulacsokkal látták el. A lovasok nem a kenyértarisznyában, hanem egy szíj segítségével a vállra akasztva viselték a kulacsaikat. A kulacsok mellett a katonák evőcsészével is fel voltak szerelve, ebből lehetett elfogyasztani a kiosztott meleg ételt.

A poszt bővebb, lábjegyzetelt változata hamarosan elérhető a Műhely rovatban!