(avagy: újabb szarajevói variációk)
Jónéhány esztendeje már, hogy izgalmas kirándulást tettem a virtuális történelem területére. Hogy mi az a virtuális történelem? Az, amitől a magukra valamit adó történészek többsége úgy irtózik, mint – állítólag – az ördög a tömjénfüsttől, vagy vámpír a fokhagymától, vagy ... (hirtelen nem jut eszembe több ilyen hasonlat). Röviden szólva azok a kérdések, amelyek azzal kezdődnek, hogy mi lett volna, ha… Mai virtuális történelmi kalandozásom fő kérdése, hogy mi lett volna, ha Tisza István kitart a kezdeti álláspontja mellett.
Az akkori kirándulás tapasztalatait Szarajevói variációk címmel a Magyar Napló közölte, minden különösebb visszhang nélkül, majd 2010-ben lehozta blogunk is: a kommentek számából kikövetkeztethetően élénk érdeklődés mellett.
Persze a virtuális történelem azért mégsem egyenlő a „mi lett volna, ha…” kérdésfeltevéssel – amint azt a Szarajevói variációk elején bővebben is kifejtettem. Aki kíváncsi rá miért, ott elolvashatja. Most csupán annyit ismételnék el belőle, hogy a skót Niall Ferguson (korunk egyik legismertebb revizionista történésze) ragadta erős kezébe és emelte fel a magasba a virtuális történelem (virtual history) imbolygó zászlajának nyelét, szilárdan tartva azt, és elméleti alapvetést kölcsönözve e kétes hírű történészi foglalatoskodásnak. Ez a „kétes hír” persze valójában nehezen magyarázható. Hiszen a történelmi alternatívák utólagos vizsgálata – ami a virtuális történelem veleje – valójában csupán abban különbözik a döntéselőkészítés során gyakorolt elemző módszer alkalmazásától, hogy az előbbi által elemezni rendelt alternatívák egyikére a Valóság már ráütötte a „megtörtént” pecsétet, míg az utóbbinál ez még várat magára. Itt is, ott is valószínűségekkel dolgozunk és logikus levezetéseket keresünk. Hogy mire jó ez az egész, ha egyszer a már megtörtént változatot nem lehet újrajátszani, mint pl. a sakkban, kijavítva az utólag feltárt hibákat? Talán arra, hogy segítsen megérteni, miért éppen az a változat valósult meg, és miért nem egy másik. Ehhez az alternatívák utólagos elemzése (ami jó esetben a korabeli döntéshozatali analízis megismétlése) sokat segíthet.
A Szarajevói variációkban annak idején a valóságosan megtörténttől különböző alternatíva (az angolban a counterfactual) magyarítására a más-tény fogalmat javasoltam, ami azonban nem volt igazán megfelelő. Most megpróbálkoznék egy újabbal, íme: kontrafakt. (Kicsit zavaró, hogy ugyanezen a néven – az internet tanúsága szerint – egy szlovák hip hop csapat is szerepel.) Aki persze ennél jobbat tud, szívesen fogadom.
A Variációkban azt írtam: Természetesen az efféle múltbéli esettanulmányok praktikusan a legfontosabb történelmi mérföldkőnek számító eseményekkel kapcsolatban ígérhetnek érdeklődésre számot tartható hozadékot. Az éppen befejeződött 20. század széles választékot nyújt ilyen sorsfordulókból. Közülük is kiemelkedik 1914 nyarának szenzációja, a szarajevói merénylet, amit – tudjuk jól – alig egy hónappal később az emberi civilizáció jelentős részének elpusztításával fenyegető első világháború követett. Kézenfekvő a kérdés, vajon volt-e reális esély arra, hogy az események más irányt vegyenek. Ezt követően pedig – hogy illusztráljam, miként működik a virtuális történelem – egy meglehetősen rafinált kontrafaktot kínáltam fel elemzés tárgyául: mi lett volna, ha Ferenc Ferdinánd trónörökös megússza a szarajevói merényletet – ám a felesége nem? Hogy mire mentem ezzel, bárki elolvashatja. Most, a világháború kitörésének centenáriumára úgy gondoltam, újabb kísérletet teszek, de ezúttal kézenfekvőbb kontrafaktot választok. A júliusi válság és a világháború kitörésének időszaka iránt érdeklődő spekulátorok egyik visszatérő témáját: Tisza István szerepét.
Közismert, hogy a magyar miniszterelnök július első napjaiban határozottan ellenezte a Szerbia elleni háborút, később azonban gyökeresen megváltoztatta álláspontját és a háborús megoldás támogatójává vált… Száz esztendő múltán még mindig érdeklődést vált ki szakemberekből és a történelem iránt érdeklődő olvasókból egyaránt, vajon mi késztette Tiszát „megtérésére”, „pálfordulására”, ahogy a véleményében beállott „180 fokos” fordulatot gyakran minősítik. Mi is feltehetjük a kérdést: vajon mi lett volna, ha Tisza következetesen kitart álláspontja mellett? Vajon volt-e esélye egy ilyen alternatívának? És ha igen, vajon helyén maradhatott-e volna a magyar kormányfő? Megakadályozhatta-e volna a háború (és ezzel a világháború) kitörését?
A kontrafaktunk alapesetben tehát így néz ki: Tisza István, aki 1914. júliusi 1-i memorandumában határozottan ellenezte a szerbek elleni háborút, ettől az álláspontjától a későbbiekben sem tért el és dacolva minden rá nehezedő nyomással, ragaszkodott a vétójához. Itt azonnal meg kell állnunk egy pillanatra és meg kell vizsgálnunk, vajon megfelel-e a kontrafakt a Ferguson által meghatározott legfőbb kritériumnak, azaz: reális alternatívát jelent-e, olyat, amelyet történelmileg igazolni lehet? Másképp fogalmazva: előfordulhatott-e volna, hogy Tisza nem változtatja meg a többi minisztertársáéval ellenkező álláspontját? Nos, ez a kérdés alapvető fontosságú, hiszen amennyiben irreálisnak minősítjük egy ilyen következetes ellenállás tartós vállalását, úgy a kontrafaktunk nem áll meg a lábán és nem lesz más, mint „játék a szavakkal”.
Volt-e törvényes akadálya annak, hogy a magyar miniszterelnök kitartson álláspontja mellett? Tegyük fel másképpen a kérdést: rá lehetett-e kényszeríteni törvényes úton Tiszát arra, hogy megváltoztassa a véleményét? Nos, arra aligha, illetve legfeljebb azon az áron, hogy felállítják a székéből. Ameddig viszont erre nem kerül sor, addig a magyar kormányfő kizárólag saját meggyőződésének és ítélőképességének függvénye, vajon változtat-e álláspontján, vagy makacsul kitart mellette. Így tehát Tiszának megvan a reális lehetősége arra, hogy továbbra is ellenezze a háborút, amennyiben úgy találja helyesnek, azaz egy ilyen magatartás vállalását elvben nem minősíthetjük irreálisnak. Ily módon kontrafaktunkat érvényesnek nyilváníthatjuk.
Mielőtt azonban tovább mennénk, a júliusi válság eseménytörténetében kevésbé járatos olvasók kedvéért vegyük sorra a legfontosabb tudnivalókat. Tehát: Tisza már június 30-án értesült arról, hogy a bécsi döntéshozók (mindenekelőtt Berchtold külügyminiszter) a szarajevói merényletet a szerbek elleni háború kiprovokálására kívánják felhasználni. Ezt ő határozottan ellenezte és álláspontját július 1-jén egy memorandumban hozta Ferenc József tudomására. Ebben kifejti, hogy 1.) Szerbia felelősségére még nincs kielégítő bizonyíték, így pedig a békebontó szerepét vennénk magunkra a világ szemében, ha háborúba kezdenénk; 2.) a Monarchia stratégiai helyzete különösen kedvezőtlen egy háború kirobbantásához: Románia mint szövetséges elveszett, és a pótlására kínálkozó Bulgária megnyerése még várat magára. Július 7-én a közös minisztertanács (tulajdonképpen a Monarchia kormánya) ülésén Tisza – minden résztvevővel szemben – még mindig kitartott amellett, hogy a szerbeket nem szabad feltétlenül megtámadni: szigorú, de nem teljesíthetetlen követeléseket kell velük szemben támasztani, hogy megmaradjon számukra a diplomáciai vereségbe menekülés lehetősége, és csak e követelések elutasítása után szabad háborúra gondolni. Kizárta annak lehetőségét, hogy s a Monarchia szerb területeket annektáljon, azt azonban nem, hogy Szerbiát többi szomszédja javára megkissebítsék. A teljesen kisebbségbe szorult Tisza másnap (július 8-án) újabb memorandumot küldött az uralkodónak, amelyben megismétli elutasító álláspontját. Még mindig kitart amellett, hogy Szerbiának meg kell hagyni a békés visszavonulás lehetőségét, és újra sürgeti Bulgária megnyerését. Időközben teljes erővel folyik Tisza „megdolgozása”: ebben főleg Berchtold jár az élen, aki hivatkozik az időközben megígért német támogatásra és az egyúttal Berlinből érkező sürgetésre, a Monarchia szövetségesi presztízsének veszélybe kerülésére, amennyiben a Szerbia elleni támadást tovább halogatják, stb. A magyar miniszterelnök ellenállása július 14-ére gyakorlatilag teljesen megszűnik: már nem ellenzi a háborút, de ragaszkodik az „először szigorú követelések majd azok várható nem teljesülése esetén mozgósítás” megoldáshoz.
Feltevésünk szerint tehát Tisza nem hagyja magát meggyőzni és kitart a háborús megoldást most (azaz akkor) rossznak minősítő álláspontja mellett. Ez a most 1914 júliusát jelenti: alkalmasabb időpontban, kedvezőbb feltételek mellett ő sincs a szerb probléma háborús megoldása ellen (ahogy nem ellenzett egy ilyen akciót 1913 októberében, amikor Észak-Albánia kiürítését követelve intézett a Monarchia ultimátumot Szerbiához.) Mivel már július elejére kiderül, hogy Tisza egyedül maradt véleményével, a háborúpárti döntéshozók mindent elkövetnek azért, hogy az ellenállását letörjék. Mi van, ha nem teszik? A közös minisztertanács – amely eredetileg csupán a három közös miniszter együttes tanácskozását jelentette – bár erre törvényi előírás nem kötelezte, mindig törekedett az egyhangú döntéshozatalra. Tisza ellenkezése egyúttal az általa képviselt Magyarország ellenkezését is jelentette. Márpedig háborút kezdeni úgy, hogy azt a birodalom egyik alkotórésze: Magyarország nem támogatja, nonszensz. Ebből az következne, hogy amennyiben Tisza kitart a vétója mellett, úgy nincs szerb háború. Csakhogy ebben az esetben aligha maradhatna a posztján: tulajdonképpen mindegy, hogy ő csinál-e „kabinetkérdést” álláspontja elfogadtatásából és lemond, vagy az uralkodó vonja meg tőle a bizalmat. A végeredmény ugyanaz. Tisza feltehetőleg (és minden valószínűség szerint) hivatalban lévő miniszterelnökként nem tarthatott volna ki háborúellenes álláspontja mellett. Az volt az egyetlen technikailag kivitelezhető megoldás a közös minisztertanácson belüli konszenzus megteremtésére, hogy az ellenkezőt eltávolítják.
A háborút továbbra is ellenző Tisza távozása és egy háborúpárti új kormányfő kinevezése esetén a háború kitörésének esélyei változatlanok maradtak volna. Azaz: makacs ellenkezésével a magyar miniszterelnök aligha akadályozta volna meg, hogy a dualista birodalom háborúval próbálja meg lerendezni Szerbiával fennálló konfliktusát.
Valójában azonban – mint tudjuk – Tisza nem sokáig ellenezte a háborút. Ifj. Bertényi Iván átfogó és alapos tanulmánya (Tisza István és az I. világháború, megtalálható itt: Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemről. Szerk. Romsics Ignác. Osiris, Budapest, 2005.) szinte minden fontos információt egybegyűjt annak tisztázására, mi késztette a magyar kormányfőt álláspontja feladására. A választ, amit a tanulmány végén a feltett kérdésre ad, nem árulom el. Inkább felhívom az Olvasó figyelmét az Országos Levéltár egykori kiváló levéltárosának, Komjáthy Miklósnak a megállapítására (ő adta ki 1966-ban az 1914-18 közötti közös minisztertanácsi ülések jegyzőkönyveit), aki felfigyelt rá: Tisza aligha egy csapásra (180 fokkal) változtatott álláspontján, azaz nem lehet „megtérésről” („pálfordulásról”) beszélni vele kapcsolatban. Szerinte a július 7-i közös minisztertanácsi jegyzőkönyvből kiolvasható, hogy Tisza háborúellenes pozíciója már az ülés végére is sokat gyengült. Gyakorlatilag folyamatos visszavonulásra kényszerült, ami azután logikusan vezetett az ismert végeredményhez.
