Pécsi 19-es honvédek nyomában Bosznia-Hercegovinában

2013.10.23. 06:20 :: Nagy Háború szerkesztőség

Moticska Tihamér a pécsi 19-es honvédek hadiútjának szenvedélyes kutatója. A Kárpátok, Bukovina és Dél-Tirol után most Bosznia-Hercegovinába kalauzol bennünket. Segítségével egy különleges és felemelő nyomozás részesei lehetünk a festői szépségű, vadregényes tájon…

 

1914 nyarán, amikor az osztrák–magyar monarchia uralkodója – a szarajevói merényletre válaszul – végső elhatározásra szánta el magát, és hadat üzent Szerbiának, még senki nem gondolhatta, hogy mekkora terhet ró ezzel a birodalomra, és milyen iszonyatos árat kell majd fizetni mindezért emberben, eszközben egyaránt. Mérlegre téve az elért eredményt, nem kerülhető meg a kérdés: vajon mit gondolnának a hazájuktól távol, idegen fölben nyugvó katonáink? Megérte-e az áldozat, bíztathatnánk-e őket azzal, hogy hősi haláluk nem volt hiábavaló? Ránk, utókorra az a kötelező feladat hárul, hogy felkutassuk hőseink sírjait, elzarándokoljunk oda, és alázatos lélekkel lerójuk kegyeletünket.

Bosznia-Hercegovina

Komoly hegyekben ritkán túrázó ember számára érdekes, izgalmas kalandokat ígérő vidék. A Szerémség felől közeledve hegyvonulatainak halványan kirajzolódó kontúrjai már távolról feltűnnek a déli horizonton. Amikor átlépjük a Szávát, már nem sok idő kell, s hamarosan a hegyek közé érünk, ahol körös-körül megszaporodnak az égbetörő sziklák, és a szűkre méretezett szerpentinek feladják a leckét az autó vezetőjének, aki folyamatos „elfoglaltsága” közepette szinte semmit sem lát a csodálatos tájból. A mély, szűk völgyekkel szabdalt hegyek oldalába vájt kanyargós utakon haladva néha úgy tűnik, mintha a természet alkotta sziklafalak szemben csak karnyújtásnyira lennének.

Rövid pihenő Rövid pihenő

Később, ahol a közúti alagutak is kísérői lesznek utunknak, egy kanyarból kiérve váratlanul megpillantjuk lent, a meredek völgyben tovahömpölygő, néhol tajtékosan fodrozódó folyót. Lenyűgöző látvány, s csak nézem elmerengve, mert életemben most látom először. Messze délen, Montenegró határánál, a Tara és a Piva összefolyásából indul, majd a hegyek között magának utat törve, hangos robajjal zúdul alá. Néhol rohanva köveket görget, máshol csendes méltósággal hömpölyög, s ahol a meredekfalú hegyek lankásra váltanak, kiszélesíti medrét, s élénkzöld vizével barátságos folyónak mutatja magát.

A folyó Višegrad mellett A folyó Višegrad mellett

Gyermekkoromban galamblélekkel megáldott Édesanyám csengő hangján hányszor is hallottam ennek a folyónak a nevét és a vele kapcsolatos történetet? Már nem emlékszem, de számára sajnos nem adatott meg, hogy lássa. Tudom, hogy Nagyapám története kapcsán közöm van ehhez a folyóhoz, amely közel száz évvel ezelőtt kis híján gyökeresen megváltoztatta családunk történetét. A találkozás gondolatban százszor-ezerszer elképzelt pillanata évtizedek múltán most valóra vált. Egy pillanatig magam sem hiszem, hogy itt állok Bosznia-Hercegovina hegyei között, egy kopár szikla szélén, s alattam lent a kanyarogva tovatűnő folyó – a Drina. A háború kezdetén nagy dolgok történtek fent, a Száva menti torkolatánál és itt lent délen, Visegrád környékén is. A Monarchia seregei e vidéken ütköztek meg először a szerb csapatokkal, és igyekeztek mélyen benyomulni Szerbia földjére.

* * *

A pécsi 19-es honvédezred három zászlóalja teljes létszámban 1914. augusztus 12-re érkezett be Szarajevóba. A kirakodást és rendezést követően, 15-én gyalogmenetben indult Sokolacon és Rogaticán át Visegrádra, a szerb határ közelébe. Ezt a légvonalban számolva közel 100 kilométeres utat 4 nap alatt tették meg, amelynek során a Romanja-planina vidéken áthaladva számos szintkülönbséggel is meg kellett küzdeniük. Ez jócskán kimerítette a csapatokat, így a beérkezéskor egy azonnali támadó hadművelet elrendelésére gondolni sem lehetett. Várható volt, hogy a város környékére betörő szerb zászlóaljak gyenge határőrizetünket hátraszorítják, és – azért, hogy megnehezítsék a folyón az átjutást – a város egyetlen átkelésre alkalmas kőhídját nagy részben lerombolják. Így omlottak Szokoli Mehmed pasa 1577-ben épített hídjának több mázsás kövei hangos robajjal a Drinába.

Híd a Drina felett Híd a Drina felett

Potiorek szándéka az volt, hogy – a folyamatban lévő támadási tervnek megfelelően – a Száva északi partján, a Szerémségben felvonult 2. hadsereg tüntető fellépésével párhuzamosan, az 5. hadsereg augusztus 12-én a Drina alsó folyásánál átlépi a határfolyót, megveri az ott lévő szerb egységeket és mélyen benyomul Szerbiába, a Kolubara vidékére. Számítani lehetett arra, hogy ezzel magára vonja az Arangjelovac környékén állomásoztatott szerb tartalékot is. A tervek szerint ennek következtében délen, 70 km-el lejjebb út nyílna a 6. hadsereg számára, hogy hét nappal később Višegradnál, a Drinát szintén átlépve a határhegyeket az ellenségtől elragadja, és az Uzice felé irányuló hadműveletet megindítsa.

Visegrád és a Panos (979 m) Visegrád és a Panos (979 m)

A kigondolt tervnek megfelelően augusztus 19-én este megkezdődött az átkelés a folyón és a Panos hegy közvetlen közelre lenyúló dombjainak elfoglalásával szilárd alap teremtődött a másnapra kiadott támadás végrehajtásához. 20-án kora reggel a 9. gyalogdandárnak a Panos főkúp elfoglalása, a 10. dandárnak a Rieka pataktól északra magasodó Gostilje környék megtisztítása volt a feladata, miközben ezredünk két zászlóaljának a Dacim és a Panaliste magaslatok felé kellett előretörniük.

A visegrádi ütközet A visegrádi ütközet (Légrády Elek összeáll.: A volt magyar királyi pécsi 19. honvéd gyalogezred és alakulatainak története című kötetből)

A 19-es honvédek ekkor estek át a tűzkeresztségen: a kialakult heves puskatűzben arctámadással megközelítették az ellenséget, és – kisebbfajta diadalt aratva – előbb a Panaliste, majd nem sokkal utána a Dacim feladására kényszerítették. Délelőtt 11 órára teljesítették a feladatot, elfoglalták mind a két kiszögellést és a kapcsolódó gerincvonulatot, miközben a szomszédos magaslatok birtoklásáért még napnyugta után is ropogtak a fegyverek. Az ezred – ütközetelőőrsök kiküldésével biztosítva magát – fent a gerincen, a Dacim közelében töltötte az éjszakát.

A Panaliste (814 m) és a Dacim (776 m) A Panaliste (814 m) és a Dacim (776 m)
(a Gostilje irányából fotózva)

A két szomszéd dandár esetében a kitűzött cél elérése nehézségekbe ütközött. A 10. dandárnak nem sikerült maradéktalanul megszállnia a Gostilje környékét és elűzni onnan az ellenséget. A támadást ezért 21-én folytatni kellett, ebbe már a 19-es honvédek is bekapcsolódtak oly módon, hogy a Dacim északi lejtőjén leereszkedve –a dandár jobboldalán – oldalvédként haladtak a Rieka patak völgyében keleti irányba, ami új lendületet adott a támadásnak.

A Gostilje (1315 m) A Gostilje (1315 m)

Az esemény, amely az első Drina-menti csata, illetve az abban említett visegrádi ütközet néven vonult be a történetírásba, elkésett manővernek bizonyult. A támadás megindítása idején északon, a Drina torkolatánál az 5. hadsereg a szívósan védekező és időközben megerősödött szerb vonalak előtt megtorpant, állásharcba keveredett. Az utánpótlás akadozása miatt helyzete válságosra fordult és némileg „megtépázva” már megkezdte a visszavonulást. Ekkor (21-én este) Potiorek a 6. hadsereg ígéretes támadását is leállíttatta és a csapatokat a Drina mögé rendelte vissza. Összességében nézve a két ütközetnapnak csak annyi eredménye volt, hogy a Visegrád környékéről kiűzött szerb haderő a saját országába húzódott vissza.

* * *

A háború e mellékeseménnyé vált mozzanata nem is keltette volna fel a figyelmet, ha nem történt volna ott valami, ami a pécsi ezredet érzékenyen érintette. Az emlékalbum e fejezetének áttanulmányozása megindította a fantáziámat, és egyre érlelődött bennem a gondolat, hogy elutazzak Bosznia-Hercegovinába, a Visegrád környéki hegyekbe, és a számomra elérhető ismeretekkel felvértezve végére járjak a dolognak. Tudtam, hogy eszközeim korlátozottak és támpontként csak az emlékalbumban foglaltakra hagyatkozhatok. Nehezítette a döntést, hogy sohasem jártam még azon a vidéken, valamint az is, hogy az 1990-es években vívott szerb–horvát háborút követően sok helyütt veszélyes gyalogsági taposóakna maradhatott még a terepen, a felszín alatt. De mindez nem rettentett vissza elhatározásomban. Párommal végül 2013 júliusának a közepén elindultunk felfedező utunkra. (Csak útközben mertem elárulni neki, milyen veszélyekkel kell majd túránk során szembenéznünk. Megóvom a Tisztelt Olvasót annak részletezésétől, hogy mit kaptam cserébe eme életbevágóan fontos információ közléséért.)

Megérkezésünkkor, a helyieket kikérdezve kiderült azonban, hogy azon a környéken semmi ilyentől nem kell tartanunk, így megnyugodva foglaltuk el szolid szállásunkat Visegrádon, a Drina jobb partján. A folyóra néző teraszról szűk egy hétig gyönyörködtünk e csodaszép látványban.

Kilátás a motel kertjéből Kilátás a motel kertjéből

Ha csak az lett volna utazásunk célja, hogy közel napra pontosan 99 év múltán magam is végigjárjam az utat a pécsi 19-esek nyomdokvonalán, a folyótól a határhegyekig, ahol az ezred először ütközött meg az ellenséggel, s hogy lássam a vidéket és érezzem a környék hangulatát, az út már akkor is emlékezetes lett volna. Ha csupán azért mentem volna, hogy a Panaliste és a Dacim felé vezető ösvényeken keressem az út porában Nagyapám lába nyomát, és próbáljam minden lépésnél bakancsomat csizmájának nyomába igazítani, már akkor is életre szóló túraként említhetném. Természetesen mindezekért is mentem, és az ott kapott élmények emlékeim kitörölhetetlen részeivé váltak. De vállalkozásomnak volt egy titkos célja is: meg akartam keresni a Dacim és a Gostilje között, a Rieka patak völgyében azt a helyet, ahol 1914. augusztus 21-én reggel Kleszky Ottó ezredest, a 19-esek ezredparancsnokát egy szerb járőr puskájából halálos lövés érte. Fel akartam kutatni a közelben a sírt, ahová katonái másnap eltemették. Elhatározásomat erősítette az az egyedülálló körülmény, hogy Kleszky ezredes volt a pécsi ezred első tiszti halottja.

Kleszky Ottó ezredes ezredparancsnok Kleszky Ottó ezredes ezredparancsnok (Légrády Elek összeáll.: A volt magyar királyi pécsi 19. honvéd gyalogezred és alakulatainak története című kötetből)

Az ezredalbum az esemény szemtanúi elmondására támaszkodva külön bekezdésben írja le az ezredparancsnok halálának körülményeit. Augusztus 21-én hajnalban a Dacim gerincvonulatán éjszakázó 19-es ezredet arra rendelték, hogy a 10. dandárnak a Gostilje felé irányuló előnyomulását a Rieka patak völgyében kövesse, hathatósan támogassa. Az ezred meg is indult, Donje Dubovónál leereszkedett a völgybe, a fenyőerdőből kiérve átlépte a patak vonalát, majd az annak északi partja mentén elterülő fás-bokros, ligetszerű lankán haladt keleti irányba felfelé, párhuzamosan a patakkal. Ekkor a Gostilja felől már élénk harci zaj hallatszott. Egy kisebb ellenséges csoport északi irányból a vonuló 19-eseken rajtaütött, de a kb.1000 lépés távolságnak köszönhetően a lövések emberben kárt nem okoztak. E rövid „csetepaté” után a honvédek a cserjékkel és fákkal szegélyezett patakmederben, a medret kísérő növényzet takarásában folytatták útjukat.

Ekkor az idős parancsnokon ismét úrrá lett túlzott vakmerősége, és saját elhatározástól indíttatva Petress János segédtisztje kíséretében a csapatok előtt mintegy felderítői tevékenységbe kezdett. Sem altisztjei kérésére, sem segédtisztje figyelmeztetésére nem hallgatott, és nem törődött testi épségével, pedig a közvetlen közelben lévő cserjés-bokros növényzet számos lehetőséget kínált kisebb ellenséges csoportok rejtőzködésére. A személye védelmére kirendelt biztosító bakákat is hátrébb rendelte, nehogy az ellenség felfigyeljen a mozgásra. Segédtisztje többszöri kérését, hogy „fedje magát, és ne mutasson egész alakot” végül megfogadta, és a magas fűben hasalva mindketten távcsövezni kezdtek az ellenség vonalainak, azok vélt elhelyezkedésének kikémlelésére. Eközben – anélkül, hogy segédtisztje azt érzékelte volna – az ezredes ismét felemelkedett, azzal a szándékkal, hogy új megfigyelési pozíciót foglaljon el. Alig tett előre 6-8 lépést, amikor az egyik közeli bokor takarásából puskalövések dördültek és két lövedék felsőtestén találta a parancsnokot. Petress azonnal a sérült ezredes segítségére sietett, felsegítette a már görnyedő parancsnokot és „szenvedélyesen felkorbácsolt dühében” pisztolyából viszonozta a tüzet abba az irányba, ahonnan a lövéseket feltételezte. Ekkor újabb lövés dördült a bokor mögül, de a „segédtisztnek szánt golyó” újfent az ezredest találta el. A biztosítók – észlelvén a bajt – előrerohantak, de a megbúvó (2-3 fős) szerb járőr észrevétlen kereket oldott. Kleszky a mellkasát ért lövések okozta súlyos sérülés következtében segédtisztje karjában néhány perc múlva kiszenvedett.

Kleszky ezredes halála Kleszky ezredes halála (Légrády Elek összeáll.: A volt magyar királyi pécsi 19. honvéd gyalogezred és alakulatainak története című kötetből)

Ezt követően „Petress szds. az ezredes sírhelyét az eset színhelyétől mintegy 200 lépésnyire, egy kis kunyhó szilvásában jelölte ki, ahova a szomorú szertartáshoz a rákövetkező napon az egész ezred osztatlan részvéte kísérte.”

Petress János százados ezredsegédtiszt Petress János százados ezredsegédtiszt (Légrády Elek összeáll.: A volt magyar királyi pécsi 19. honvéd gyalogezred és alakulatainak története című kötetből)

További idézet az ezredalbumból a parancsnokról: „Néhai nemes Kleszky Ottó ezredes. A budapesti hadapród iskola elvégzése után, 1879–1889 években, hadnagyi és főhadnagyi rangban a cs. és kir. 38. és 48. gyalogezrednek kötelékében Wienben és Szegeden szolgált. 1889-ben lépett a honvédség kötelékébe és előbb az 5. h.gy.e.-nél Szegeden századosi rangban, majd Budapesten az 1.h.gy.e.-nél századosi és őrnagyi rangban teljesített szolgálatot. 1898-ban a Vaskapu megnyitásakor, Orsován Őfelsége I. Ferencz József mellé, mint szárnysegéd volt kivezényelve. 1907-ben lett alezredes és került a kikülönített újvidéki honvédzászlóalj élére, majd 1910-ben ezredessé előlépve a pécsi 19. h.gy.e. parancsnoka lett. 1912-ben nyugdíjazását kérte, de kérését »Ist zum weiterdienen aufzuvordern« megjegyzéssel küldték vissza az akkori bécsi kabinetirodából. Így maradt a 19. h.gy.e.-ben és vonult annak élén a világháborúba. A 19-esekkel a szerb hadszíntérre vonult és 1914. augusztus 21-én hősi halált halt. Az ezred első tiszti halottja volt. Kitüntetései: Lipótrend lovagkeresztje, katonai érdemkereszt, katonai érdemérem, két emlékérem és a balkáni mozgósítási kereszt.”

Eddig a történet…

* * *

Nem tudni pontosan honnan jött a bátorságom (merthogy önbizalom terén azelőtt sem voltam hiányban), hogy amatőr „csatatérturistaként” a hadszíntérkutatás mezsgyéjére lépjek. Erre a területre csak képzett és felkészült „profik” merészkednek, akiknek eredményei mindenkor őszinte csodálatomat és elismerésemet váltják ki. Tessék tehát az alábbi sorokat ekként tekinteni.

Nos, a feladat adott: meg kell találnunk Kleszky ezredes halálának és temetésének helyszínét. Felmerül a kérdés, hogy az emlékalbumban leírtak és a csatolt szabadkézi terepvázlat vajon elegendő információt hordoznak-e? Megfejtésük után lehetőség nyílhat-e arra, hogy sikerrel kecsegtető kutatást végezzünk el a terepen? Kezdetben kérdések garmadájával kellett megbirkóznom, és nem is sikerült mindegyikre elfogadható választ találnom.

Vajon ott nyugszik-e még ma is Kleszky ezredes „az eset színhelyétől mintegy 200 lépésnyire, egy kis kunyhó szilvásában”, ahová katonái 1914. augusztus 22-én temették? Magyary-Kossa Béla tábornok, aki a háború idején az ezred század-, majd zászlóaljparancsnoka volt, az emlékalbum szerkesztőbizottságának elnökeként lelkiismeretes gyűjtőmunkát végzett és hajtómotorja volt az ezredtörténet kéziratba foglalásának. A vaskos, cca. 600 oldalas könyv végül 1938-ban jelent meg nyomtatásban. Kézenfekvő a feltételezés, hogy amennyiben az 1914 és 1938 között eltelt 24 év során az ezredes vonatkozásában időközben változás történt volna, az minden bizonnyal megemlítésre került volna valamelyik fejezetben, vagy legalább lábjegyzetben, de erre semmiféle utalást nem találtam.

Áll-e még a kunyhó, megtalálható-e romja a terepen? A 200 lépés, mint hosszmérték relatív, más távolságot eredményez sík aszfalton és mást fűvel dúsan benőtt domboldalakon. Két pont viszonylatában a távolság mellett az irány is fontos adat, de sajnos az égtáj megemlítése az írásból kimaradt. Józan mérlegelés alapján kizárhatók ama területrészek, amelyek alkalmatlanok s egyszersmind méltatlanok egy temetéshez (gondolok itt vizenyős, meredek, sziklás, erdős-bokros területekre). Volt-e fejfa, sírkő, és egyáltalán meg akarták-e bármilyen módon jelölni ezredparancsnokuk nyughelyét a katonák? Mennyit tudhatott a környékbeli (gyér) lakosság az eseményről? Feldúlták-e indulatos kezek, avagy volt-e ideje a természetnek jótékonyan elfedni (és elfeledtetni) a sírhelyet? Tudomásom szerint a temetéstől számítva 4 évig nem nyomult ellenséges érzületű csoport a környékre. Megannyi kérdés, amely még hosszan folytatható lenne…

Sokáig az is gondot okozott, hol is kell keresni Visegrád környékén azt a területet, amit a 22. sz. terepvázlat mutat, és csak lassan tisztult a kép. A szabadkézi rajz átültetése térképre, illetve az egyetlen ismert tereppont koordinátáinak meghatározása (ahol az ezredest a lövés érte), annak minden bizonytalanságával együtt, szintén sok fejtörést okozott.

Bosznia-Hercegovina autótérkép részlet Bosznia-Hercegovina autótérkép részlet

Ilyen előzményekkel, e gyenge szál mentén indultunk az első terepbejárásra. Inkább volt ez nevezhető előzetes terepszemlének, amelynek során tisztázódott milyen körülményekkel is kell majd szembenéznünk az elkövetkező napokban. Kapóra jött, hogy akadt egy szimpatikus idős úr – visegrádi lakos –, aki ismerte a környéket és az emlékkönyvből kimásolt térképvázlat alapján készségesen elkalauzolt bennünket a helyszín közelébe, egy erdei forráskútig. Mielőtt elváltunk, nem mulasztotta el, hogy felhívja figyelmünket a magas szárú bakancs viselésére, ugyanis a környéken bármikor számítani lehetett mérges kígyó előbukkanására. Örömünk nem lett felhőtlen e közlés hallatán, de komolyan vettük és megfogadtuk tanácsát.

Kút a Gostilje lábánál Kút a Gostilje lábánál
(GPS koordináták: 43.84556,19.31275 magasság: 588 m)

Kedvező körülmény volt, hogy a kút közelében találtunk egy kis szabad helyet, ahol félreállhattunk autónkkal, alkalmi parkolónk így a napi bejárások kiindulópontja lett. Forgalom alig volt az erdei úton, kirándulásunk egész ideje alatt csak néhány autóval találkoztunk. Egyszer előfordult, hogy egy környékbeli az idegen rendszámot látva megállt és felajánlotta, hogy eligazít bennünket, mert teljesen biztos volt abban, hogy nagyon eltévedtünk. Hálásak voltunk a gesztusért, sűrű bólogatás közepette meghallgattuk útbaigazítását (amiből egy szót sem értettünk), s közben mosolyogtunk magunkban, mert soha közelebb nem álltunk még úticélunkhoz, mint akkor, de ő ezt persze nem tudhatta.

Még hozzáértők körében sem ismeretlen tény, hogy egy adott pontból szemlélt terepet, ahol nincsenek kapaszkodópontként műtárgyak, nem is olyan egyszerű feladat összevetni a műholdfelvétel kinyomtatott fotójával. Nekünk is csak hosszú vizsgálódás, távcsövezés és iránytű használat után sikerült megtalálni helyünket a térképen. Ettől kezdve a dolgok fordítva történtek: nem az előre megbecsült GPS koordináták metszéspontjait kerestük a terepen, hanem a napi túrák végeztével szállásunkon – hála a motel wifi szolgáltatásának –, számítógépen ellenőriztük a fontosnak vélt pozíciókban felvett koordinátákat.

Első feladatunk az volt, hogy leereszkedjünk a völgybe, megkeressük a Rieka patakot, s azon felfelé haladva (vagy inkább bukdácsolva) több ponton rögzítsük a meder vonalát ott, ahol elegendő számú műhold érzékelte GPS készülékünket. Később volt is nagy meglepetés a számítógép előtt, amikor a pontsorozatok megmutatták a patak vonalvezetését, ami némileg eltért az általunk „nagy szakértelemmel” feltételezett vonaltól.

A Rieka patak medrében A Rieka patak medrében

22. sz. vázlat (részlet) 22. sz. vázlat (részlet)

Következő lépésként fel kellett kutatnunk annak a piciny pataknak a torkolatát, amelyet a C-vel jelzett támadás iránya alatt csak sejteni lehet, látni alig. A július végi nagy hőség, a régóta tartó csapadékmentes időjárás is oka lehetett annak, hogy csak hosszú keresgélés után találtunk rá arra, amit a látottak alapján inkább csermelynek vagy érnek lehetne nevezni, és nem is egy, hanem két-három egymáshoz közeli ágon, szinte észrevétlenül csordogált a Rieka patakba (GPS: 43.84315,19.31201 m: 533m). Bizonyosságot kellett találnunk arra, hogy tényleg „patakkal” állunk-e szemben. Amint a torkolattól indulva a sejtett medervonal mentén haladtunk felfelé, kb. 100–120 méterre egy bozótos sűrűjében találtunk is egy rég leomlott gyaloghidat, korhadó hídlábakkal. Így, miután „nagy gondossággal” beazonosítottuk a patakot és torkolatát, másnap már meg is kísérelhettük, hogy meghatározzuk Kleszky ezredes hősi halálának feltételezett helyét. Állandósult kétségünket folyamatosan kísérte az a sajnálatos körülmény, hogy a vázlatrajzon sem a méretarányt, sem a léptéket nem tüntették fel, ami odáig vezetett, hogy a jelzett északi irány pontosságával kapcsolatban is voltak fenntartásaink. Végül hosszú mérlegelés után (ami inkább tűnt vívódásnak) rá kellett mutatnunk egy pontra (GPS: 43.84329,19.31166), és el kellett fogadnunk, hogy a rendelkezésre álló információk a hely pontosabb behatárolására nem adnak lehetőséget. Azonban e nehézség sem akadályozott meg bennünket abban, hogy emelkedett lélekkel álljunk ott a Rieka völgyében és gondolataink a régmúltban kalandozzanak: hallani véltük a Gostilja felől a csatazajt és közvetlen közelről a három puskalövést, amely 99 évvel ezelőtt kioltotta Kleszky ezredparancsnok életét.

Az ezred gyászjelentése 1915. január 1-én az ezredalbumból Az ezred gyászjelentése 1915. január 1-én az ezredalbumból

Innen kb. 200 lépésre „egy kis kunyhó szilvásában” megtalálni a sírhelyet egyszerű feladat lesz – gondolhatnánk. Már túraprogramunk legelején meglepetéssel kellett tapasztalnunk, hogy a „szilvásnak”, mint információnak kevés az értéke, mert azon a vidéken igen gyakoriak a szilvafákkal benőtt ligetszerű domboldalak. Kis könnyebbséget sejtettünk, amikor a helytől keleti, észak-keleti irányba, ami akkoriban a csapatok támadási iránya volt, bokrokkal, fákkal benőtt területet találtunk, ahol csak elvétve volt egy-egy szilvafa. Ennek ellenére nagy körívekben átvizsgáltuk a terepet, benéztünk minden bokor alá, kerestük a magas fűben a pontosan nem is tudtuk mit. Kutatásunk itt eredmény nélkül végződött, ezután közel egy órába telt mire a ruházatunkra és felszerelésünkre ragadt bogáncsoktól megszabadultunk. Fáradtan, némi csalódottsággal indultunk vissza szálláshelyünkre, ahol jólesett a pihenés. Következő nap a nyugatra eső terület következett. Talán majd ott több szerencsénk lesz…

A Rieka völgye, a patakot északról kísérő lanka  A Rieka völgye, a patakot északról kísérő lanka

Amint átküzdöttük magunkat az út menti sűrű bokrokon és a pókhálókat is lesöpörtük magunkról, a völgybe leereszkedve a távcsőben már messziről szembetűnt egy kisebb kiemelkedésen egy fehér kő. Egyelőre igyekeztünk nem tudomást venni róla, nehogy félrevezesse rendszeresen eltervezett kutatásunkat. Itt feltűnően megszaporodtak a szilvafák, ugyanakkor látszott rajtuk az elhanyagoltság, mert nagyon sok volt közöttük a beteg, elpenészedett fa. A lövés feltételezett helyétől, mint középponttól számítva kb. 200 méter sugarú körcikkben, északi iránytól a Rieka patakig, kisebb területfelosztásokkal, lépésről-lépésre átvizsgáltunk minden négyzetmétert: a szilvafák és a bokrok környékét, a mezőt, a burjánzó, néhol derékig érő fűben, ügyelve, nehogy felderítetlen területet hagyjunk magunk mögött. Ahol sejtettünk valamit, ott távolabbra is kiterjesztettük a kutatást. A nehéz terep, a szikrázó napsütés, a szokatlanul nagy hőség szinte minden erőnket kivette, de az idő szűke miatt lazítás nem volt megengedhető. A remélt, gyors siker elmaradása és a kimerítő gyaloglás következményeként páromnál szemlátomást kezdett elpárologni a lelkesedés, ami magasabb hőfokra emelte körülöttünk a már amúgy is izzó levegőt. Ezt érzékelve egy közeli árnyékban hamarjában rövid pihenőt és a „tartalék adag konzerva” elfogyasztását rendeltem el. Gyors helyzetfelismerésemnek volt köszönhető a lépés, mert ezzel az utolsó pillanatban sikerült csírájában elfojtanom egy beláthatatlan következményekkel fenyegető „zendülést”.

Miután kifújtuk magunkat, és a már tapintható feszültséget is sikerült lecsillapítani, nekiláttunk az újabb területrészek átkutatásának. Fel-le, jobbra-balra lépésről-lépésre pásztáztuk a terepet, a szisztematikusan lerakott hátizsákjaink, mint sávhatárt jelző pontok között. Soha ennyit még nem gyalogoltunk idegen országban, egy számunkra nem is oly rég még ismeretlen nevű patak közelében, árkon-bokron, keresztül-kasul, s tettük mindezt kézzel fogható eredmény nélkül. Késő délután lett, mire sikerült kizárnunk minden egyéb területrészt, s utolsó lehetőségként megközelítettük a már korareggel távolból felfedezett követ, de a „szenzáció” itt is elmaradt.

GPS: 43.84388,19.31055  magasság: 567 m GPS: 43.84388,19.31055 magasság: 567 m

Itt sem utalt semmi arra, hogy minden kétséget kizáróan megtaláltuk Kleszky ezredes sírhelyét. Ám körbenézve a hely, a környék nagyon illett egy hősi halált halt magyar tiszt sürgős, ám mégis méltóságteljes eltemetéséhez. Szerettem volna Petress százados gondolataiban olvasni. Ha én éltem volna át azokat a napokat, és rám hárult volna a feladat a közeli sírhely kijelölésére, vajon ezt a helyet választottam volna-e? Próbáltam számos okot felhozni, hogy miért itt temessék el katonái, és néhány okot arra is, hogy miért ne itt, de ebbéli okoskodásom sem vitt előbbre.

Ez volt az egyetlen domb a környéken, a tetején 15–20 m2 egyenes felszín a Rieka felé lejtő terepen. A csapadékvíz elkerüli, máshol keres utat a patakhoz. A domb tetején kő, amihez hasonlót közel s távol nem találtunk, s egyébként sem jellemzőek a környékre a felszín alól kibúvó kövek. Sem írást, sem rávésett jelet, semmilyen emberi kéz munkájára utaló nyomot nem találtunk rajta. Helyéből kimozdítani nem tudtam, ami alapján akár az ezredes természet adta sírköve is lehetne. Eszközeim nem voltak, de amúgy sem próbáltam volna meg, mert a hely „őrangyala” bizonyosan lesújtott volna rám, ha ásóval „nekiesem”, hogy bebizonyítsam feltételezésemet. Háromszor is „leléptem” a távolságot a lövés feltételezett helyétől, ami mindhárom esetben 160-165 lépést eredményezett. Végül is nem tudtuk eldönteni, mit higgyünk erről a helyről. Ennek ellenére emelkedett lélekkel álltunk ott Bosznia-Hercegovina „kellős közepén”, a szerb határ szomszédságában, a mások számára jelenkéktelen, de nekünk a „mindent” jelentő Rieka patak közelében. Elmélkedtünk a múltról, amikor magyar s benne baranyai és somogyi bakák ezrei vonultak e völgyekben.

Kutatásunk négy napja alatt cca. 60–62000 m2-t vizsgáltunk át, de alig jutottunk közelebb a megoldáshoz. Sajnos programunk itt végéhez közeledett, lassan már a hazafelé vezető útra kellett gondolnunk. Utolsó pillantásomban sajgó szívvel néztem vissza a völgyre, búcsúzásként gondolatban kezemet képzelt sapkagombomhoz emelve, feszes vigyázban tisztelegtem Kleszky ezredparancsnok megidézett szelleme előtt.

Útban hazafelé sokat töprengtünk, vajon volt-e olyan körülmény, olyan tényező, ami elkerülte a figyelmünket, amit kihagytunk a számításból? Számomra ma is csak az a bizonyos, hogy a kérdések zöme továbbra is kérdés maradt. Meggyőződésünk, hogy, ha egyetlen, „fontos” mondattal bővebb lett volna az ezredesről írt történet, akkor sokkal közelebb kerültünk volna a megoldáshoz. Mindezekkel együtt felejthetetlen napokat éltünk át a Drina és a Rieka partján. Az eredetileg nyári pihenésre szánt időnk alatt jól elfáradtunk, de egyben ma is biztosak vagyunk: amint arra lehetőségünk nyílik, ismét visszamegyünk Visegrádra, a Dacim-Panaliste-Gostilja környékére, hogy újra átélhessünk ilyen erőteljes pillanatokat.

Tartózkodom annak állításától, és sugallni sem volt szándékom, hogy minden kétséget kizáróan megtaláltuk az ezredes hősi halálának és elhantolásának pontos helyét. Azt azonban talán jó eséllyel kijelenthetem, hogy pécsiként és talán még magyarként is úttörők voltunk abban, hogy kerestük és nagyon közel jártunk Kleszky Ottó ezredparancsnok sírhelyéhez – lélekben mindenképpen. Abban is talán szintén elsők voltunk, hogy elődeink nyomát keresve bebarangoltuk a hegyek között a Rieka patak völgyét, ahol 1914 augusztusának derekán nagy- és dédapáink élet-halál harcukat vívták az ellennel a „Királyért és Hazáért”.

10 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr315593404

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

wraith42 2013.10.23. 22:22:29

A kiváló cikkel kapcsolatban csak két megjegyzésem lenne: a korabeli hadisírgondozásról olvasottak alapján én elég valószínűtlennek tartom, hogy az ezredes végső nyughelye is ott lenne. Ha a hadihelyzet miatt 1914-ben esetleg nem is tudták elhozni onnan, legkésőbb Szerbia elfoglalása után biztos sort kerítettek rá. Esetleg a mostani hadisírgondozók tudnak segíteni, hogy merre lehet ezügyben kutakodni. A másik, hogy esetleg érdemes lenne az ezred iratanyagában kutakodni, hátha előkerül valami releváns dolog, elvileg van belőle 1,4 ifm azért az nem kevés :)

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2013.10.23. 22:39:42

@Ren42: a cikkre felhívtuk a hivatásos hadisírgondozó ismerőseink figyelmét is.

Én elfogadom a szerző érvelését, hogy akkor erről az ezredalbumban is beszámoltak volna, hisz mégis csak az első tiszti halottjuk volt, ráadásul az ezred parancsnoka, s az album készítésekor már "nyugodt körülmények között" tudtak minden információt összegyűjteni.

Az esetet követően az ezredet más frontokra vezényelték, Tihamér többi cikkéből ez jól nyomon követhető, s talán a hóború idején emiatt felejtődött el a sír, később meg talán lehetetlen vállalkozás lett volna megkeresni.

Az ezred levéltári anyagának az átnézése jó ötlet, s ha van akkor a dandár és a hadosztály anyagáé is, mert ilyen magas rangú tiszt esetén ott is elképzelhető információ. (Bár ekkor még eléggé a háború elején vagyunk, s elég zavaros napokról van szó, így jó kérdés, hogy náluk mennyire működött jól az "adminisztráció". Az orosz fronton olvastam - és talán már itt is idéztem-, hogy volt olyan ezred, ahol csak szeptember második felében gondoltak arra először, hogy a veszteségeket is nyilván kellene tartaniuk...)

MTi 2013.10.24. 07:05:41

Gratulálok a szerzőnek: szép tűra és kiváló beszámoló - köszönöm!
Egyébként én sem tartom valószínűnek, hogy az ezredes földi maradványai még ott nyugszanak! Ha a katonnai szervek nem - amit kétlek - léptek, akkor a család bizonyára hazahozatta. De a két világháború közötti hadisírgondozás során - amikor is magyar hadisír-megbízott működött az akkori jugoszláviában - is prioritás volt az elesett tisztek hazahozatala, ill. a terepen lévő sírok exhumálása és közös temetőbe való átszállítása.

Moticska Tihamér 2013.10.25. 20:19:35

@Ren42: @PintérTamás: @MTi:

Kedves Fórumtársak!
Egyetértve minden felvetésükkel bennem is élénken dolgozik a ”kétség” az ezredes úr mai (végső) nyughelyét illetően. A javasolt levéltári kutatás minden bizonnyal közelebb vinne a megoldáshoz, de számomra azok a polcok elérhetetlenek.

Csakhogy még erősebb legyen a kontraszt:
Az említett ezredalbumban példa van arra, hogy egy főhadnagy - aki 1917-ben halt hősi halált Kirlibabán és ott temették el -, hamvai végül hazakerültek. Fél év múlva édesapja kihantoltatta, (saját költségén?) hazaszállíttatta és ”nagy katonai pompával” itthon újratemette. Említést tesznek még egy hdj. őrm. hősi haláláról ugyanott (és azon kívül semmi egyebet) az 1916. szeptemberi harcok idejéből, akinek sírkövére teljesen véletlenül bukkantam a pécsi köztemetőben. Az Ő esetében egyértelmű az azonosság, mivel neve mellett a rendfokozata, az elesés helye, ideje és ezrede (19.hgye.) is „kőbe van vésve”, ami teljes mértékben egybeesik az albumban rögzítettekkel.

wraith42 2013.10.25. 20:30:11

@Moticska Tihamér: Én szívesen kikérem az iratokat valamikor ha időm engedi (idén már nincs szabim sajnos :( ). 1-2 kutatónapot rá tudok szánni, talán találok valamit, bár majd kiderül mekkora adag irat ez és mennyire lehet átnézni ennyi idő alatt.

PintérTamás · http://nagyhaboru.blog.hu 2013.10.25. 20:33:48

@Moticska Tihamér: Fantasztikus teljesítmény volt, amit Tihamér és kitartó társa véghezvittek, csak tisztelet és nagyrabecsülés illetheti Önöket! A cikk pedig egy igen jól megírt írás, amit nagy örömmel adtunk közre!

A levéltári kutatáshoz segítséget nyújtunk, a poszt hatására Rózsafi János kutatótársam már meg is tette a kezdő lépéseket, az eredményéről be fogunk számolni.

somo 2013.10.25. 21:43:32

A Kleszky nem túl gyakori név, érdemes lenne felvenni a kapcsolatot az ilyen vezetéknevű egyénekkel.

MTi 2013.10.26. 00:23:34

@Ren42: @PintérTamás: érdemes lenne előbb az ezredes tiszti személyi iratait megnézni: nem biztos, de lehet hogy vannak adatok abban is. Legalább kiderülne, hol élt az özvegye, családja és akkor ott is lehetne érdeklődni.
Elég sokat forgattam a két világháború közötti, Jugoszláviában folytatott hadisírgondozási iratokat - konkrétan a kiküldött hadisír-biztos jelentéseit - de Kleszky ezredes nevére nem emlészem. Ezért gondolom, hogy még a háború ideje alatt exhumálhatták és áttemethették.

Moticska Tihamér 2013.10.26. 19:57:39

Tisztelt Fórumtársak!
Nagyon köszönöm a javaslatokat és a felajánlásokat a levéltári kutatás irányában. Nem gondoltam, hogy írásom hatására ”hegyek” mozdulnak meg. Érdeklődve várom, hogy mit rejtenek a katonai dossziék.

Ami még hozzátartozik a történethez:
Potiorek parancsát követően a visszavonuló ezred augusztus 22-én Visegrádon éjjelezett. 23-án a várostól nyugatra már 13-15 km-re volt. Az egész 6. hadsereg vonult É-ÉNy irányba, hogy csatlakozzon az 5. hadsereg déli szárnyához előkészítendő a második Drina-menti hadjáratot, ami szeptember 8.-án meg is kezdődött. A temetés augusztus 22-én (vélelmezem) a reggeli órákban történt. Ezt követően az ezred rendkívül gyorsan, akkori léptékkel mérve szinte pillanatok alatt hagyta el Visegrád környékét. Esetleg ez is oka lehetett, hogy átmenetileg (vagy talán végleg) ”ottfelejtették” az ezredes hamvait.

Moticska Tihamér 2016.08.02. 16:49:33

Csodák pedig vannak, csak mi általában vakszerencsének vagy véletlennek nevezzük. Egy rokonom az 1970-es évek közepén, ösztöndíjasként egy lengyelországi egyetemen (Lodz) faipari mérnöki diplomát szerzett. Az első tanévet intenzív lengyel nyelvtanfolyam is nehezítette, ahol a különböző szakok idegen ajkú hallgatói sajátították el a nem könnyű lengyel nyelvet. Rokonom a Kleszky név hallatán emlékezett, hogy volt egy hasonló nevű (szintén Magyarországról származó férfi) nyelvtanfolyam társa. Segítségével felkutattam az illetőt és az unokabátyját is, érdeklődve néhai Kleszky ezredes történetével kapcsolatban. Ők elmondták, hogy konkrét vér szerinti kapcsolatuk nincs, viszont szoros a kötődésük, mivel édesapjukat az ezredes fiútestvére fogadta örökbe. Innen a felvett Kleszky név is, amire nagyon büszkék és nagyon vigyáznak a név becsületére. A felmenők elmondásából ismerik ugyan az ezredes szomorú történetét, de magyarországi sírhelyről nem tudnak. Egyöntetű megállapításuk (persze erre konkrét bizonyíték nem áll rendelkezésükre), hogy az ezredes sírhelye a ”harcmezőn” maradt. Ez némi visszaigazolás számomra, hogy kutatásom, még ha nem is hozta meg a várt eredményt, nem volt hiábavaló.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása