„míg csak lehetséges, nem fogok ismét kimenni a harctérre!”

2012.10.15. 07:11 :: Nagy Háború szerkesztőség

A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 66. rész

B. Sárközy Gergelyre nehéz napok várnak a lábadozóból kikerülve. A komiszgúnya után 1915 októberében újra megkapja a „halálruhát”, s ráadásként a Kárpátokban meggyűlölt Kazay hadnagyot parancsnoknak, amikor beosztják a frontra induló következő menetzászlóaljba. Elhatározza, hogy mindent elkövet, hogy ne vigyék ki ismét a harctérre…

 

[1915.] október 11-én ismét felvettem a gyűlölt, komisz gúnyát és szeretteimtől érzékenyen elbúcsúzva, bementem Szalontára és a délutáni vonattal Váradra. Este érkeztem a lábadozóba, hol is az irodán elvették igazolványomat és ismét a III-as barakkban foglaltam el egy ágyat. Este lefekvéskor sokáig elgondolkoztam sorsomon. Tudtam, hogy most már, mint egészségest és szabadságról visszatértet tovább nem tűrnek meg a lábadozóban. Ezen már Berliner sem segíthet. Másnap találkoztam a II-ik barakkban Csősz Horvát Jóskával és Pollák Sámuellel, kivel az olasz harctéren ismerkedetem meg.

Október 13-án csakugyan be is következett, hogy ott kellett hagynom a lábadozói könnyű életet. 7 óra után névsorolvasás, s mindenkinek kézbesítették a fejlapját. 8 órakor megjött a hadnagy és az orvos. Mindenkit, kik szabadságon voltunk, külön állítottak, mi kivétel nélkül át fogunk menni a laktanyába. Úgy is lett. Délután 3 órakor sorakoztunk, és altisztek vezetése alatt vagy 140-en átmentünk az oroszlánbarlangba, hol egész délután ott ácsorogtunk az udvaron. Találkoztam Német Lajos szakaszvezetővel, kivel a kronaui gyengélkedőben is találkoztam már júniusban. Ott lézengett a spekuláns Gulyás János műórás is a felülvizsgálatosok közt, kivel újonckoromban egy szakaszban voltam.

Április 12-ike óta semmit sem változott ez az ezerszer megátkozott kőkriptában a szenvedésekkel s huncutságokkal teli élet. Csak oly szigorúság volt most is, csakúgy hangzott az istenkáromlás az óra minden percében, most is, mint azelőtt. A laktanya állandóan zsúfolva volt emberekkel. Naponta sok százan jöttek a különböző kórházakból, lábadozókból és a legújabb bevonulások folytán. A menetzászlóalj minden hónapban – néha kétszer is – alakult és indult a harctérre.

Késő estig ácsorogtunk az udvaron, mikor elosztottak bennünket, én ismét csak az 1-ső pótszázadhoz – „e mintaszázadhoz” – kerültem. Az elosztásnál megdöbbenésemre és nagy meglepetésemre megismertem a sötét udvaron egy hangot, melyet a Kárpátokban és Galíciában tanultunk meg gyűlölni. Kazay Kálmán hadnagyé, a kis tacskó kölyöké volt ez a hang, aki a tavaszon az orosz harctéren oly gyalázatos bánásmódot tanúsított a legénység iránt. Rikácsoló hangon adá ki most is a szigorú parancsot: „Emberek, most felvonultok a szobátokba és lefeküsztök, de én majd hajnalban be fogok menni a szobába és ha egy köpést, cigarettavéget, vagy gyufaszálat találok eldobva, az egész szakasz hulla lesz! Nem is kell a harctérre menni!” Képzelhető, hogy mennyire lelkesedtünk a katonai életért és az ilyen parancsnokért.

Gyalogos szakasz alaki kiképzése az 1. honvéd gyalogezredben Gyalogos szakasz alaki kiképzése az 1. honvéd gyalogezredben
(Ságvári György: A Magyar Királyi Honvédség és a honvédegyenruha 1868-1918)

Másnap, 14-én hajnal előtt, már ½ 4-kor felzavartak a naposok bennünket kiabálások és káromkodások közt. Gyöngéd figyelmeztetés volt ez, hogy már nem a lábadozóban vagyunk. E napon nem vonultunk ki. Nagy tisztogatás folyt az udvaron, folyosókon és szobákban. Tövig lenyírták a haját mindenkinek. Akinek rossz ruhája volt, kicserélték. Kaptunk hátizsákot, ásót, kulacsot, csajkát és puskát, s beosztottak bennünket szakaszokba. Szolgálatvezető őrmesterünk most is Szenty István volt, ki már a tavaszon is itt volt. Szilágyi szakaszvezető is még ott uralkodott, erős hangja és nagy lármája betöltötte a folyosót.

15-én ismét 4 órakor keltünk. Szörnyű tisztán öltözve és megpuculkodva 5-kor lesorakoztunk és 6 óra után kimentünk a Bóné kúti nagy gyakorlótérre. Jött a katonabanda is velünk. Künn sok igazgatás után szigorúan „feltakarva” felállítottak bennünket, mert egy tábornok és Obrincsák ezredes díszszemlét tartott felettünk. Azután díszmenetben a banda hangjai mellett elhaladtunk előttük. A szemle után nagy harcászati gyakorlat volt. Felfejlődtünk rajvonalba s messziről futva hasra vágódva rohamoztunk. Azután földdel megtöltött zsákokat gurítottunk előttük. Mi mentünk támadásra a 2-ik század ellen.

Október 16-án ismét bekövetkezett, amitől tartottam. 9 órakor 30–40 embert kiválasztottak közülünk és Debrecenbe küldték a 3-ik honvéd gyalogezred pótlására. Köztük volt B. Nagy Imre, a lábadozóbeli ismerősöm is. Minket pedig kivétel nélkül Szűcs százados Kazay hadnagynak adott, hogy szereltessen fel bennünket. Rögtön fel is írták neveinket és megalakult belőlünk a XVII-ik menetzászlóalj 1-ső menetszázada. A 18 éves besorozott gyerek újoncok tömegesen vonultak be a laktanyába. Találkoztam Ökrös Péterrel, a Torma és a Katona fiúval, akik előző nap cserélték fel a civil életet a komisz élettel és már ők is angyalbőrben voltak. Tömve volt minden épület és szoba a sok szenvedő katonákkal. Nem is fértünk tőlük, hanem minket átszállásoltak a lábadozóba, az V-ik barakkba. Aznap és másnap is mindig folyt a felszerelésünk. Ismét kikaptuk az új halálruhát. Bakancsot oly kicsit kaptam, hogy a lábamat nagyon szorította, s bár háromszor is jelentettem, mégsem adtak másikat helyette, míg pár nap múlva sikerült egy másik bajtárssal elcserélni. A rengeteg sok felszereléshez még 3 vastag téli pokrócot is kaptunk, hogy legyen mit cipelnünk.

Igen szomorú és levert voltam e nehéz napokban. Íme, még csak most jöttem haza a harctérről és már újra küldenek ki éspedig a lehető legkomiszabb parancsnok alatt. Hány és hány embert tudok, ki hónapokon keresztül teljesen egészségesen ellógnak kórházakban, lábadozókban és a laktanyákban. […] Tehát ettől kezdve én is elkövettem mindent, hogy míg csak lehetséges, nem fogok ismét kimenni a harctérre! Fő vágyam lett volna Váradon maradnom, valamely kedvezőbb helyre vezényelve. Borosné nagynéném sokat is fáradozott e végből egy tiszt ismerősénél, de azon tisztnek az 1-ső századhoz nem volt semmi befolyása és sajnos nem tudott rajtam segíteni.

Azonban pár nap múlva megpillantottam a laktanyában Rátkay István őrmestert, ki újonckoromban megígérte pártfogását, de váratlanul még előttem kivitték a harctérre, honnan azonban ő még júniusban hazakerült és ismét az 1-ső pótszázad irodáját vezette. Őt meglátva, rögtön rágondoltam, hogy hátha tudna rajtam segíteni. Levelet írtam Borosnénak és ő ismét bejött és Rátkayval érintkezésbe lépett, ki a legnagyobb készséggel megígérte pártfogását, csak legyek türelemmel. Én tehát remény és kétség közt viseltem sorsomat, mely néhány nap alatt ismét súlyosan nehezedett rám.

Október 16-tól 23-ig egy keserves és szenvedésekkel teli hét következett. Már hajnal előtt 3–½ 4 órakor felzavartak bennünket és még a kis kávénkat sem tudtuk bekapni, már kiabálták a napos altisztek: „Felszerelni, gyorsan sorakozó!” Általános zűrzavar, lárma, kapkodás emészti az ember idegeit. Napjában 3–4-szer is fel- és leszereltettek és kivonultattak velünk mindent. Ma a csajkákat így kötni fel, holnap amúgy. A pokrócokat hol a sátorlapba kötni, hol külön. Ki nem lehet beszélni, mennyit keserítettek vele bennünket. És ha levonultunk sorakozóba, ott a hideg esőben, sárban, ázva-fázva kellett várni órákig, míg Kazay hadnagy úrnak méltóztatott a városból, valamelyik ágyasától előkerülni. Akkor kivonultunk egyik nap a lövöldébe, másik nap Kardóra éles céllövészetre a habarék sárban majdnem elsüllyedten Csehin keresztül, majd leroskadva a nehéz felszereléstől. Harmadnap a nagy gyakorlótéren zaklattak és sanyargattak bennünket. Útközben Kazay többször is megfektette egyik-másik tagpárt – aki nem jól lépett – a habarék sárba. Pucolhatták az illetők az új ruhájukat, míg ismét tiszta lett. Künn a gyakorlótéren naponta 2–3–5 embert is véresre vert a kardlapjával a kis tacskókölyök. Az egész század megfuttatása és a vizes gyepen való megfektetése napirenden volt őnála, a leghátborzongatóbb káromkodások közepette.

Délben, vagy délután, ha hazavonultunk, nem volt egy negyedórai pihenőnk sem. Szüntelen zaklattak bennünket. Örökké sorakozó, fel- és leszerelés volt. A lehető legnagyobb szigorúsággal bántak velünk. A kapuk előtt szüntelen őrök állottak, senkit sem engedtek ki. Kimaradás egyszer sem volt, csak ha valakinek felesége bejött, kapott az illető éjfélig kimaradást. Mariskám 19-én bejött hozzám, de még a barakkba sem engedték be, csak az ablakon át beszéltem vele. Este azért mégis kaptam a hadapródunktól kimaradást éjfélig, azonban én csak hajnalban tértem vissza.

Boncos sógor szintén be lett osztva a 2-ik menetszázadba és ők is a lábadozóban, épp mellettünk a VI-os számú barakkban tanyáztak. 20-án bementünk a városba, a református templomba, hol úrvacsorát is vettünk. A pap igen szép beszédet mondott, vigasztalt és buzdított bennünket. De én már szívem mélyéből megundorodtam e gyűlölt élettől. Még aznap beoltottak bennünket a mellünkön kolera ellen.

21-én zsoldfizetés volt. Kaptunk 11 napra 4.42 fillért. E napon személyesen is beszéltem Rátkayval, ki bíztatott, hogy kis türelem még, és ki fog venni a menetből. Aggódva, de egyben reménykedve nehezen vártam a következő napokat. E napon rosszul éreztem magamat testileg, talán az oltás miatt is. A nagy megerőltetéstől a lábaim is nagyon fájtak. 22-én, reggel beteget jelentettem. 8 órakor átmentünk – sokan voltunk gyengélkedők – a laktanyába orvosi vizsgára, egy zsidó orvos elébe, ki mikor elmondtam néki háromféle bajomat is, először a belső remegést, másodszor a lábfájásomat, harmadszor a jobb fülem bedugult, nem hallottam vele. A doktor meg sem vizsgált, talán mert háromféle bajt is mondtam? Azt hitte szimulálok, pedig mindegyik igaz volt. Szó szerint ezt mondta: „Magának barátom egyik baját sem fogadom el, amit mondott fele hazugság. Mehet!” És én kijöttem elkeseredve. Hisz ez nem orvos! Ez egy kötelességét nem teljesítő hitvány gazember! Nem is fogadott el betegnek egyet sem, aki menetbeli volt. Ezért dőltek ki közülünk gyakorlatok és menetelések alkalmával oly sokan, mert mindet szimulánsnak képzelte a zsidó doktor. […] Délután már ismét jártam a kálváriát fájós lábaimmal. Igen sokat szenvedtem e 7 nap alatt.

Gyengélkedőben Gyengélkedőben
(Ságvári György: A Magyar Királyi Honvédség és a honvédegyenruha 1868-1918)

B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.

Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.

Következő rész: „Ne kerüljünk össze együtt a harctéren!”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész

Szólj hozzá!

Címkék: nagyvárad nagyváradi 4–es honvéd gyalogezred b. sárközy gergely

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr464848912

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • Buna Katalin: Egy érdekes cikk a Szarvasi közlönvben 1934-ből. Vajon a 80-100 db dia meg van még valahol? "Szé... (2021.11.30. 19:33) Csak egy pár képeslap…
  • magyaros17: @KajonÁrpád: Igen, a vártűzérségnél játszott szerepről hallottam. A legtöbb vártűzér sapkajelvénye... (2021.11.30. 11:02) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: Ez a Gunesch mindig meg tudja lepni az embert! (2021.11.29. 21:30) „Voltak monológok, dalok, táncok, kuplék…”
  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása