B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 58. rész

Merész elhatározás

Hősünk rossz híreket kap a frontról: Gojdár olasz fogságba esett, s az egykor szövetséget fogadott négy barát közül már csak ő maradt. A jövő aggasztó kilátásai elől egyre a hazavezető utat keresi, mígnem a király születésnapján merész elhatározásra jut…

[1915.] augusztus 16-án, amint lementem az alsó épületbe, egy ágyon ülve láttam Szentmiklósi sógort, kivel a múlt hónapban Biglián ismerkedtem meg. Nagyon megörültünk egymásnak, hisz ezen kórházban mind csupa idegenek voltak, mindenfajta katonák és nemzetbeliek, éppen mint Vippachon, de 4-es honvéddel itt nem találkoztam. Elbeszéltük egymásnak élményeinket. Ő is beteg, az elmúlt este érkezett ide, és ma reggel orvosi vizsgán kiadták levelét, mely Vippachra szólott. No, oda ugyan jó helyre megy gyógyulni! Ő elbeszélte nekem azon óriási harcokat, melyek lefolytak náluk, mióta én eljöttem onnan. Ezredünkből ismét sokat elfogtak az olaszok a legutóbbi nagy támadáskor. Elfogták Bauer hadnagyot is, az én egykori jó századparancsnokomat. A bekerítésnél még volt annyi ideje, hogy a még el nem vágott tábori telefonba bekiáltotta e néhány szót az ezredparancsnoksághoz: „Elfogtak, értesítsék sorsomról Temesváron lakó sógoromat!”

Továbbá elfogták ugyanakkor Kovács Lajos és Horváth József földijeimet, sőt a még ott levő Gojdár Sándor barátomat is. Szomorú gondolataimba merültem e Hiób-hírek hallatára. Eszembe jutott azon négyes szövetség, melyet egymás közt kötöttünk, mikor a harctérre indultunk. S íme, hol vannak a társak? Boros eltűnt, elesett a laborcfői ütközetben, Dandét hasbalőtték a karintiai vad hegyeken, most pedig az utolsó barát, Gojdár esett olasz fogságba. Magam maradtam négyőnk közül, s én is e kórházban betegen töltöm napjaimat és ha talán már holnap a doktor visszaküld a rajvonalba, úgy lehet, hogy ott egy gránát vagy egy golyó engemet is megszabadít örökre minden szenvedéstől és nélkülözéstől. Aggasztó kilátásaim voltak a jövőre. Szentmiklósival szüntelen azon törtük a fejünket, hogy és mint lehetne valami módon hazafelé irányítani utunkat? De féltünk a veszedelmekkel teli kalandos úttól, és nem mertük megkísérelni.

 Kórházi csoportkép, korabeli fotólap

Másnap, 17-én hajnalban már nagy jövés-menés volt. A Laibachba irányítottakat sorakoztatták az udvaron, hogy a vonattal küldik őket oda. Kíváncsian lementem én is, és a már indulók között legnagyobb meglepetésemre ott láttam Szentmiklósit is, amint lógott a többiekkel együtt az állomás felé. Kutyateremtette! Nekem egy szót sem szólott, hanem magától eltökélte és sikerült is neki. Sőt többeket is láttam – kik szintén Vippachra voltak irányítva – amint bakóval, köpenyegükkel még ¼ óra múlva is lógtak a többiek után az állomásra és el is mentek a vonattal. Íme, aki mer, az nyer! Nekem nem volt semmi tapasztalatom az ilyen rafinériákban, én nem mertem meg sem kísérelni eddig, pedig lett volna rá alkalom.

Augusztus 18., a király születésnapja. A város zászlódíszt öltött e napon, hová besétáltam és láttam a sok osztrák és német zászlókat, de a mi nemzeti lobogónkat sehol sem láttam. Hja, a magyar csak akkor jó, mikor rohamra kell menni. E napon a pap ismét megjelent köztünk, mert két katona oly súlyos beteg volt, hogy a pap feladta nekik az utolsó kenetet. Meg is halt még aznap mindkettő. Azonkívül a mi szobánkban – fent az emeleten – egy olyan beteg is volt, ki vagy epileptikus, vagy elmezavarodott volt, mert ma reggel is hirtelen felszökött ágyáról és az ablakhoz rohant. Ha a verter még idejében el nem fogja, leugrott volna a nagy ablakon át a mélységbe. Borzasztó, milyen dolgokat kellett látnom! Itt is, mint egyéb helyen, a doktorok nem hisznek a betegnek, azt tudják, hogy mind szimuláns. A mai két súlyos beteget is nem vitték tovább igazi kórházba, hanem itt kellett nekik elpusztulni.

E gyalázatos, ferde viszonyok és Szentmiklósi kísérlete is mind jobban meggyőztek engemet is arról, hogy távoznom kell e helyről, más igazi kórházba, ahol talán visszanyerhetem egészségemet és kipihenhetem óriási kimerültségemet. Háromszor voltam már orvosi viziten itt is, de mégsem küldenek sehova. Tehát elhatároztam, hogy a következő kedvező alkalmat felhasználom és a Laibachba menők küzé vegyülök. Másokat is láttam, amint félrehúzódva, céduláikon az irányítás helyét a „Vippach” szót leradírozták és helyébe a doktor írását utánozva a „Laibach” szót írták. Az én cédulámon nem volt sem Vippach, sem Laibach, az irányítás helye üres volt és annál is könnyebb volt odaírnom a Laibach szót, mert nem kellett még radíroznom sem. Izgatottan vártam a következő napokat, hogy mikor jő a vonat, mellyel küldenek bennünket Laibachba?

 Prvačina vasútállomása napjainkban
(forrás: Wikipedia)

Még négy nap telt el. Orvosi vizsgára nem hívtak, én pedig önként nem jelentkeztem. Pénzem már teljesen elfogyott, csupán 2 koronát tartottam vissza, hogy azt nem költöm el, bármi legyen is, hátha tervem sikerül, akkor kell az úton. Pedig nagyon bántott a pénz hiánya. A városi asszonyok hordták a sok gyümölcsön kívül a bort, rumot és frissen fejt tejet is. Mennyire szerettem volna azokból venni és inni, de nem vehettem, hogy nem volt pénzem. Átkozott dolog! Az is, hogy akkor nincs, mikor legjobban kellene!

A Bihar megyei Árpád községből a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe 1915. február 15-én bevonult 32 éves gazdálkodó B. Sárközy Gergely visszaemlékezése a sorozástól követi nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva 2011. január 3-tól kezdve, hétfői napokon közöljük blogunkon. A cikksorozat első része.

Következő rész: „Mindent megkísérlek, hogy szülőfalum felé vegyem az irányt”

Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész