A bejegyzés Turbucz Dávid december elején a Napvilág Kiadónál megjelenő Horthy-életrajza vonatkozó részének blogunk számára írt bővített változata. A könyv bemutatója december 5-én, hétfőn, 17 órakor lesz a Politikatörténeti Intézetben.
Horthy Miklós az első világháború alatt több alkalommal igazolta, hogy kiváló tengerész. Ismeretes, hogy az 1917. május 15-i otrantói ütközet jelentős mértékben hozzájárult háborús hírnevének erősítéséhez. Hozzátartozik mindehhez, hogy a kortársak, majd az utókor is alaposan túlértékelte Horthy 1917-es győzelmének jelentőségét, ráadásul az „otrantói hős” képe az 1919 és 1944 közötti Horthy-kultusz magjának tekinthető. Mi történt 1917. május 15-én az adriai hadszíntéren? Miért és hogyan vált az ütközet Horthy Miklós vezérkultusza alapjává?
Horthy Miklós sorhajókapitány a háború idején
(Forrás: A hadsereg, XIII. évfolyam, 5. szám)
Az antant 1915 őszén létesített tengerzárat az Otrantói-szorosban, abból a célból, hogy megakadályozza a központi hatalmak tengeralattjáróinak kifutását a Földközi-tengerre. A zárat úgynevezett drifterek, brit típusú, kisebb méretű és így gyengébb halászhajók alkották. Az eredeti elképzelés a tengeralattjárókat olyan „acélhalaknak” tekintette, amiket egyszerűen „ki lehet fogni a tengerből”. A szorosban nyugatról-keletre haladó, négy-nyolc hajóból álló divíziókba szervezett, őrjáratozó drifterek érintőaknákkal, jelzőberendezésekkel felszerelt drótkötélhálókat vontattak. Abban az esetben, ha egy tengeralattjáró hozzáért a hálóhoz, leváltak róla a rá erősített bóják, begyulladtak és kalciumot égetve elárulták a szerencsétlenül járt tengeralattjáró pontos helyzetét. A drifterek legénysége így könnyen vízibombákat dobhatott rá, de bízhatott abban is, hogy a háló mozgásképtelenné teszi a tengeralattjárót, természetesen csakis akkor, ha az rátekeredik a hajócsavarra.
Az otrantói zárban résztvevő brit drifterek
(Forrás: wikipedia.org)
Nehezen vitatható, hogy a zár kényelmetlenséget jelentett a tengeralattjárók legénységének, de ez korántsem volt leküzdhetetlen akadály. Ezt az állítást támasztja alá, hogy 1917 tavaszáig mindösszesen egy tengeralattjáró pusztulását okozta a zár. Ennek ellenére – a tengeralattjárók jelentései alapján – Horthy Miklós sorhajókapitány, de még a Monarchia haditengerészetének vezetősége is alaposan felülértékelte a zár hatékonyságát. Az osztrák-magyar hadvezetésnek azon meggyőződése, hogy az ellene vezetett műveletek a tengeralattjáró háború összefüggésében létfontosságúak, így nem tekinthető megalapozottnak. A tengerzárat, ebből a téves megfontolásból 1915 és 1918 között összesen 16 alkalommal támadták meg.
Az antant tengerzára Otrantónál
Horthy 1917 tavaszán újabb támadást kezdeményezett a zár ellen, abból a célból, hogy teljesen megtisztítsa a szorost. A műveletet a szükséges titoktartás közepette március-április folyamán készítették elő. Az előzetes tervek alapján 1917. május 14-én Horthy Miklós parancsnoksága alatt futottak ki a Novara, a Saida és a Helgoland gyorscirkálók, illetve a magyar parancsnokság alatt álló Csepel és Balaton torpedórombolók alkotta kötelék Cattaróból. A támadás sikerét a rombolók az albán partok előtt végrehajtott elterelő hadmozdulattal segítették, de a műveletben szerepet kaptak tengeralattjárók és tengerészeti repülők is. Az előbbiek aknatelepítést, az utóbbiak felderítést végeztek. A drifterek záróvonala elleni hajnali támadás volt az akció fő iránya. A cirkálók 02:15-kor váltak szét. 4 és 5 óra között a Helgoland az „N” és a „B” divíziót, a Saida a „C” és a „T” divíziót kezdte el lőni. A Novara 05:07-kor nyitott tüzet az „O”, majd az „S” divízió hajóira. Horthy a tizenkét drifterből hetet elsüllyesztett, így a legeredményesebben zárta a hajnali támadást. A rajtaütéskor összesen negyvenhét drifter tartózkodott a záróvonalon, a három cirkáló ebből tizennégyet süllyesztett el, hármat rongált meg súlyosan, egyet könnyebben. Ez az eredmény meglehetősen távol állt a Horthy által kitűzött céltól, a szoros megtisztításától. Mindenesetre a siker vitathatatlan, egyedül annak mértéke maradt el a várakozásoktól. A cirkálók hetvenkét hadifoglyot ejtettek. A halottak és az eltűntek száma mindösszesen kilenc fő volt, ugyanis a Helgoland és a Novara cirkálók a korabeli brit vélemény szerint „lovagiasan viselkedtek azzal, hogy időt adtak a drifterek személyzeteinek a hajók elhagyására, és nem lőttek a csónakokban ülő emberekre”. Az első világháborúban a mészárlások és a brutalitás mellett jelen volt még tehát − bizonyos mértékig − a régebbi korokra jellemző lovagias viselkedés is.
Horthy Miklós a Novara parancsnoki hídján
(Romsics Ignác főszerk.: Magyarország az első világháborúban című kötetből)
A művelet első szakaszának sikeres végrehajtását követően a 07:00-kor egyesült cirkálók visszaindultak a cattarói támaszpontra. A feladat korántsem volt egyszerű, miután a drifterek jelentései miatt Alfredo Acton olasz ellentengernagy parancsnoksága alatt angol és olasz cirkálók (Dartmouth, Bristol, Aquila) és olasz rombolók (Acerbi, Mosto, Pilo, Schiaffino) futottak ki Brindisiből. A földrajzi közelség miatt rövidesen megkezdődött a két ellenséges kötelék közötti tűzharc. A brit cirkálók 09:28-kor kezdték el lőni a Novara csoport hajóit, amelyek ekkor még gyengébb lövegeik miatt lőtávolságon kívül voltak. Mesterséges ködöt fejlesztve azonban meg tudták közelíteni az ellenséges konvojt, 4500 méterre csökkentve a távolságot, bár a ködfejlesztés eredményeképpen a Helgoland majdnem belerohant a Novarába, a Saida pedig a Helgolandba. A tűzharc ezután még fokozódott. Az ellenséges kötelékek oszlopalakzatban, egymással párhuzamosan, észak-északnyugati irányban haladtak.
A Novara cirkáló az otrantói csatában
(Romsics Ignác főszerk.: Magyarország az első világháborúban című kötetből)
A Novarát a Dartmouth többször is súlyosan eltalálta. A britek tüzeléséről Horthy is elismerően nyilatkozott az ütközet után. 10:10-kor Horthy, a hajó kapitánya, a kötelék parancsnoka a fején és a lábain is megsérült, amikor találat érte a parancsnoki hidat. Öt repesz fúródott a lábába. A fedélzetet ennek ellenére nem hagyta el, eszméletének elvesztéséig hordágyról utasította tovább a köteléket és a hajójának legénységét. Horthy a mérges gázok belélegzése és a vérveszteség miatt veszítette el az öntudatát.
A sebesült Horthy a Novara fedélzetén
(forrás: wikipedia.org)
A parancsnokságot Stanislaus Witkowsky sorhajóhadnagy vette át. 10:35-kor találat érte a hátsó turbina gépházát. Ez szétvágta az egyik gőzkondenzátor csövét. A cirkáló tizenhat kazánjából nyolcat le kellett állítani. A Novara fokozatosan veszített a sebességéből, 11:15-kor már teljesen mozdulatlan volt. Az ütközet végkimenetelét eldöntő fordulatra 11 óra 30 körül került sor, amikor megjelent a látóhatáron a Sankt Georg páncélos cirkáló. Acton dél körül – pontosan nem ismert okból – a visszavonulás mellett döntött, pedig még lett volna ideje kihasználni a jelentős károkat elszenvedett osztrák-magyar kötelék megsemmisítésére kínálkozó lehetőséget. Miután ezzel nem élt, Horthy Miklós sikereként könyvelhető el az otrantói ütközet. A Novarát a Saida vontatta el a cattarói kikötőig. Horthyt az egyik kórházhajóra szállították, ahol aggódó felesége várt rá. A sorhajókapitányt az ütközet után Bécsben és Budapesten is megműtötték. A robbanásban megsérült hallása is, amely csak idővel állt helyre. Hónapokig Kenderesen lábadozott.
Az 1917. május 15-ei tengeri csata
(Csonkaréti Károly: Horthy, a tengerész című kötetből)
Az otrantói ütközet értékelése során, ahogyan a tervezés fázisában is, a kortársak a zár alaposan túlértékelt veszélyességéből indultak ki. Az kétségtelen, hogy Horthy helyi jellegű és átmeneti hatású sikert ért el. A szembenálló felek stratégiai helyzete azonban nem változott meg, a zárban okozott kár ellenére az Otrantói-szoros a háború végéig az antant ellenőrzése alatt maradt. A zár veszélyességének reális megítélése hiányában értelemszerűen a Horthy által elért siker értékelése sem lehetett kiegyensúlyozott, a sorhajókapitány valóságos érdemei így automatikusan felnagyítódtak. A kortársak tehát ekkor kezdték el az „otrantói hős” Horthy legendáriumát építeni, ami majd 1919 után, a Horthy-kultusz alapját képezve emelkedett mitikus magasságokba. A Tenger című szaklap az 1917. június-júliusi számában „nemes magyar tengerészként” jellemezte Horthyt, „akinek a neve nemcsak flottánk annaleseiben, de a magyar vitézség szívekben zárt aranykönyvében is jó elől van már”. Az ütközet eredményeiről a következőt írták: „Az őrvonal tehát szét van zúzva, mi több, meg van semmisítve, és a tegnap még csöndesen pipázó hajókémények helyén néhány úszó roncs és még gyűrűző örvény mutatja, hol volt bezárva az Adria, tengerünk kapuja”. A cikk állításaival ellentétben a valóság más képet mutatott. Fontos hangsúlyozni, hogy ez semmit sem von le Horthy érdemeiből, mivel a sorhajókapitány az ütközet során eleget tett parancsnoki kötelmeinek, képességeinek megfelelően merészen, de mégis a szükséges körültekintéssel vezette az irányítása alatt álló Novarát és a köteléket. Horthy Miklós az otrantói ütközetben is bebizonyította, hogy kiváló tengerész, és ez még akkor is igaz, ha 1917. május 15-ének jelentőségét a kortársak túlzásait kiszűrve vizsgáljuk, illetve, ha a sorhajókapitányról kialakított képet gondosan megszabadítjuk attól a kultikus máztól, amellyel 1919 után alaposan leöntötték. (Az 1919 és 1944 közötti Horthy-kultuszhoz lásd ezt, ezt és ezt a bejegyzést.)
Manno Miltiades plakátja 1919-ből
(Gyurgyák János szerk.: Magyarország története képekben II. című kötetből)
1919 júniusában Szegeden, Horthy Miklóst a „Novara hőseként”, az „otrantói hősként” ünnepelte a kormánypárti Szegedi Új Nemzedék, illetőleg különféle propagandaeszközök (plakátok, szórólapok) is. A Tanácsköztársaság bukását követően, a politikai és hatalmi változásokkal összefüggésben, a fővezér intenzív országjárásba kezdett. A vidéki bevonulások alkalmából megjelent cikkek, elhangzott köszöntő beszédek Horthy Miklós, a „Novara legendás hőse”, a „hadiflotta legbátrabb tengerésze”, a „vitéz” és „daliás” fővezér emberfeletti képességeit, adottságait és tetteit hangsúlyozták. A tettei között természetesen megtalálható volt az 1917. május 15-i otrantói ütközet is, ami, ráadásul a vezérkultusza alaprétegévé vált. A Horthyról kialakított és különféle kultuszépítési eszközökön keresztül közvetített vezérkép fő metaforája szerint ugyanis a fővezér, majd kormányzó volt a magyar állam, a magyar nemzet biztos kezű kormányosa, aki a viharos tengeren hánykolódó, a sziklákkal és örvényekkel küszködő hajó parancsnokaként vezeti a magyarságot a „szebb jövő”, a „boldogság kikötője” felé. A siker garantált, írták számtalanszor, miután Horthy 1917-ben sem tért ki a nehézségek elől, kötelességének minden körülmények között eleget tett. És így fog tenni a jövőben is. Az otrantói csata értékelése már 1917-ben sem volt kiegyensúlyozott, mint olvasható volt, 1919 után ráadásul mindez egyre inkább távolodott a realitásoktól, egyre inkább a mítoszok és a legendák világához tartozott.
Az otrantói ütközet évfordulóit, eddigi kutatásaim szerint, nagyobb nyilvánosság előtt (a korszak utolsó éveit leszámítva) ötévente ünnepelték: 1922, 1927, 1932, 1937, 1942, 1943. Természetesen, az 1917. május 15-i eseményekre a Horthy személyéhez kötődő további évfordulókon is utaltak az ünnepi szónokok, az akkor megjelent cikkek, életrajzi összefoglalók. A kormányzó méltatásában az országos és a vidéki napilapok egy része, a társadalmi egyesületek, a honvédség és a rendészeti szervek vettek részt. A kultuszépítésből A Tenger című szakfolyóirat sem maradt ki. Az 1922-es évfordulón a Turul Szövetség egyik helyi szervezetének 500 fős küldöttsége kereste fel a kormányzót, akinek babérkoszorút ajándékoztak. 1923-ban a m. kir. folyamőrség az óbudai Horthy-laktanyában, a kormányzó, a honvédség és a rendészeti szervek képviselőinek jelenlétében emlékezett meg a „dicső emlékű” otrantói ütközetről. Az esti órákban bajtársi vacsora keretében tették ugyanezt, ahogyan a következő években is.
Az otrantói ütközet 10. évfordulóján, 1927. május 15-én a Budapesti Hírlap méltatta a nap jelentőségét. Vezércikkében szimbolikus párhuzamot vont a Novara és Magyarország között, miután a Novara kapitánya, aki mindig is a „biztos kikötőbe” törekedett bevinni a hajóját, természetesen győzedelmesen, ma már a magyar állam kormányosa. A Magyar Adria Egyesület ebből az alkalomból egy „díszes kiállítású füzetet” jelentetett meg, ami Otranto emlékfüzet címen A Tenger című szaklapban is olvasható volt. Az egyik írás képekkel és térképekkel illusztrálva mutatta be az ütközet lefolyását. Állításai közül megalapozatlannak tekinthető, hogy a zár elleni támadás létfontosságú volt a tengeralattjárók Adriai-tengerről való kijutásának biztosítása miatt. A támadás levezénylésével a flotta „legtöbb dicső és sikerrel koronázott harcnak tapasztalataival bíró, legvitézebb parancsnokát, Horthy Miklóst bízták meg” ‒ vélekedett a szerző. Konek Emil altengernagy méltatása szintén alaposan eltúlozta az otrantói zár jelentőségét, veszélyességének mértékét. Itt is szükséges megjegyezni, hogy a zár hatékonyságának felnagyítására már 1917-ben sor került, így ez egyáltalán nem az 1919 utáni kultuszépítés következményének tekinthető. Arra azonban kiválóan alkalmas volt, hogy igazolja Horthyról, a háborús hősről kialakított képet, már az első világháború alatt is, majd pedig 1919 után. Azért, hogy alátámaszthassa mindazt, amit a kormányzati propaganda hangsúlyozni kívánt: az első világháborús összeomláskor elszenvedett trauma, nemzeti sérelmek kizárólag Horthy vezetésével orvosolhatók, ő hivatott az elveszített nemzeti nagyság helyreállítására, azaz: Trianon revíziójára. A múlt szenvedései és a „szebb jövő” ígérete közötti kontrasztot fejezték ki az ehhez hasonló kijelentések:
„A viharos tengeren, szakadozott vitorlákkal bizonytalanul hánykolódó már-már csaknem elsüllyedő hajónkat Horthy Miklós acélos energiája, a vésszel-viharral dacoló kormányzói biztos keze kivezette a tátongó örvényből, s amikor immár révbe értünk, meleg szeretettel, hódolatteljes tisztelettel adózunk az életmentő kormányosnak, aki a viharoktól megtépázott hajónkat ez alatt a tíz év alatt [1930-ban íródott a cikk - T. D.] nemcsak annyira kitatarozta, hogy nyugodtan bocsáthatjuk azt ismét az élet tengerére, sőt előkészítette annak a tengerálló új hajónak a megépítését is, amelyen a magyar nemzet beevezhet a mindnyájunk által sóvárogva várt boldogabb révbe.”
Horthy, a kormányos
A két háború között kiadott képeslap
Mindez azonban csak akkor lehetett hihető, ha alaposan, időnként az irracionalitás szintjéig felnagyították Horthy képességeit, tulajdonságait, megteremtve ezzel egy szelektíven konstruált vezérképet, ami szerint a magyar nemzetnek kizárólag Horthy Miklóst kell követnie, az általa kijelölt úton kell haladni, mert csakis így juthatunk el a „boldogabb révbe”.
A történeti kutatások eredményeként megismerhető valóság (Horthy Miklós tényleges történelmi szerepe) és az akkori propaganda állításai között 1917-ben még „csak” egy kisebb, majd 1919 után viszont már meglehetősen nagy szakadék tátongott.